A hunzák, akik nem lesznek rákosak

Pakisztánba Kína felől érkeztünk meg, a 4700 méter magas Khunjerab-hágón keresztül. Sajnos csak busszal jöhettünk, mivel a határállomások között három számjegyű a kilométerekben mért távolság, és ezen a senki földjén tilos a kerékpározás. A tekerést a pakisztáni Sost városkából kezdtük meg, a határőrtől itt kaptunk pecsétet az útlevelünkbe, és itt kezdődtek el a kalandjaink, amelyeket soha nem felejtünk el.

A Pakisztánban kerékpárral megtett távolság túlnyomó részét a Karakorum Highwayen átélt élmények teszik ki. Ezt az útszakaszt nem azért hívják highwaynek, mert autópályára hasonlít, hanem mert magasan halad. Állítólag ez a világ legmagasabban fekvő, nemzetközi, aszfaltozott útvonala. Ezt mi alá is írjuk, azzal a kitétellel, hogy részben aszfaltozott. Az utat ugyanis rengeteg helyen építik, felújítják, és van egy 30 kilométeres szakasza Gulmitnál, amely víz alatt áll. Utóbbiről egy néhány évvel ezelőtt bekövetkezett földcsuszamlás tehet, amely betemette a völgy alját, ezzel egy természetes gátat létrehozva felduzzasztotta a folyót a tóvá, amelyet ma úgy hívnak, hogy Attabad-tó.

Kikötő az Attabad-tavon

A helyiek összeesküvés-elméletei szerint ezt a földcsuszamlást az amerikaiak robbantották ki a hegyből, hogy ezzel zárják el Kína egyik fő szárazföldi exportútvonalát, a Karakorum Highwayt. Mások szerint az amerikai állam lefizette a szuper korrupt pakisztáni kormányt, hogy ne tegyen semmit a tó lecsapolását illetően, tovább gátolva ezzel a tó miatt belassult kínai kamionforgalmat az útvonalon. Hogy mi az igazság, nem tudjuk, de ott jártunk a tónál, és láttuk, ahogy a spontán létrejött kikötőben rakodták az árukat a teherautókról a csónakokra. Mi magunk is kénytelenek voltunk csónakra szállni, mert más út nem volt: bizonyos szakaszokon a meredek sziklás hegyoldalak szegélyezték a tó mindkét oldalát.

A titokzatos hunzák földjén

Ennyire azonban nem siettünk tovább a környékről, hanem néhány csodás napot töltöttünk Gulmitban, ahol a csónakkal kikötöttünk. A Gulmit Continental Hotel nevű szállóban laktunk, ahol a hotelmenedzser már önmagában megér egy mondatot: a fickó Couchsurfingen (ingyenes, baráti alapon működő szállás- és kultúra megosztó rendszer utazóknak) regisztrálta magát szállodástul, plusz még az arra hajlamos falubeli családokat is. Így aki ide látogat, és fent van a rendszeren, lakhat a helyiek tradicionális izmaeli muszlim házaiban, látva, átélve a szokásaikat.

Ebben nekünk is részünk volt a szállodásunk barátja, Qadir által, aki, ahogy megérkeztünk, karon fogott, és átrángatott minket a szomszédos szülőfalujába, Ghulkinba. Itt részesei lehettünk egy helyi esküvőnek, majd Qadir a saját otthonába is meghívott minket. Zitát, a páromat beöltöztették helyi ruházatba, és kaptunk finom, fűszeres tejes teát is, amelyet errefelé gyakran isznak az emberek.

Qadir családjánál vendégségben

Másnap meglátogattuk a szebb időket is látott Hunza Múzeumot, és babzsákoztunk az angolul kiválóan beszélő helyi gyerekekkel Gulmit főterén. Ez a környék, a Hunza-folyó völgye, vagy ha úgy tetszik, a hunzák földje arról is híres, hogy itt az európaihoz hasonló kinézetű emberek élnek. De nem ám akárhogy, hanem a tradícióikat követve, lapos tetős házakban, a földjüket művelve két gleccser és néhány 7000 méternél is magasabb hegy között.

Az ő életvitelük annyira megtetszett nekünk, hogy azóta is gondolkozunk egy fél évet eltölteni köztük. Erre lehetőség is van, mert a gulmiti iskolákban szívesen látnak önkénteseket. Elmondták, hogy bármit taníthatunk, angolt, zenét, de akár még kereszténységet is, vagy magyar nyelvet.

Ők is muszlimok, de izmaeli muszlimok. Spirituális vezetőjük, Aga Khan száműzetésben él Franciaországban, más, kevésbé barátságos muszlim csoportok miatt. Ő virágoztatta fel az egészségügyet és az oktatást. Valóban minden nagyobb faluban találtunk legalább egy rendelőt, és sok az iskola. Az emberek itt valóban iskolázottak, nyíltan és bátran fordultak felénk, beszéltek angolul, és abszolút emberszámba vettek, egyenlő felekként kezeltek minket. Itt történt meg először, hogy a körénk gyűlt gyermeksereg nem visszahúzta, lefogta a kerékpárjainkat, hanem megtolta azokat. Ez mind nagy szó itt Ázsiában, ezen a vidéken.

Végtelenül barátságos hunza gyerekek

Mi a hosszú élet titka?

A tavon való csónakos átkelés nem, de a a földcsuszamlás által kialakult gát tartogatott némi meglepetést. A hajó e földomlás oldalában kötött ki egy elképesztően poros, koszos kikötőben, ahol a bringákat úgy kellett átcipelni több csónakon keresztül, mire végre partot érhettünk velük. Ott viszont rögtön sípcsontközépig merültünk a süppedős porhomokban. Az út itt ugyanis csak ideiglenes, és spontán lett kijárva ebben az omlós, porhanyós kőzetben, amely nem is olyan rég még a hegy gyomrában volt. Több száz méterrel feljebb a hegyoldalban most is jól látszik az a hely, ahonnan kiszakadt ez a rettentő tömeg.

Szóval ebben a mély homokban kellett megtennünk három kilométert, amelynek az eleje ráadásul fölfelé volt. Itt csak tolni bírtuk a bringákat, de lefelé már fel mertünk ülni rájuk, mert a puha, könnyű homokban viszonylag jól lehetett így haladni. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy el ne tűnjünk egy, a homok alatt megbúvó, láthatatlan gödörben.

Ebben a homokban kellett megtennünk három kilométert

Még ugyanezen a napnak az estéjén megérkeztünk a hunzák fővárosába, Karimabadba. Itt aztán el is töltöttünk egy hetet, bár az érkezésünkkor nem így terveztük. Karimabad már eleve festői helyen fekszik, és ezt még tovább lehet tetézni, ha az ember elindul egy kis gyalogtúrára a városka feletti sziklafalakon. Ezeket a túrákat csatornasétáknak is nevezik, mert valóban csatornák mentén haladnák, ám nem úgy, mint ahogy azt mi elsőre elképzelnénk.

A csatornák a gleccserektől vezetik le a vizet a városig, és érdekességük, hogy több szakaszon függőleges sziklafalban vezetnek. Az egyik ilyen séta alkalmával feljutottunk egy szűk, völgy morénás torkolatába, ahonnan már csak egy órás séta volt feljutni az Ultar Meadow nevű helyre. Innen pedig gyönyörű kilátás nyílt a Ladyfinger nevű csúcsra és az Ultar-gleccserre, amely fölött egy kisebb lavina is végigsöpört, amikor ott voltunk.

Az Ultar Meadow és az Ultar-gleccser

Itt Karimabadban hallottunk még egy nagyon érdekes történetet, amely szerint a hunzák az egyik olyan népcsoport a világon, akik nagyon sokáig élnek, a rákbetegség például ismeretlen a körükben, és mindezt életmódjuknak köszönhetik. Nem tudjuk, ebből mennyi az igazság napjainkban, de azt elmondhatjuk, hogy egy kedves helyi barátunk, Nazim nagymamája 92 évesen úgy körbeszaladgált minket, hogy csak néztünk. Nazim elmesélte nekünk, hogy mind a mai napig kertészkedik, és főz a konyhában. Kérdésünkre, hogy mi a hosszú élet titka, az volt a válasz, hogy a nagymama világ életében csak azt ette, amit saját maga termelt meg a saját földjén.

A késes gyógyító legendája

Ha Karimabadot idézzük fel, mégsem ez a történet él bennünk a legélénkebben, hanem a késes gyógyító legendája. A város felett egy erőd található, ez a Baltit Fort. Ide jó turistákhoz méltóan el is látogattunk, befizettünk az idegenvezetésre. Érdekes volt, amit az erődben láttunk, a tetőről pedig ezúttal sem volt gyenge a kilátás. Pakisztán nem a turisták tömegeiről híres mostanság, így kettőnkre jutott egy idegenvezető. Emberünk a körbevezetés végeztével leültetett minket a könyvtárszoba hátuljában lévő íróasztala köré, ahol mesélt sok másról is, nem csak az erődtől. Például arról, hogy ő egy spirituális gyógyító, és mindenféle módszerekkel olyan betegségeket is meggyógyított már, amelyekkel a modern orvostudomány nem tudott mit kezdeni.

Talán egy nap sem telt el ezután, amikor fájni kezdett az egyik fogam. Másnapra szépen be is dagadt a fél arcom, így indultunk a dokihoz, ám előtte még beugrottunk a város egyetlen netkávézójába, ahol végre nem volt áramszünet. Egy fontos videóriportot szerettem volna feltölteni már napok óta. A netkávézós srác, aki ekkor már jó barátunk volt, nagy örömmel mesélte, hogy mostantól nem lesz több áramszünet, mert az üzletét rákötötték a kórház külön hálózatára. Ennek örömére ott is hagytam a netbookunkat, hogy a megabájtok szépen felkússzanak, amíg engem odalent a kórházban megvizsgál az orvos.

Le is bicegtünk Zitával a kórházba, ahol egy Ázsiához mérten viszonylag normális rendelő fogadott minket, régi műszerekkel. Már a fogorvosi székben ültünk, és a doki éppen a fejem fölé húzta azt a bizonyos ámpát, amikor annak fénye egyszer csak kialudt. Áramszünet! Na ne, a feltöltés! Az bizony megszakadt... Mi meg mehettünk le a helyi tömegközlekedéssel a következő városba, a következő kórházba, ahol már volt áram, így működött a röntgen. Ha azt vesszük, ezek is egyfajta élmények.

Csatornaséta Karimabad felett

Pár nappal később, amikor a fájdalomcsillapítóktól és a gyulladáscsökkentőktől újra úgy néztem ki, mint egy ember, a netkávézóban egy késes gyógyítóról kezdtek nekem mesélni, és amikor ez szóba került, épp megjelent a spirituális gyógyító barátunk az erődből. Elmeséltem neki, mi történt velem, mire egyből jól leszidott, hogy miért nem kerestem meg eddig, ő tud erre egy biztos gyógymódot. Nosza, és mi lenne az, mennyibe kerül? Semmibe, csak negyed órába, válaszolta, mire én rábólintottam a gyógyításra, gondolván, hogy bajom nem származhat belőle, és végül is eddig még soha nem gyógyított meg senki spirituálisan. Emberünk fogott egy pohár sós vizet, elmormolt egy mantrát rengetegszer, és néhányszor végighúzta a forró tenyerét az arcomon, majd meghagyta, hogy a következő néhány nap rendszeresen gargalizáljak a sós vízzel. Hogy a mantrától, az antibiotikumoktól, vagy a sós víztől-e, de a fogfájásom aztán szépen lassan elmúlt, és azóta elő sem jött, pedig mindennek már több, mint egy éve.

Már másnap annyival jobban voltam, hogy még nevetni is bírtam. Erre bőven volt is okunk, mert az időközben a vendégházunkban összegyűlt nemzetközi társasággal azt kezdtük találgatni, hogyan is gyógyíthat az a bizonyos késes gyógyító. Forró pengével? Esetleg kivágja a fájdalmas részt a testünkből? Vagy éjjel ránk ijeszt egy hatalmas bárddal? Lehet, hogy itt van köztünk, de csak éjszaka "rendel"? Lehet, hogy a KKH rövidítés, amit eddig Karakorum Highwaynek hittünk, valójában Karimabad Knife Healert jelent? Csavartuk, fontuk magunk közt a történetet a gyertyafényes áramszünetben egy emlékezetes vacsoránál, míg nem egy helyi el nem árulta a nagy titkot: akupunktúráról van szó!

Kilátás a Karakorum Highwayről

Azóta már 20 országban jártunk összesen, de még mindig Pakisztán és a hunzák földje az a hely, ahová most is úgy gondoljuk, hogy a legszívesebben visszatérnénk valamikor egy hosszabb időre. Csodálatos vidék csodálatos emberekkel.