Zorro, aki éjjel marihuánát szüretel

A világ második legfiatalabb vulkánja 1943-ban nőtt ki a földből Mexikóban, és mostanában marihuánaültetvények veszik körül. Ott jártam.

Mexikóban található a világ második legfiatalabb tűzhányója, amely úgy keletkezett, hogy 1943-ban egy februári napon egész egyszerűen megnyílt a föld, és elkezdett belőle ömleni a láva. Kilenc éven át folyamatosan jött ki a láva a föld gyomrából, maga alá temetett két falut (szerencsére elég lassan ahhoz, hogy a lakók elmenekülhessenek), aztán egyszer csak elállt, és ott maradt egy 424 méter magas kúp, amely az egyik eltemetett falu után a Paricutín nevet kapta. Bár a legfiatalabb vulkán a világon az izlandi Eldfell, az még csak 38 éves, a képek alapján nem tűnik olyan impozánsnak, mint a kétszer olyan magas, és jóval meredekebb Paricutín, amelyet több felsorolás is a világ hét természeti csodája között említ.

Az eltemetett falu templomtornya, háttérben a Paricutín kúpjával

A Paricutín valóban elég nagy, és elég vulkánszerű ahhoz, hogy az ember beleborzongjon, ha belegondol: ez az izé csak úgy kinőtt a földből, geológiai időszámítással mérve egy fél pillanattal ezelőtt. A tűzhányót 16 kilométerre lehet megközelíteni autóval. Az út a szerencsésen megmenekült Angahuan faluig vezet, onnan gyalog vagy lóháton lehet továbbmenni.

Lóháton a vulkáni homokban

Két éve, amikor Mexikóban tanultam, az egyik hétvégén a helyi haverjaimmal elhatároztuk, hogy megmásszuk a Paricutínt. Amikor a tízfős társaságunk két autóval megérkezett Angahuan főterére, olyan volt, mintha néhány évszázadot visszaugrottunk volna az időben: a férfiak lóháton közlekedtek, az asszonyok színes népviseletben ültek a házak előtti padokon, és nem spanyolul beszélgettek egymással, hanem purépecha nyelven. A környéken, Michoacán államban ugyanis szinte kizárólag indiánok laknak, az egyik népcsoport a purépecha, akik meglehetősen elzárkózóak és hagyományőrzőek.

A helyi férfiak körénk gyűltek, és spanyolul elmondták, hogy a Paricutínhoz nem lehet csak úgy, egyedül felmenni. Kell egy vezető, mert nincs kitáblázva az út. Ló is kell, mert nehéz a vulkáni hamuban gyalogolni, és a hátizsákokat meg a sátrakat nem bírjuk el egyedül. Egy szó mint száz, pár perc alatt lett öt lovunk és egy túravezetőnk, egy tizenéves srác.

Elindultunk hát a vulkán felé, a fiúk gyalog, a lányok lovon, aztán fordítva, aztán végül mindenki gyalog, mert a nyereg kemény volt, a lovak pedig önfejűek, és néha megálltak legelni, néha meg felágaskodtak, amitől a rajtuk ülőket kitörte a frász. A vezetőnkül fogadott tizenéves srác pedig csak somolygott rajtunk, béna városiakon.

Úton az Újvilág legfiatalabb vulkánja felé

A gyaloglás egyre nehezebb lett, ahogy a rendes talajt lassan felváltotta a fekete vulkáni hamu. A 16 kilométerből legalább tízet olyan érzés volt végiggyalogolni, mintha strandon, süppedős homokban jártunk volna, ráadásul egyre meredekebben emelkedett az út. Balra több méter magas, kihűlt lávarögök szegélyezték az utat, jobbra pedig avokádófák. A környék, Michoacán Mexikó legnagyobb avokádótermő vidéke, a termékeny vulkáni hamut pedig a kitörés után nem sokkal már művelésbe vonták. Az angahuani indiánoknak ugyanakkor nem sok haszna van ebből: az avokádóerdők gazdag vállalkozók tulajdonában vannak, akik szögesdróttal kerítették el a területet.

Már alkonyodott, és még talán két kilométer lehetett hátra a vulkáni kúpig, amikor a vezetőnk (akiről közben kiderült, hogy a beceneve Zorro, az igazi nevét nem árulta el) hirtelen megállt, és közölte, hogy vissza kell érnie a faluba sötétedésig, úgyhogy le kell málháznunk, és egyedül kell folytatnunk az utat. Itt már nem voltak avokádófák, csak a fekete vulkáni hamu, és itt-ott pár csenevész fenyőfa. Nem lesz gond, mondta Zorro, csak menjünk egyenesen a vulkán felé, ne térjünk le az útról semerre, még fél óra, és odaérünk - aztán faképnél hagyott minket, mi pedig folytattuk az utat a hátizsákokkal és a sátrakkal.

Sátorverés a vulkán tövében

A hetvenéves vulkán tetején

Amikor megérkeztünk a vulkáni kúp tövébe, gyorsan felvertük a sátrakat, és nekivágtunk a hegynek. A Paricutín lejtője majdnem 45 fokos, a talaj teljesen instabil, hamuból és kihűlt lávadarabokból áll. Jó néhányszor hasra estünk, gyakorlatilag négykézláb győztük le a 400 méteres szintkülönbséget. Épp naplementére értünk fel, a kráterből itt-ott gőz szállt fel, és olyan elképesztő csend volt, hogy a saját lihegésünkön kívül semmit nem hallottunk. Kibontottuk a magunkkal hozott mezcalt, benyakaltuk, aztán leültünk a kráter szélén, és elbűvölve bámultuk a kilátást.

Két perc néma üldögélés után többen elkezdtek fészkelődni, és az egyik lány hirtelen felugrott, pedig kicsivel korábban még úgy rogyott le a földre hullafáradtan, mint aki nem tervezi, hogy a közeljövőben fel fog kelni onnan. A talaj meleg volt, ráadásul nem egyenletesen, hanem löketekben jött a forróság. A porózus vulkáni kőzet átengedte a gőzt, amit a mélyben fortyogó erők küldtek a felszínre, emiatt olyan volt a vulkán tetején ülni, mint egy forró vízzel teli fazék időnként félrebillenő fedőjén. Mivel már kezdett lehűlni a levegő, lefeküdtünk hanyatt a földre, és élveztük, ahogy melegíti a hátunkat a gőz.

Amikor teljesen sötét lett, elkezdtünk aggodalmaskodni, hogy hogyan fogunk lejutni a vulkánról. Csak a csillagokat láttuk és Angahuan fényeit a távolban, illetve néhány beazonosíthatatlan lámpát a szomszédos hegyen, körülbelül tíz kilométerre. Ezekről csak másnap tudtuk meg, hogy mik voltak. Volt nálunk pár zseblámpa, libasorban elindultunk lefelé, aztán csúszkálva, többször hanyatt esve lekamikázéztunk a hegyoldalon. Hullafáradtan értünk vissza a sátrakhoz, épp csak arra maradt erőnk, hogy bemásszunk a hálózsákba.

Döbbenet az eltemetett falu szélén

Másnap Zorro ébresztett minket, aki visszajött a lovakkal. Nagyon nyúzottnak tűnt, de becsülettel felmálházta a cuccainkat a lovakra, aztán elindultunk lefelé. Előző nap már nem jutott rá időnk, úgyhogy a visszafelé úton néztük meg azt, ami az eltemetett faluból megmaradt: a templomtornyot. A lávamező közepén, az egykori San Juan Parangaricutiro helyén semmi más nem maradt, csak a templom két tornya, és húsz méterrel arrébb az oltár, ami csodálatos módon épségben maradt, mert a lávafolyam megállt egy méterrel előtte.

A lávafolyam csodával határos módon megállt az oltár előtt

A lávamező szélén volt egy fából eszkábált büfé, ahol quesadillát és üdítőt lehetett kapni. Leültünk enni, és meghívtuk Zorrót is. Kérdeztük, hogy mitől ilyen fáradt, de csak szégyenlősen olyasmiket mondott, hogy dolga volt, meg segítenie kellett. Aztán váratlanul megnyílt, és elmondta, hogy egész éjszaka marihuánát szüretelt az erdőben. A villódzó fények, amelyeket a szomszédos hegyen láttunk, egy titkos kender- és mákültetvényről jöttek: minden szombat éjjel ott gyűjtik be a termést a falusiak, aztán hajnalban jön a maffia, és reggelre már Mexikóvárosban is van a szállítmány. A környék összes rendőre meg van kenve, a fő összekötő pedig az az ember, aki a lovakat bérbe adta nekünk. Zorrónak volt egy bátyja, aki beállt a maffiába, Kaliforniában árulta a termést, aztán egy razzia alkalmával lelőtték a rendőrök.

Köpni-nyelni nem tudtunk. Tudtam már korábban is, hogy Mexikó félreeső völgyei tele vannak jól elrejtett ültetvényekkel, ahol az Egyesült Államok könnyűdrog-szükségletének több mint felét állítják elő, de megdöbbentő volt mindezt első kézből hallani egy tizenhárom éves fiútól, aki úgy beszélt az egészről, mintha almát szednének hétvégenként, a bátyja meg leesett volna az almafáról.

Turisták a drogháborúban

Furcsa dolog, de ennek ellenére egyáltalán nem volt félelemérzetem Mexikóban, pedig nem vagyok egy vakmerő típus. Az az elképesztő a mexikói drogháborúban, hogy abból a közegből, amelyben egy turista vagy egy cserediák mozog, teljesen láthatatlan. Ha a hírekben nem szerepelne mindenféle szörnyűség, és ha egy falusi kiskamasz nem kapott volna hirtelen őszinteségi rohamot, azt se tudtam volna meg, hogy egyáltalán létezik. Nagyon hülyének vagy nagyon pechesnek kell lennie annak a külföldinek, akinek a maffiával meggyűlik a baja.

Bár a szenzációhajhász újságcikkek azt a látszatot keltik külföldön, mintha Mexikóban boldog-boldogtalanra lövöldöznének, ez egyáltalán nincs így, pláne a turisták esetében. Rohadt dolog, de már megint a fehér emberek járnak jól. Akik a rövidebbet húzzák az egész drogháborúban, azok természetesen a szegények, az olyan falusi srácok, mint Zorro, akire lehet, hogy ugyanaz a sors vár pár éven belül, mint a bátyjára.

Túravezetőnk, Zorro

A turisták jönnek-mennek, megmásszák a vulkánt, álmélkodnak a természeti csodákon, aztán hazamennek, de ő ott marad Angahuanban. A 3000 pesóból, amelyet a lovas embernek adtunk, Zorro nem kapott semmit: az ő fizetsége csak az, amit mi, turisták önszántunkból, borravalóként adunk neki, de ezt is úgy kellett belőle kihúzni, mert annyira szerény volt, hogy alig akart vele előhozakodni. Amikor megtudtuk, persze adtunk neki bőven, de ebből még nem lesz neki alternatívája, érettségije, diplomája.

A következő vulkán kitörhetne valamelyik drogkartell vezérének a kertjében. Vagy azoknak a politikusoknak a kertjében, akik a kenőpénzekből finanszírozzák a kampányukat. Vagy azokéban, akik az Egyesült Államok kriminalizációs drogtörvényeit megszavazták. Túl sok a felelős, és túl ritkán temet maga alá valakit a vulkán. És akkor sem azt, akit kéne.