Mit rejtegetnek a csador alatt?

Egyiptomról a legtöbb embernek a piramisok, a hireoglifák és a tengerparti üdülők ugranak be. Hogy milyenek a lakói, arról legfeljebb az arab tavaszról közvetített tévébeszámolók alapján lehet némi fogalmunk, meg persze néhányan buszsofőr, recepciós vagy pincér formájában találkozhattak velük. Nekem két hétig volt lehetőségem ott dolgozni, és kicsit megismerni őket.

Csörgött a telefon, a főnököm szólt, három nap múlva utazom Kairóba. Hurrá! Bakancslistám egyik pontja volt Egyiptom, és látni fogom végre ennek a több ezer éves kultúrának az emlékeit, amelyeket eddig csak fényképekről csodálhattam.

De mit csomagoljak be? Egy olyan országba megyek dolgozni, ahol a konzervatív öltözködési szokások miatt nem szabad sem a térdet, sem a vállat fedetlenül hagyni, viszont augusztusban nem ritka a 40 fok sem. Táskámba gyömöszöltem hát a teljes vállkendő-kollekciómat, meg néhány hosszú pamutruhát. Két nap múlva már a Kairó felé tartó gépen ültem.

Besötétedett már, amikor leszálltunk az egyiptomi fővárosban. A repülőtér kijáratánál megrohamoztak a taxisok, és a fülembe súgva licitáltak egymásra. Úgy gondoltam, hogy egy megbízhatónak tűnő pultnál kérek inkább magamnak taxit. A társaságnak kifizettem a kicsivel magasabb árat, a pénz leosztása után viszont ugyanaz a taxis üdvözölt, akit öt méterrel arrébb egyszer már visszautasítottam.

Esti csúcsforgalom Kairóban

A parkolóban egy jobb napokat is látott autóhoz sétáltunk, melyen nem volt taxistábla. Beszálltam, majd mint egy harmadosztályú televíziós krimisorozatban szokott történni, még két férfi ugrott be, maguk közé szorítva. Fejem fölött gyors szócsatát vívtak, a cetlire írt címet nézegették, én meg hátra húzódva már csak abban bíztam, hogy a több pénzért, amit befizettem, eljutok a szállodámig. A ralibajnoksághoz hasonlító út végül jó kedélyű cseverészéssel telt, és miután kiszálltam a taxiból, sofőröm egyiptomi szokás szerint névjegykártyát nyomott a kezembe, ha a jövőben is igényt tartanék a szolgáltatásaira. Egy búcsúmosollyal szédelegtem be a hotelbe, és dőltem be fáradtan az ágyba.

A mecsetnél a bazár mellett

Kairó 16 millió lakosával Afrika és a Közel-Kelet legnépesebb városa, és a világon is a 13. helyen áll. Az ember elszédül az utcán a forróságtól vibráló levegő mögött hömpölygő hatalmas forgatagtól. A motorok dübörgését, a dudálást és a kiabálást csak a müezzin napi ötszöri imára hívó éneke törte meg kellemesen, mely a város fölött, a mecsetek tornyaiból, a hangszórókból szólt.

Munkatársnőim gyorsan kiismerhettek, mert az első hétvégén máris felajánlották, hogy megmutatják Kairó egyik legnagyobb bazárját, a Khan el-Khalilit. Megbeszéltük, hogy a bazár melletti mecsetnél találkozunk. Délután taxit fogtam, és úti célnak bemondtam a bazárt. A már ismert fékcsikorgós, veszett utazás után a sofőr rám kacsintott: megérkeztünk. Ekkor jött a felismerés, hogy a bazár melletti forgalmas csomópont minden sarkán van egy mecset. Kairóban nincs zebra, a kocsik között próbáltam átjutni az úton, hogy körbejárjam a teret, míg végül az egyiknél nagy megkönnyebbülésemre összetalálkoztam a lányokkal.

Az 1382-ben épült bazár valaha a fűszerkereskedelem központja volt, és ma is Kairó egyik legfontosabb piaca. Szagoltunk helyben készült parfümöket, pacsulitól a legfinomabb illatig. Morzsoltam ujjaim között helyi fűszereket, amelyeknek a 2 százalékát tökéletes biztonsággal felismertem. Felpróbáltam a bőrből készült papucsot, a népszerű "sisát". Hosszadalmas, ám rendkívül mulatságos alkudozást követően én is a tulajdonosa lettem pár szuvenírnek, többek között a sokadik vállkendőmnek. Munkatársaim segítségével hamar felvettük a bazári forgatag ritmusát, ők gyakorlottan hessegették el a néha erőszakos eladókat.

Helyben készített parfümöket próbáltunk

Az üzleteken kívül a bazár területén sok étterem és kávézó is megbújik a magas falak árnyékában. Mi is kiültünk az egyik teraszára. A pincérek megharcoltak minden vendégért, demarkációs vonalakkal védték a területüket. Jaj volt annak a szomszédos felszolgálónak, aki átlépett, vagy megpróbálta a kedves vendéget elcsábítani. A mi pincérünk tudhatott valamit, mert az ő placca tele volt.

Tündöklő gyémántok a csador alatt

A téren álló hatalmas mecset minaretjéből megszólalt a délutáni imára szólító ének. Összenéztünk, és már indultunk is a bejárathoz. Az imaházba a férfiak és a nők más-más ajtón jutnak be, és benn is el vannak különítve. A bejáratnál levettem a cipőmet, majd kaptam egy csadort, amelyből csak a fehér arcom látszott ki. Bent puha szőnyegen jártuk körbe a női részt, és tátott szájjal csodáltam az elénk táruló pompát. Az épület látogatása végül más irányt vett, mikor az egyiptomi nők kiszúrták, hogy külföldi vagyok, és egymás után kérték velem a fotót mobiltelefonjukra. Viszonzásképpen én is kattintottam velük néhányat.

Az egyiptomi nők sokkal konzervatívabban öltözködnek, mint amit Tunéziában tapasztaltam. Tetőtől talpig csadorban voltak, csak az arcuk, a kézfejük és a lábfejük látszott ki. Láttam azonban olyanokat is, akiknek teljes arcát elfedte a lepel - talán az anyag szövésén keresztül láttak valamit. A legérdekesebb mégis az volt, amikor Alexandria tengerpartján fürdőző nőket láttunk csemetéikkel, és a nők itt sem váltak meg hosszú sötét ruhájuktól.

Egyiptomi nők fürdőznek a Földközi-tengerben

Egyszer meg is kérdeztem egyik munkatársnőmet, hogy nem hiányzik-e nekik, hogy ebben a forróságban néha kicsit kevesebb testrészük legyen takarva. A válasza egyszerű és igazán szép volt. Azt mondta, az egyiptomi nőket tündöklő gyémántnak tekintik, akik csak családjuknak és férjüknek mutatják meg ragyogásukat, míg a külvilág felé a ruhájukkal fedik el. Azt is elárulta, hogy az egyiptomi nők ugyanúgy követik a divatot, mint mi. Megvannak a kedvenc ruhamárkáik, és bár az utcán csak egy nagy kendőt látunk, ha bezárulnak az ajtók, és a lányok magukra maradnak, a leplek lekerülnek, és máris elkezdik mustrálni egymás szerzeményeit.

Az engem körülvevő arabok mind kedvesek, és - szűkös anyagi lehetőségeikhez képest - meglepően nagylelkűek voltak. Próbáltam visszautasítani ajándékaikat, de azt mondták, hogy a kiadásoknál sokkal fontosabb számukra az, hogy jól érezzem magam. Pádául egyik este egy kis vendéglőben a pincér kérte, hogy még maradjunk, hogy kiszaladhasson valamiért. Mikor visszatért, egy-egy szál rózsát nyújtott át nekünk, és ez alól férfi munkatársunk sem volt kivétel, aki ettől a váratlan fordulattól a rózsával azonos színűvé változott.

Az azonban még engem is meglepett, mikor egyik egyiptomi munkatársnőm mindössze egy találkozás után felajánlotta, hogy hétvégén elvisz egy teljes napra Gízába megnézni az UNESCO listáján is szereplő piramisokat. Vasárnap Mona és az egyik barátja, Andrew értem jött, taxit fogtunk, és már robogtunk is a Kairótól mindössze 20 kilométerre fekvő Gízába. A sivatag bejáratánál a szfinx fogadott minket, mely 22 méterével a világ egyik legnagyobb és egyik legrégebbi szobra. Valóban fenséges látvány volt. Mögötte magasodtak a gízai piramisok. Ez alatt a három nagy piramist értjük, ezek közül pedig az i. e. 26. században épült Kheopsz fáraóé az egyetlen fennmaradt csoda az ókori világ hét csodája közül. Mona felkészült, és nemcsak a szfinxről és a piramisokról mesélte el amit tudott, hanem a kötelező vicces fotókhoz is teljes szakértelemmel állított be. Meggyőződhettem, hogy az egyiptomiak nemcsak nagyon kedvesek, de humornak sincsenek híján.

Tevés rendőr vigyázza a rendet a piramisok lábánál

Vírus és ramadán

A Kairóban eltöltött két hetet csak az utolsó napokban tette nehezebbé két, egymástól független dolog. A második héten lassan maga alá gyűrt valami vírus, amely nemcsak fejfájást okozott, de annyira felpuffasztotta a hasamat, hogy nehezemre esett kiegyenesedve járni, és egyáltalán lélegezni. Az orvos azt mondta, hogy ez az a tipikus betegség, melyet az európai turisták kapnak el akkor, ha csapvízből isznak. A Nílusból leszűrt víz ugyanis olyan baktériumokat tartalmaz, melyhez egy európai nincsen hozzászokva. Valószínűleg csapvízből fagyasztott jégkocka került az üdítőmbe, vagy csapvízzel mosott zöldséget, gyümölcsöt ehettem. Az orvos diétát rendelt el, és tőle is kaptam egy névjegykártyát, hogy nyugodtan hívjam akkor is, ha már nem vagyok Egyiptomban.

A másik esemény, amely kisebb problémát okozott, hogy augusztus végén kezdődött a ramadán. Ez a harmincnapos böjt minden egyiptomi számára kötelező, ez idő alatt nem ehetnek, nem ihatnak napkeltétől napnyugtáig. Ez és a nagy meleg megnehezítette a munkát az egyiptomiakkal, akik egész nap étlen-szomjan ültek a tárgyalóteremben. Ezért mi ilyenkor egy elzárt helyen fogyasztottuk el ebédünket, ahol nem láthatták, ahogy jóízűen eszünk.

Bár ez böjti időszak, hangulatát tekintve engem mégis a karácsonyra emlékeztetett. A város díszbe öltözött, este pedig a családok megterítettek az utcán, ahol együtt várták, hogy napnyugta után megkezdődjön a dőzsölés. Az asztalok tortacsodáktól roskadoztak, és a hajléktalanoknak vagy az egyedül böjtölőknek is jutott hely a családi terítéknél. Egyik munkatársam szerint az egész napos koplalás és utána a nagy lakomák sokkal ártalmasabbak az egészségre, mint a napi háromszori étkezés, de a harminc napig tartó, többgenerációs, családi vacsorák hangulatát semmi pénzért nem adná.

A ramadán első hetében búcsúztam el Egyiptomtól. Amilyen élmény volt az érkezésem és első taxis tapasztalatom, ugyanolyan izgalmas volt az elutazásom is. Egyrészt teljesen kiment a fejemből, hogy csütörtökön utazom, ami Egyiptomban a hétvége kezdete. Másrészt azzal is számolnom kellett, hogy a taxisofőr úgy fog a hétvége előtti csúcsforgalomban vezetni, hogy a szeme kopog az éhségtől, szája porzik a szomjúságtól. A reptéren végül egy újabb kedves embertől búcsúztam el, így Kairóban egy csokor névjegykártyával, pár mutatóba maradt nílusi baktériummal és sok jó barát emlékével szálltam fel a fedélzetre.