El Camino light négy keréken

Santiago de Compostelába még autóval is megható megérkezni, nemhogy 800 kilométer gyaloglás után. Elgurultam hát egészen a világ végéig, ahol a zarándokok rituálisan elégetik a bakancsukat. Közben az építészet történetének lenyűgöző fejezetei úgy sorjáztak előttem, mintha egy művészeti albumban lapozgatnék.

Már régóta kacérkodtam az El Camino zarándokúttal, de sajnos nem volt lehetőségem arra, hogy öt hétre kivonjam magam a forgalomból. Bevallom, féltem a tömegszállásoktól is, ráadásul a vállam és a nyakam sokszor már attól beáll, ha csak egy fényképezőgéppel a kezemben sétálgatok. Ugyanakkor izgatott ez a vidék, különösen, miután rájöttem, hogy ha ambiciózus útitervet készítek és autót bérelek, nyolc nap alatt akár 13 világörökségi helyszínt is útba ejthetek. Ezt persze nem nevezhetjük zarándoklatnak, de maga a környék remek terep egy világörökség-vadásznak, és egy csöppet így is bele lehet kóstolni az El Camino hangulatába.

A titokzatos rükverc

Elrepültem hát Bilbaóba, majd autót béreltem, és ugyanazzal a lendülettel el is vezettem az első szálláshelyre, San Sebastiánba. Parkolás közben kicsit megzavart, hogy nem találtam a rükvercet, de beálltam orral egy helyre, és másnap reggelre halasztottam a probléma megoldását.

San Sebastián a világ egyik fontos gasztronómiai központja, és bevallom, kizárólag a vacsora kedvéért tettem ide kitérőt. Számos bárban falatozhatunk apró fogásokat, azaz pinxtókat - ez a spanyol tapas baszk megfelelője. Elképesztő, hogy ezek a falatkák micsoda ízeket rejtenek magukban, és mivel tényleg pici adagokról van szó, akár több helyen is dőzsölhetünk.

Reggel kicsit szorongva mentem a parkoló felé, fogalmam sem volt, hogyan fogok kitolatni a helyemről. Miután a parkolóőr sem boldogult az autóval, többen is a segítségemre siettek, és végül egy indiai bevándorló srác találta meg azt a titkos gombot a sebváltón, amely a megoldáshoz vezetett.

Yuso kolostora

Körutam első világörökségi helyszíne a Yuso és Suso kolostorpáros volt, majd Atapuerca felé vettem az irányt. Poros földutakon zötykölődtem világvégi helyeken, és mindenki furcsán nézett rám, akitől útbaigazítást kértem. Amikor odaértem, megértettem, miért. A látványosság nem más, mint egy domboldal néhány ásatással, ahol most épp nincs semmi, de ahol 2007-ben a kontinens legrégebbi, emberi jelenlétre utaló régészeti leleteit találták - néhány fogat és egy állkapcsot, amely egy 1,2 millió éves európaitól származik.

Megnéztem a nagy semmit, aztán gyorsan továbbálltam Burgosba. Itt a katedrális a világörökség része, a nagyságára jellemző, hogy hiába áll egy viszonylag nagy téren, sehogy nem fért bele a kamera lencséjébe. Belül elképesztő gazdagság fogadott - nem először suhant át az agyamon a gondolat, hogy bár a tízparancsolat betartására fordítanának annyi energiát az emberek, mint a templomok díszítésére.

Burgosból egy órácskát autóztam a Covarrubias nevű faluba, amely a Lonely Planet szerint a tartomány egyik eldugott kincse. Már amennyire eldugott és titkos lehet bármi, ami az LP-ben benne van. Tény, hogy csinos kis falu macskaköves utcákkal, gerendával díszített házakkal, és hangulatos terekkel.

A következő megálló Ávila volt, szintén világörökségi listás óvárossal. Az itteni fő katedrális is roskadozik az aranyszobroktól, viszont a külvárosban található Santo Tomás-bazilika jóval egyszerűbb, számomra szimpatikusabb román stílusban épült. Este még áthajtottam Salamancába, következő szállásomra.

A Szent Teréz-kolostor Ávilában

A jegyszedő megbabonázása

Ha nem tudnám, hogy Salamanca egyetemi város, akkor is érezném a bőrömön, olyan vibrálás van a levegőben. 1218-ban alapított egyeteme az egyik legrégibb a világon. Az UNESCO világörökségi listájára részben ezért, részben pedig az óváros pompás épületei miatt került fel. A Tormes folyón átívelő római hídtól kezdve kétezer év építészetével találkozhatunk az aranyszínű városban, ahol szinte minden jelentős épület ugyanabból az árnyalatú kőből épült.

Bár azt terveztem, gyorsan körbejárom a fő épületeket, aztán indulok is tovább, kora délutánig bóklásztam az utcákban, olyan remek hangulatot árasztott. Az egyik kedvenc épületem a 350 kagylóval díszített Casa de las Conchas palota, amely napjainkban városi könyvtárként működik. Viszont az egyetem főépületében található, az útikönyv szerint rendkívül látványos könyvtárat zárva találtam. Lebattyogtam hát a jegyszedőhöz, és a kétségbeesés, a felháborodás, valamint a könyörgés olyan kombinációjával sikerült ránéznem, hogy azonnal előkapta a régi kulcsokat, és már jött is velem vissza az emeletre.

Salamanca

Miután végre sikerült elszakadnom Salamancától, Astorga felé vettem az irányt, ahol egy nevezetes, Gaudí által épített templom áll, amely jelenleg múzeumként üzemel. Az esti szállásom Leónban volt, amely ugyan nem világörökségi helyszín, de kényelmes megálló Salamanca és Santiago között. Elsétáltam a katedrálishoz, és egy pillanatig arra gondoltam, na, ezt most kihagyom, úgyis annyit látok ezen az úton. De mivel nagyon erős szél fújt, mégis bementem. És akkor leesett az állam. Sőt hangosan felkiáltottam a meglepetéstől, pedig ilyesmi még soha nem esett meg velem templomlátogatások során.

El sem akartam hinni, hogy szinte csak véletlenül jöttem ebbe a városba, és majdnem kihagytam a katedrálist, az egyik legszebbet, amelyet valaha láttam. Óriási méretű festett üvegablakai határozták meg a hangulatot, és bár szinte az egész fal ablakokból állt, mégis félhomály uralkodott: 128 ablak 1800m2-en, valami furcsa keleties atmoszférát árasztva. Még benéztem a San Isidoro-bazilikába, ahol az tetszett a legjobban, hogy minden üléssor előtt alacsony radiátor húzódott - itt biztos nem fagy le az emberek lába télvíz idején.

A leóni katedrális

Reggel egyetlen kávézó sem volt még nyitva, itt tíz előtt maximum a benzinkutaknál lehet inni egy feketét, addig mindenki durmol. A kávé előtti tompa hangulatban nem tudtam értékelni a GPS-em viccét, amely pont egy körforgalomban vesztette el a kapcsolatot a műholddal. Jó néhány kört leírtam, mire visszajött az adás, addig próbáltam úgy tenni, mint aki direkt ezzel szórakozik: mosolyogtam a többi autósra, és integettem a járókelőknek.

Másfél óra vezetés után jött a következő világörökségi helyszín: Las Medulas. Itt kétezer éve rómaiak bányásztak aranyat, és a tájat feltúrva hagyták az utókorra. A furcsa alakzatú kis hegyeket csak gyalogosan lehet megközelíteni, így én is kénytelen voltam egy kicsit autó nélkül zarándokolni. Meglehetősen különleges a táj, és szerencsémre éppen hétágra sütött a nap.

Las Medulas furcsa hegyei

Hátukra nő a zsákuk

Innen a gyalogos zarándokok legszebb szakaszához hajtottam. 30 kilométert ugyanazon az úton tettünk meg, ugyanis O Cebrerio és Samos között ők is az aszfalton kutyagolnak. Egyszer csak elhajtottam egy kerekes székes fiatalember mellett, akinek mindkét lába hiányzott. Egészséges társa szép lassan tekert mellette bicajjal, mintegy a forgalomtól védve társát. Megrendítő látványt nyújtottak, és nem ez volt az egyetlen alkalom az út során, amikor nyeldesni kellett a könnyeimet.

O Cebreriónál éri el az El Camino útvonala Galíciát, és itt van a legkeményebb hegymászószakasz vége. A falucska 1300 méter magasan fekszik, és kör alakú, nádfedeles régi házairól (palloza) nevezetes.

A következő megálló újabb világörökségi helyszín volt, Lugo városa, ahol a legjobb állapotban fennmaradt római városfal az attrakció. Na, ezeket a világörökségi helyszíneket szeretem: nem kell bokáig érő romokba beleképzelni komplett városokat, könnyen megközelíthető, egyszerűen bejárható, nem zár be szieszta idejére, és még élvezetes is. Számos ponton fel lehet menni a széles fal tetejére, és jó fél óra alatt körbe lehet járni az óvárost. Közben az ember bekukucskálhat kertekbe, lakásokba, a város életébe. A helyiek is előszeretettel használják a sétaútvonalat reggeli kocogásra, kutyasétáltatásra, esti andalgásra - elég király dolog lehet minden reggel egy kétezer éves városfal tetején kocogni.

A lugói városfal

Santiago de Compostelába még autóval is megható megérkezni, nemhogy 800 kilométer gyaloglás után. A város ugyan már a római korban létezett, igazi jelentőségre azonban a 9. században tett szert, amikor itt vélték megtalálni Szent Jakab sírját. Ekkor kezdték ellepni a várost a zarándokok, és ennek nyomán láttak neki a hatalmas katedrális építésének. Már 1139-ben (!) kódex formájában egyfajta útikönyvet állítottak össze az El Camino útvonalán található szállásokról és látnivalókról.

Elsétáltam a katedrálishoz, amely inkább ifjúsági szálló hangulatát árasztotta, semmint komor templomét. Hátizsákos, bakancsos fiatalok trécseltek, e-mail címeket cseréltek, ismerősök integettek egymásnak. A zarándokoknak látszólag a hátukra nőtt a zsákjuk, soha nem teszik le: láttam olyat, aki abban gyónt, és olyat, aki abban ült az étterem mellett az asztalnál.

Felmentem a toronyba, ami nem is annyira toronytúra, mint inkább séta a tetőn, kicsit olyan, mint a milánói dóm esetén. A tetőn sétálva beszélgettem egy német lánnyal, aki három hét alatt teljesítette a 800 kilométeres távot. Mivel a nagy átlaggal számolt, azaz öthetesre tervezte az utat, maradt két hete a hazafelé induló repülőjáratig. Biztos voltam benne, hogy pihenéssel tölti a felszabaduló időt, de azt mondta, úgy belejött a gyaloglásba, hogy elsétálgat még a környéken két hetet.

A Szent Jakab-katedrális zarándokokkal Santiago de Compostelában

Néhány piros lovacska

Másnap Cabo Fisterrához hajtottam, amely a középkorban a világ végének számított. Sok zarándok megtoldja a El Caminót az ide vezető 86 km-rel, és itt, a tengerparton, a legnyugatibb pontot jelző oszlopnál égetik el rituálisan bakancsukat, zoknijukat vagy pólójukat.

A Coruna városában pipáltam ki egy újabb világörökségi helyszínt, a Herkules-tornyot. Ezután hosszabb vezetés következett Oviedóba, ahol a katedrális alagsori helyisége, a Camara Santa szerepel az UNESCO listáján. Középkori spanyol ereklyéket őriznek itt, többek között egy textildarabot, amely a feltételezések szerint Jézus arcát takarta.

Reggel a Tito Bustillo-barlangot látogattam meg. Az őskőkori barlangrajzokat felmutató spanyol barlangok közül eredetileg az Altamira szerepelt csak az UNESCO-listán, de az 2001 óta zárva van a világörökség-vadászok nagy bánatára. Szerencsére néhány éve 17 környékbeli barlanggal bővítették a jelölést, köztük a Tito Bustillóval. A jó hír az volt, hogy spanyol múzeumi nap lévén nem kellett belépőt fizetni, és bejelentkezés nélkül is volt hely. A rossz viszont az, hogy csak vezetővel lehetett bemenni. Így néhány piros lovacska megcsodálásáért kemény árat fizettem: másfél órás ácsorgást a hideg, nedves barlangban, számomra érthetetlen spanyol idegenvezetést hallgatva. Angol nyelvű csoportok ugyanis nem indulnak.

Indultam tovább Bilbao felé, de tettem egy kitérőt a Picos de Europa Nemzeti Parkba, csak épp bekukkantani egy kicsit erre a tájra is. Utána tövig nyomtam a gázt, hogy még ebédidőben odaérjek Santillana del Marba. Spanyolországban ugyanis, ha az ember beleszalad a sziesztaidőbe, akkor késő estig lehetetlen kaját szerezni. Santillana del Mar nagyon hangulatos városka, de ne a névből induljunk ki: se nem szent, se nem sík, se nem tengerparti. Macskaköves utcákkal teleszórt kis ékszerdoboz, rengeteg kézművesbolttal és hangulatos templommal.

Bilbao környékére érve még egy megállóm volt, a Vizcaya híd - ugye kitalálta mindenki, hogy a világörökség része. És pont az a fajta látványosság, amiért megéri ezekre lőni, ugyanis ha nincs ez a gyűjtőkényszerem, ide biztosan nem jöttem volna el. Pedig az Eiffel által épített vasszerkezet az utazás egyik legnagyobb élménye volt. Az utasforgalom nem a hídon zajlik, hanem a két nagyon magas hídfőt összekötő felső elemen, vassodronyokon húznak át egy gondolaszerűséget - ebben elfér néhány autó és pár tucat ember. A híd tetejére is fel lehet menni lifttel, de ez tériszonyosoknak nem ajánlott. Én persze rettenetesen élveztem, különösen, amikor jött a gondola, és az egész híd rázkódott alattam.

A Vizcaya híd

Innen már csak másfél óra volt a végállomás, Bilbao. Mivel csak este indult a gépem, még volt időm a Guggenheim-múzeum meglátogatására. Bent tilos fotózni, de persze mindenki próbálkozik, és egy-egy sikeres kattintás után mintegy összekacsintanak a renitensek.

A repülőtéren sikeresen leadtam az autót, melybe 2700 km-t tettem. Meglátogattam 12 világörökségi helyszínt, és kicsit belekóstoltam a 13.-ba, amely maga a zarándokút. Az UNESCO által listázott útvonalon 166 város és falu, valamint mintegy 1800 vallási vagy egyéb szempontból jelentős épület található. Sehol a világon nem maradt fent ilyen léptékű és fontosságú zarándokútvonal a kereszténység történetében. A spirituális jelentőség mellett a 800 kilométeren sorakozó épületek kiválóan reprezentálják az európai építészet fejlődését.

A vendéglőkben vagy a templomok nyitására várakozva számos zarándokkal beszélgettem, és a nehézségek dacára lelkesedésük egyöntetű és ragályos volt. Most, hogy meglátogattam minden engem érdeklő látványosságot ezekben a tartományokban, nem kell majd miattuk külön cikcakkot tenni, ha egyszer lesz időm a gyalogos verzióra - mert azt, hogy visszajövök autó nélkül, felvéstem a bakancslistára.