Ahol a szusi szinte leugrik a pálcikáról

Buddha-szentélyek és beszélő vécék, kavicsok előtt meditáló emberek és szédítő sebességgel száguldó vonatok világában jártunk. A Japánt olyannyira jellemző kontrasztok után most nézzük meg, milyen látnivalókat kínál az ország.

A fővárosban a kiterjedt hálózattal rendelkező, hatékony metróval érdemes utazni, melynek nagyobb állomásai felérnek egy plázával: tele vannak üzletekkel, kifőzdékkel, szolgáltatóintézményekkel, éttermekkel és nyüzsgő tömeggel.

Tokió fő szentélye a Szenszodzsi-templom. A kapu és a templom közti kis bevásárlóutcán millió portéka közül válogathat a szuvenírre áhítozó turista: a kimonótól a süteményen és evőpálcikán keresztül a szamurájkardig minden kapható. A templom előtti nagy füstölőtartó előtt a látogatók szorgosan próbálják a füstöt maguk felé terelni, mivel ez a jó egészséget hivatott megőrizni. A templom állítólag egy ősrégi, 628-ból származó Buddha-ábrázolást rejt, de hogy valóban ott van-e, sajnos nem tudhattuk meg, hiszen földi halandóknak nem mutogatják.

A hívek igyekeznek maguk felé terelni a füstöt

A fővárosban érdemes megnézni egy kabukielőadást is. A teljes program többórás, de lehet venni úgynevezett részleges jegyet a 4. emeletre, ahonnan a magamfajta nyugati turisták egy kis ízelítőt kaphatnak az előadásból. Bár egy szót sem értettem, mégis érdekes volt gyönyörködni az egészen különleges jelmezekben és díszletekben, magunkba szívni a helyi színház hangulatát. Helyi szokás szerint, ha egy-egy színész kiemelkedően alakít valamelyik jelenetben, taps helyett a közönség a színész nevét kiabálja.

A színháztól csak néhány sarok - és több évszázad - választja el a Sony főhadiszállását, ahol többemeletnyi kiállítótérben mutatják be a technika legújabb vívmányait, olyan kis kamerákat, telefonokat, amelyek kereskedelmi forgalomban még nem kaphatóak. A hipermodern kütyüket felvonultató látogatóközpontban találkoztam először azzal a vécével, melyben mesterséges hangeffektusokkal nyomják el a kis kabinokból esetleg kihallatszó kínos zajokat.

Színházi előadás Tokióban

Élj úgy, mint a japánok!

Az országjárókörúthoz érdemes még indulás előtt beszerezni a kéthetes Japanese Rail bérletet. A kizárólag külföldön megvásárolható, körülbelül 370 eurós bérlettel két hétig korlátlanul lehet utazni az ország vasútvonalain. A pályaudvarokon úgy meg van koreografálva minden, mint valami balettelőadásban: a lépcsőkön be van jelölve, melyik oldalon lehet felfelé, és melyiken lefelé haladni. A peronon fel van festve, pontosan hol áll majd meg például a 4. kocsi 5. ajtaja, és ott sorakoznak libasorban azok, akiknek oda szól a jegyük. Semmi tülekedés. A hajszálpontosan érkező vonatokra az óriási tömeg fél perc alatt fegyelmezetten felszáll.

Tokióból mindössze 50 perc vonattal Kamakura, az ország egykori fővárosa, így egy nap alatt megjárhatjuk. A város fő jelképe az óriási, bronzból készült Buddha-szobor, de érdemes elidőzni a csendes, meghitt Haszedera-templom kertjében is. Itt több száz apró szobor áll a meg nem született gyermekek emlékére, melyeket az elvetélt vagy abortuszon átesett asszonyok kendőkkel, bizsukkal díszítenek.

Szobrok Kamakurában a meg nem született gyermekek emlékére

Nikkóban egy bájos fogadóban szálltunk meg, mint végig a körút során. Ezekben a ryokanokban tatamira fektetett vékony matracon lehet aludni, és közös fürdőben lehet tisztálkodni. Mindenhol kaptunk papucsot és köntöst, a fogadóban így illik mutatkozni, sőt étkezéshez is ebben ülhetünk le. Emellett külön papucs jár a vizes helységekhez. Mi, nyugati turisták eleinte kicsit kevertük a papucsokat, és a fürdőpapucsban mentünk le vacsorázni, de az udvarias figyelmeztetéseknek hála idővel megtanultuk, mi a helyi módi.

A közös fürdőben található egy forró vizes medence, amelyben csak alapos zuhanyozás után szabad áztatni magunkat, és kizárólag meztelenül. A medence néhol zárt helyiségben található, de van, ahol a szabadban, ilyenkor természetesen sűrű sövény biztosítja az intimitást. A szobában talált apró törölközővel először a zuhany alatt lesikáljuk magunkat, majd ugyanez a törölköző az intim részek eltakarására szolgál, amíg a medencéhez sétálunk. Ott összehajtva a fejünk tetejére kell tenni, hogy miért, az nem derült ki, de a helyiek így csinálták, mi pedig nem akartunk kilógni a sorból.

Tradicionális japán fogadó, a ryokan

Vallások kavalkádja

Nikko gyönyörű templomai szerencsére egy kupacban vannak, így egy nap alatt körbesétálhatjuk őket. A japán vallás meglehetősen nehezen érthető számunkra: míg a nyugati keresztények vagy az iszlám világ számára a vallás egyértelmű fogalom, itt több vallás alkot érdekes egyveleget. A helyi sintó hit mellett a buddhizmus is komoly szerepet kap, de ezekkel egy kicsit a kereszténység is együtt él. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az átlag japán sintó hit szerint él, keresztény rítus szerint köt házasságot, és buddhista szertartásnak megfelelően temeti el a halottait.

Mind belföldi, mind külföldi utazóknak kihagyhatatlan program az ország szent hegyének, a Fudzsinak a felkeresése. A kilátó környékén forró, kénes víz tör fel, melyben az ügyes helyi vállalkozók tojást főznek, amelyről azt terjesztik, hogy hét évvel meghosszabbítja az ember életét. Persze nem hittünk nekik, de sosem lehet tudni alapon azért mindenki lenyomott egyet ezekből a fekete színű, büdös képződményekből. Sajnos a híresen szégyellős hegy nem akart kibukkanni a felhők közül, úgyhogy innen dolgunk végezetlenül haladtunk tovább.

Vigasztalásképpen viszont ott volt a kitűnő Hakone múzeum a fantasztikus szabadtéri szobraival, melyeket mesterien helyeztek el a gyönyörű környezetben - ha valamihez, ehhez nagyon értenek a japánok. No és itt, a múzeum mellett ettem életem legfinomabb szusiját - a hal olyan friss volt, hogy attól féltem, leugrik a pálcikáról. Az imádott gyorsvonattal pár óra alatt átszeltük a szigetet, és megérkeztünk a kedves, ősi kisvárosba, Takajamába, ahol érdemes beiktatni a programba a helyi skanzent, a Hidát.

Százezernyi apró, színes darumadár

Hirosima volt a következő megállónk. Innen egynapos kirándulás keretében lehet felkeresni az ország jelképének számító, számtalan fotón viszontlátott úszó kaput Mijadzsima városában.

Mijadzsima úszó kapuja

A hirosimai múzeumnál kevés torokszorítóbb emlékhely van a világon. A legmegrázóbb talán nem is az a tudat volt, hogy milyen sokat haltak itt meg, hanem a szembesülés azokkal a beszámolókkal, amelyek konkrét sorsokról tudósítottak. Iskolásgyerekek történetéről, akik közül sokan még haza tudtak vánszorogni összeégve, és aztán a szüleik karjában, iszonyatos fájdalmak között haltak meg. Ennél kegyetlenebb dolgot nehéz elképzelni. A múzeum előtti parkban ég egy mécses, a szándék szerint a teljes béke beköszöntéig, úgyhogy attól tartok, egy darabig biztosan pislákol még a láng.

A városban áll Szadako szobra, aki kétéves volt az atomtámadás idején. Tizenegy éves koráig vidám, egészséges kislány volt, amikor hirtelen ledöntötte a lábáról a fehérvérűség. A kórházban kétségbeesetten hajtogatta a darumadarakat, mely Japánban a hosszú élet és a boldogság jelképe. Abban bízott, ha sikerül ezer darabot hajtogatnia, legyőzi a kórt. 644-nél tartott, amikor meghalt. Iskolatársai készítették el a maradék 356-ot, így ezer papírmadárkával temették el. Története nemzeti madárhajtogató mozgalmat indított el, amely a mai napig tart. A város emlékműveit százezerszámra borítják a színes, apró darumadarak.

A nyomasztó látnivalók után este igazán fergeteges kikapcsolódásban volt részünk, megnéztük ugyanis a Hiroshima Carps - Tokyo Giants baseballmeccset. A legolcsóbb jegyünkkel a leghátsó szektorba, a szurkolók kemény magja közé ültünk, ahol nemcsak a szemünk formájával ríttunk ki, de azzal is, hogy csak mi nem viseltük a hazai csapat piros-fehér színeit. Körülöttünk a szurkolóhad egyenpólóban, egyensapkában, piros-fehér kis műanyag baseballütővel verte a ritmust, és egymás után fújták a biztató rigmusokat. A hangulatot fúvósok és dobosok tették még forróbbá, és a lelkes szurkolás meghozta gyümölcsét: győzött a Carps.

A körút következő megállója Himedzsi vára volt, világörökségi helyszín. Japánban ez a legjobb állapotban fennmaradt régi kastély, igazán impozáns.

Himedzsi várkastélya

A tízezer kapu szentélye

Az ország látnivalókban leggazdagabb városa egyértelműen Kiotó. Egyik ékessége a Nidzso vára, amely 1603-ben épült a helyi sógun lakhelyeként. Gyönyörű szobák, fantasztikus festmények, a legjópofább viszont a mindenütt nyikorgó padló volt - ezt a kissé paranoiásnak tűnő sógun direkt így építtette, hogy hallja a hívatlan éjszakai vendégeket. A város északi részén jó néhány szép templom áll egymáshoz közel, közülük is a leghíresebb a Kinkakudzsi, az Aranypavilon.

Az Aranypavilon Kiotóban

Mint az ország többi részén, Kiotóban is lenyűgöző parkokat láttunk. A kerttel a természetet igyekeznek reprodukálni, így a kis parkokban hegy, tó, bambuszerdő és rizsföld is található, természetesen tökéletes összhangban. Egészen más stílusúak a zen kertek, melyekben a fehér, apró kavicson elhelyezett néhány nagyobb követ nézegetve órákig meditálnak a hívek.

Nara a maga nyolc világörökségi épületével a második legfontosabb kulturális-történelmi emlékhely. Leglátogatottabb temploma a hatalmas bronz Buddha-szobor köré épült Tódaidzsi, amely a világ legnagyobb, fából készült épülete. A közelben található Hórjúdzsi, ahol Japán legrégebbi templomegyüttese áll, mely csodálatos módon több tűzvészt és földrengést is túlélt már. Végül a Fusimi-Inari-szentélyt látogattam meg, ahol a templomokat tízezer narancsszínű fakapu köti össze. Mintha egy narancsszínű alagútban sétálna az ember, egészen misztikus hely.

A Fusimi-Inari-szentély

A körutazásnak ennél varázslatosabb befejezést elképzelni sem lehetett volna. A lemenő nap fényében narancsosan izzó fakapuk alatt sétálva fogalmazódott meg bennem, mennyire különös ez az ország, és milyen jó lenne elölről kezdeni az ismerkedést, lassabban, mélyebben, hogy jobban megérthessem. Hiába utaztam tömegközlekedéssel, hiába kerültem a hoteleket, és aludtam kizárólag hagyományos fogadóban, hiába kóstoltam végig mindenféle ínyencséget, a legerősebb érzés, amelyet elvittem magammal, a hiányérzet volt: az, hogy ide hosszabb időre kell visszatérni.