Letartóztattak Szomáliföldön

Kinek jutna eszébe, hogy Szomáliföldre utazzon? Hol van az egyáltalán?  Mi van ott? Iszlám szélsőségesek, kalózok, polgárháború, a végítélet napja - gondolja mindenki. Aztán tovább kutakodva lassan túljutunk a sztereotípián, és kiderül, hogy ez nem teljesen azonos Szomáliával.

A félsivatagi tájban nagy volt a nyüzsgés: mászkáltak ide-oda az emberek, tolták a talicskákat tele áruval. Látszólag semmi nem utalt határátkelőre, csak tömérdek szemét mindenhol. Számomra nyilvánvaló volt, hogy ha már hátizsákos stoppolásaim során eljutottam Etiópiáig, nem hagyhatom ki Szomáliföldet. Persze kell egy kis eltökéltség, hogy ide tévedjen valaki, hiszen Addisz-Abebából 800 km stoppolás az út, de aránylag egyszerű volt.

Szomáliföld elszakadt Szomáliától, külön pénze, katonasága, rendőrsége, békéje, köztársasági elnöke, demokratikusan választott és mindenki által pozitívan fogadott demokratikus (!) parlamentje van. És erre büszkék is, mert kevés ilyen állam van Afrikában. Itt olvashat többet az országról.

Túl korán érkeztem. A szomáliföldi oldalon a határt őrző hivatalnoknak éppen a cipőjét tisztították a szolgák, imádkozott egyet, majd pillanatok alatt végeztünk a formalitásokkal. Készségesen válaszolt a kérdéseimre, közben azt hajtogatta, biztonságos az ország, nem kell fegyveres kíséret, mint korábban, szabadon lehet utazni. Insallah, úgy legyen - merthogy iszlám országba léptem be.

Út a demokratikus jogállamba (kattintson a képre a galériáért!)

A határfalu piacán sétáltam egyet bemelegítésképpen, habár már reggel 8-kor izzasztóan tűzött a nap. Színes szomáli népek vettek körül, kedvesek, érdeklődőek, és nem akartak tőlem kéregetni, mint Etiópiában. Új kulturális közegbe csöppentem. Csacsifogaton vitték a vizet, a földön darabolták a friss húst. A legkedveltebb hirdetési forma a boltok falára kézzel pingált kép - dollárkötegek, nemzetközi hívást jelző telefon, fodrászeszközök, rengeteg, sosem hallott légitársaság freskója. A lakosság nagy része külföldön él, így a pénzátutalás népszerű; rengeteg cég versenyez, legtöbbjükkel mobilon is lehet utalni. A nemzeti távközlési vállalat, a TeleSom hibátlanul működött, nem úgy, mint Etiópiában, ahol szerencse kérdése volt, mikor van térerő. No meg az internet is gyors errefelé, igaz, a szomszédos Dzsibuti szervereiről táplálkozik.

Így néz ki egy kém

Kisétáltam a faluból a pár kilométerre levő ellenőrző pontig. A kötélmozgató ember az erős szélben és porban megnézte az útlevelemet, semmi gond nem volt. Látszólag. Vártam hát valami járművet, ami nem akart jönni. Aztán egy óra múlva jött végre egy furgon, de kicsit másra számítottam: letartóztattak, betuszkoltak a járműbe, és ki akartak toloncolni az országból. Mint kiderült, az őr hívta rám őket, mert gyanús voltam, hogy egyedül megyek, nem taxival, ahogy mindenki. Kémnek tekintettek itt is, mint Afganisztánban, Irakban, Kolumbiában és Szudánban. Hiába mondtam a civil ruhás főrendőrnek, hogy turista vagyok, kíváncsi arra, hogyan élnek itt az emberek, és nekem azt mondták a határon, hogy itt szabadon lehet járni-kelni. Alaposan átkutatták csomagjaimat, benne persze csak koszos ruhák, ételmaradékok voltak. "Tipikus kémfelszerelés" - mondtam a csalódott közegnek. A korábban megismert kedves határőr hivatalnok szerencsére próbált kidumálni a főnökénél, aki végül visszaengedett az országba azzal a feltétellel, hogy bushtaxival megyek majd Hargeisa felé.

Az első ellenőrzési pont, ahonnan visszafordítottak (Kattintson a képre a galériáért!)

Alku után is hét dollárba került egy hely, ami nekem horribilis ár volt 100 km-re, ráadásul 11-en ültünk egy Peugeot kombi személykocsiban, ebből négyen a csomagtartóban. Ennyi pénzért ragaszkodtam az ablak melletti üléshez, hogy fotózhassak, de az ablakot nem lehetett letekerni, így bebuktam ezt is. Rengeteget vártunk, mire elindultunk, meg persze akkor kellett a sofőrnek kereket fújni, tankolni, beszélgetni a helyiekkel, meg körözni a városban, amikor tíz ember nyomorgott a kocsiban. Tipikus afrikai mentalitás, amit európai aggyal nehéz tolerálni. Nincs időtudat, hatékonyságtudat, praktikusság, értelmes problémamegoldás a térségben. Nekik ez nem probléma.

Érdekes egyébként, hogy az autók jobbkormányosak, mint Angliában, de az út jobb oldalán vezetnek mint Európában. Ebben az országban bármi lehet.

Visszatelepülnek a hazájukba

A fővároson, Hargeisán belül is könnyű volt stoppolni, 90 százalékban külföldről visszatelepültek vettek fel, akik 20-30 évet töltöttek el Angliában, az USA-ban vagy Szaúd-Arábiában. Mindegyikük felhasználja családi kapcsolatait, illetve külföldön felhalmozott tőkéjét, hogy fejlődjön az országuk. S ami a legfontosabb, ezek az emberek nyugaton tanultak, értelmesek, s talán marad valami ebből a kvalitásból is az országban, hiszen az írástudatlanság hatalmas méreteket ölt. Örültem neki, hogy sokan itt kezdik újra az életüket, habár boltokon kívül semmi iparuk nincsen, maximum a teve- és kecskekivitel.

A főváros egyetlen szokatlan köztéri szobra (Kattintson a képre a galériáért!)

Hargeisa egyetlen látványossága, a MIG-21-es repülőgépszobor. A város egyik érdekessége pedig a tevepiac, nyüzsgő, pezsgő élettel. Amikor befutott egy teherautó, a nők már szaladtak is a kocsi után, megfogták a kecske farkát, kvázi lestoppolták, hogy az már az övék, és el sem engedték, míg ki nem nyílt a raktér. Állatokat sem csak azért tartanak Afrikában, hogy megegyék, hanem a gazdagságot jelző státuszszimbólumként, illetve a feleségek árát is tehénben, tevében állapítják meg. Így ha jön a szárazság, és elhullanak a jószágok, csökken a frigyek száma, így a populáció is. Természetes népességszabályozás, évezredekkel ezelőtt feltalálva.

A másik érdekesség a pénzváltó. Hatalmas pénzkötegek mögött ücsörögnek emberek, mert ugye az infláció foga rég kikezdte a szomáliföldi schillinget, s a legnagyobb papírpénz értéke 10 amerikai dollárcent körül volt. Így ha valaki 20 dollárt akar váltani, annak már zacskó kell a tárolásához. Az általános fizetőeszköz ezért a dollár, és csak az aprót intézik schillingben. Nagyon sokan jöttek hozzám az utcán, és kérdezgették: milyen Szomáliföld? Mindenki azt hajtogatta, hogy biztonságos, senki nem lopja el a pénzt az utcán. No igen - gondoltam magamban -, talicska kell hozzá, hogy elvigyék.

Szatyorral kell készülni minden pénzváltáshoz az infláció miatt (A képre kattintva videón is megnézheti!)

Talicskából árulták egyébként a gyümölcsöt és a műanyag kacatokat is, ők a mozgó árusok. Olajban sült szamosza és fánk az utcai népi eledel, de volt fagyizó, illetve rengeteg kávézó is. Az etióp kávé és inzsera (fermentált tésztaléből sütött etióp palacsinta) ide is átlopózott, de itt azért a hús a domináns eledel.

Irány Berbera, az ország kikötővárosa, 160 km-re a fővárostól. Pár poros falun és vulkáni kúpokkal teleszórt fennsíkon keresztül vezetett az út. Kerestem a buszpályaudvart, de hiába. Na jó, voltak helyek, ahol az átlagnál több busz parkolt a város különböző pontjain, de az árak merészek voltak. Így mindig a stop mellett döntöttem, de az sem ment könnyen, mert féltek az emberek, nehogy kémet vigyenek, és letartóztassák őket. Így az ellenőrzőpontok előtt mindig kitettek. Szerencsére a rendőrök jó fejek voltak velem, nem is értették, mit keresek itt gyalog a pusztában, de végül még ők stoppoltak nekem Berberáig egy teherautót. Relatíve jó úton zötykölődtem pár órát a platón, nem is láttak meg további rendőrposztoknál, így gond nélkül eljutottam a kikötővárosig. Nem így a pár nappal később próbálkozó ismerőseim, akiket visszafordítottak.

Khatlevél és űrrepülő

Berbera egy poros, sziesztázó nagyközség, szellemváros. A romba dőlt épületek a polgárháború óta üresen állnak, mert az arab és indiai lakosság elmenekült. Gyarmati épületek, fehér falak, dekoratív ívek, kék ajtók, szóval szebb múltat sejtetnek, mint amit látni lehet. A helyiekkel semmi baj, mert ugye semmit nem csinálnak a hőségben, csak rágják a khatot, és várják, hogy ez a nap is elteljen. Azt mondják, hogy a lakosság harmada a khat árusításából él, ezt fogyasztja a lakosság 60 százaléka, persze az Európából ideutalt pénzekből. Érdekes körök.

Szieszta a kávéházban, amíg a khatszállítmány megérkezik (Kattintson a képre a galériáért!)

Berbera városkájának másik érdekessége, hogy a NASA ide építette az amerikai űrrepülők egyik leszállópályáját, a legrosszabbat, vész esetére. Így Szomáliföld is bekerülhetett a Guinness-rekordok könyvébe. Egy angol srác csak azért jött ide, hogy végigszaladhasson ezen a pályán. Nála már csak az a Sri Lanka-i figura volt érdekesebb, akinek lejárt az útlevele, elmenni nem tudott, ezért itt telepedett le, és azóta halászgat magának. Ide tényleg csak az őrültek jönnek.

Ha valahol megjelentem, rögtön beinvitáltak, kérdezgettek a helyiek, s a legérdekesebb, hogy ebben az országban mindenkinek elsőre a monarchia jut eszébe országunkról. Klasszikus műveltségűek, köszönhetően a briteknek. Egy Angliából visszatelepült, szelíd emberrel sikerült visszautaznom a fővárosig. Az évtizedek rányomták a manchesteri akcentust, vicces volt hallani. Ő is befektetési szándékkal jött vissza, és ő is büszke volt az országára, mint mindenki itt, amit csodálok, ha csak a lepusztult infrastruktúrát nézzük. Úgy tűnt, az emberi kapcsolatok többet nyomnak a latban a puszta kenyérnél.

A piacon rögtön lecsapnak a frissen érkezett árura az asszonyok (Kattintson a képre a galériáért!)

Visszatérve Hargeisába kanadaiaknál laktam, itt tanítanak angolt, nagyon megbecsülik őket a helybéliek, ők pedig vendégül látják az olyan világutazókat mint én. Rengeteg sztorit osztottunk meg egymással, este pedig elmentünk egy közeli szállodába focimeccset nézni egy sör kíséretében, hiszen a foci itt is közösségi élmény. Újabb sztereotípiák törtek ketté az emberben.

Mr. Gabor Magyar Utazó

Másnap Hargeisától is búcsút vettem, pedig meg lehetett volna nézni a barlangrajzokat is délen, de én keletre tartottam, Dzsibuti felé. Nagy nehezen kistoppoltam a 20 km-re levő ellenőrzési pontig, de ott szerencsétlenségemre elakadtam. Megint letartóztattak, hogy keretes legyen a történetem. Pár perc múlva feltuszkoltak egy furgonra mint kémet, s vittek vissza a fővárosba, a központi rendőrségre, a rendőrkapitányhoz. Aki szerencsére megértette, hogy nem minden egyedülálló ember kém, de nem volt ideje megírni az elengedő határozatot. Így még ott dekkoltam három órát a főkapitányságon. Közben meghívtak teázni, enni, és elbeszélgettem a helyettesével. Kritizáltam a rendszerüket, hogy milyen szervezet az, ahol, ha nincs főnök, akkor egy lényegtelen ügyben sem lehet dönteni? Egyetértett, erre buzdítottam, hogy kérjen engedélyt az aláírásra, s hadd menjek utamra. Felhívta a főnököt, s végül tényleg kiállítottak egy papírt, hogy az ellenőrző kapuknál sima legyen az utam. Az állt benne, hogy Mr. Gabor Magyar Utazó, aki Dzsibutiba akar eljutni, kérem segítsék ebben. Voila.

Kíváncsi lánytekintetek kísértek, amitől a fiúk idegesek lettek (Kattintson a képre a galériáért!)

Ezután mar jól ment a sorom, mert amikor egy ellenőrzési ponthoz jutottam, akkor csak meglengettem a csodapapíromat, és máris ők fogtak nekem fuvart. Még az útlevelemet sem kellett mutogatnom többet. A pecsét és a rendőrkapitány nagyhatalom. Száz kilométer után a forgalom már minimális volt, az út is aszfaltos lett, pár tankronccsal a szélén, így estére végül eljutottam Boroma városkáig. Egy amerikai egyetemi tanár vett fel, nagyon segítőkész volt, ismert mindenkit. A helyi főrendőr a haverja volt, bemutatott neki, s pár percen belül már oroszul beszélgetünk. Mivelhogy ő is Szovjetunióban tanult, pilótának. Elérzékenyültünk, majdnem a vodka is előkerült, még kicsit Kirgizisztánról is beszélgettünk, majd biztosított a segítségéről. Később derült ki, milyen hasznos a barátsága.

Este kigyalogoltam a 4 km-re lévő ellenőrzési pontig a pusztába, de mindegyik jármű tele volt púpozva áruval, még a tetőn is utaztak. Elég fáradt voltam, így nem vállaltam be 12 óra kapaszkodást egy dzsip tetején keresztül a sivatagon. Talán öregszem. Hamarosan jött viszont egy rendőrkocsi, megint betuszkoltak, és vittek vissza Boromába. Azt ismételgették, hogy holnap fogok menni, ma nincs több autó. Mit tehettem volna?

A polgárháború emlékei az út mellett, de katonákat nem nagyon látni (Kattintson a képre a galériáért!)

Másnap a rendőrségre behívták a dzsipsofőröket, valamelyikkel meg kellett alkudnom, de egész jó hangulatban zajlott, több mint baráti árat kaptam. Délután ötre ígérte magát a sofőr, mert este indulnak általában a nagy meleg miatt. Persze még hét órakor sem volt sehol. Kicsit kezdtem aggódni, hogy megint bukok egy napot, és igazam lett. Estére megjelentek a sofőrök (mert a rendőrségnek mindent tudnia kell), s mondták, hogy nem mennek ma. Kiderült, hogy másnap választások lesznek Dzsibutiban, és lezárják a határokat. Mit tehettem? Várok még egy napot.

Repülőút helyett drogdílerek

Ekkor a rendőrfőnök előkerült valahonnan, és közölte, hogy biztos mehetek ma, mert jött egy repülőgép. Egy óra múlva vissza is jött, és mondta, hogy siessek, mert megyünk a reptérre. Micsoda?? Szerzett nekem egy repülőt? Hát én már semmin nem csodálkozom. Kiderült, hogy friss khatszállítmány érkezett, most azt szortírozzák, utána pedig felteszik egy dzsipre, és indulhatok is velük. Az árban megegyezett helyettem, 15 dollár volt, saját üléssel, magának pedig eltett pár csomag khatot ajándékba. Amíg vártam az indulásra, megjelent a ház úrnője, beszélgettünk angolul, s kiderült, hogy a férje a jövő évben jön PhD-diáknak Magyarországra! Nem tévedés, kicsi a világ. Kaptam teát meg spagettit is ennek örömére.

Aztán indulás, padlógáz, az Etiópiából érkezett khat frissen jó. A dílert pedig már várták a pusztában villogó zseblámpafényekkel, tényleg a semmi közepén. Se térerő, se áram, de tudták, hol és mikor találják meg egymást.

Itt válogatták a terítésre váró khatcserjét (Kattintson a képre a galériáért!)

A határtelepülés megint egy lepukkant, poros falu, de azért parabolaantenna volt a gallykunyhókon, meg áram is. Az utolsó afférom a közeggel itt volt, mert kilépési díjat kértek. Ha nem fizetek, három napig zötyöghetek vissza Etiópia felé, ami önkínzás lett volna. De mentsvárként előhúztam a csodapapírt, hátha segít. Nézegette, majd kelletlenül, borravaló nélkül bepecsételt az útlevelembe. Ezt a papírt ugyanis nem tudta überelni. El is vette. Így reggel 8 órakor átléptem a 125. határt életemben, immáron Dzsibutiba, újabb kalandok után nézni. Ahogy ezt Rejtő Jenő hősei is tették.