Hol vannak a nők? És a maffia?

A repülőgépről leszállva tépni kezdtem magamról a kabátot és a sálat. Már a palermói repülőtér néhány pálmafájának puszta látványától melegem lett. Ez a hév aztán, amint beléptem a szobámba, hirtelen lelohadt.

Szicíliában a házak többségében télen nincs fűtés, és a házfalak, amelyek a nyári hónapok alatt magukba szívták a hőséget, mostanra már semmire sem emlékeznek. A mosoly bizony hamar eltűnik az utazó arcáról, ha nem készült fel meleg harisnyával, pulóverrel, pokróccal, esetleg meleg vizes flakonokkal. Nagy előny viszont, hogy ilyenkor nincsenek turisták, majd csak áprilistól kezdődik meg az invázió, és a téli Magyarországhoz képest itt még mindig sokkal több a napsütés. Mert Szicíliában olyan nincs, hogy napközben ne süssön ki a nap, legalább néhány órára.

Palermo olyan, mint a hagyma

A keleti partot már jól ismertem, a Siracusa és Messina közötti szakaszban még soha nem csalódtam. Szicília másik fele viszont eddig nekem kimaradt. Ezért döntöttem úgy, hogy felfedezem magamnak az északnyugati partot, illetve a délnyugati part ékszerdobozát, Agrigentót.

A palermói reptérről a város felé menet az Isten hozott! tábla helyett egy kis bodegára mázolt No Mafia felirat fogadott. Ezen a helyen álltak a merénylők 1992 májusának egyik éjszakáján. Biztosra mentek, háromszázötven kiló robbanószerrel aknázták alá az autópályát, és az égbe röpítették Giovanni Falconét, a maffiaellenes harc jeles képviselőjét, a feleségét és a testőreit.

Giovanni Falcone emlékműve

Palermo olyan, mint egy hagyma, ahogy egyik híres újságírójuk, Robert Alajmo nevezi. Felfedezel magadnak egy réteget belőle, de mindig ott van alatta egy másik, több év is kevés lenne megismerni, nem hogy egyetlen nap. Van valami heroikus a reménytelen dolgokban, ezért mindenre elszántan bíztam magam a lábamra és a véletlenre. A Porta Nuovától, a város "főbejáratától" indultam, és délután négyig köröztem a városban, megnéztem egy tucat nevezetességet, a Szégyen terétől a Kapucinusok katakombájában látható több száz holttestig.

Elcsíptem egy helyi járatot Monrealéba, amely néhány kilométerre van Palermótól. Nem derült ki, hogy az eredetileg fél ötös buszon ültem-e, vagy még az egy órával korábbin. A csúcsforgalomban jóval több, mint fél óráig tartott az út, mégis megérte a zötykölődést, mivel a Monrealéban található dóm mozaikjai lélegzetelállítóan szépek. Attól függetlenül, hogy ateista, buddhista, mormon vagy puritán protestáns vagy, azt érzed, hogy átölel a szépség, és ebből a meditációs hangulatból az olasz idegenvezető bájos angol akcentusa sem zökkent ki.

A Monreale katedrális mozaikképét 1190 előtt készítették bizánci művészek

Mivel is érdemes itt utazni? A monrealéi buszozást leszámítva nekem amúgy szerencsém volt. Vendéglátóim az esetek többségében mindenhová elkísértek, így nem volt más dolgom, mint hátradőlni az anyósülésen, és becsatolni a biztonsági övet. Aki viszont az ismeretlenbe érkezik, nem árt, ha tudja, hogy a szigeten kocsi nélkül bizony nem sokra megy. Persze van több busztársaság és vonat is, de a legizgalmasabb helyekre mégiscsak autóval lehet a legkönnyebben eljutni. Így például a bájos Alcamóba, ahol a Ciullo d'Alcamo költőről elnevezett téren megdöbbenve vettem észre, hogy egyetlen nőt sem látni. Kérdeztem a barátaimat: "Hol vannak a nők?" Mire ők megrökönyödve válaszolták: "Hol lennének? Otthon."

A scopellói elhagyott tonhalgyár

Autó nélkül megint csak nehezen juthattunk volna el Scopellóba, amelynek sziklás öble a sziget legszebbjei közé tartozik, és ahol az egykori tonhalgyárat szerettük volna megnézni. A bejárat előtt a kocsijából kikönyökölve szétdohányzott hangú nő hívta fel a figyelmünket arra, hogy öt euró a belépő. Barátaim közül az egyik, aki íróként az egész életét annak szentelte, hogy a maffia ellen harcoljon, addig becsmérelte a bűnszervezet tipikus módszereit, többek között az önkényes belépőszedést, amíg meg nem érkezett az erősítés, mi pedig jobbnak láttuk, ha nem feszítjük tovább a húrt. Elmenőben Giuseppe heccből még odaköszönt nekik a maffiózók tipikus köszönésével: "Baciamo le mani", magyarul "kézcsókunk". Mire az önkéntes jegyszedő hangosan káromkodni kezdett szicíliai dialektusban, amelyből szerencsére egy árva kukkot sem értettem.

Egy maroknyi történelem

Másnap Segestába látogattunk, gyakorlatilag egyedül birtokoltuk a helyet, és senki sem zavart a dór templom megcsodálásában. Az itt élő elümiek mindent tudtak a harmóniáról. Ugyanakkor igen harcos népként tartja őket számon a történelem. Állandó viszályban álltak ugyanis Selinuntéval, amelyet Karthágóval szövetkezve le is romboltak i. e. 307-ben.

A segestai templom a letisztult dór építészet remeke

Mindezek után kötelező volt terepszemlét tartanunk Selinuntéban, megnézni, mit hagytak belőle az elümiek és az évezredek. Az 1800-as évek elején, amikor angol tudósok elkezdték az ásatásokat, a templomokat roppant fantáziadúsan az ábécé kezdőbetűivel nevezték el. A köztük kanyargó utak tele vannak ókori cserépdarabokkal, így jó maroknyi történelemmel a zsebünkben térhetünk innen haza.

Selinunte, a C templom

Utolsó előtti állomásunk Erice volt, ahonnét fenséges panoráma nyílik a Tirrén-tengerre. A szellemvárosnak beillő Ericéről nehéz volt elhinni, hogy májustól fesztiváloktól és turistáktól zajos művésznegyeddé változik. Februárban egyelőre azt is elég volt feldolgozni, hogy gyakorlatilag százméterenként találni elhagyott templomot vagy lakatlan kastélyt.

Utam megkoronázója Agrigento volt, amelyet tájépítészeti és kulturális szempontból aligha lehet felülmúlni. Különböző rétegei vannak. A tengerparti San Leone tipikus álmos üdülőváros. A síksági részt követi a Templomok völgye. A világörökség részeként számon tartott terület hét, i. e. 5. és 6. század között épített dór stílusú görög templomból áll, ami így tavasszal, mandulavirágzás idején igazán poétikus látvány. Annak ellenére, hogy tőle nem messze, kijózanító ellenpontként panelrengeteg emelkedik, amely fölött újabb ellentétként az óváros lépcsői és titokzatos sikátorai tekeregnek.

Concordia temploma Agrigentóban Igor Mitoraj szobrával

Borkulturális kitérő

Amikor a Via Atenea főutcában, a helyiek által sűrűn látogatott szórakozóhelyen Michele, a főpincér megtudta, hogy magyar vagyok, gyorstalpalót tartott a szicíliai borokból, mert bár tudta, hogy a mieink sem rosszak, de szerinte: "Ha valaki meg akarja ismerni a szigetet, ezeket a borokat feltétlenül meg kell kóstolnia." A főpincér szakértelmét bizonyítja, hogy ezek közül a borok közül nem egyet a híres borszakértő, Robert Parker is 90 pontra értékelt. Többsége igazi száraz, testes, fűszeres, mediterrán bor, amelyeken érződik a vulkanikus talaj ásványi jellege. Akik az édes borokat szeretik, mindenképp kóstolják meg a marsalai likőrbort, amely Marsala kikötővárosáról kapta a nevét. Íme a legjobb szicíliai borok listája, Michele ajánlásával.

Etna Bianco Le Vigne Niche 2011

Etna Rosso Doc Masseria Setteporte 2009

Tenuta Palmeri Palmeri Rosso 2009

Feudo Principi di Butera Deliella, Symposio, Nero d'Avola, Syrah, Insolia, Chardonnay

Tasca d'Almerita Nozze d'oro Rosso del Conte 2009

Hajnalban nehezen ment az ébredés, egy ricottás cannolo és egy dupla cappuccino azért visszaadta az életerőmet. Siettem, hogy időben odaérjek a háromórányi távolságra fekvő Catania lávakőből épült, fekete városába, hogy a hónapokkal korábban lefoglalt, így alig 25 euróba kerülő vonatjegyemmel késő délutánra megérkezzem Rómába. Félig kábultan hallgattam, hogy miről beszélnek a többiek a vonaton. Megszámlálhatatlan bello minden irányból, mi más, ha nem ez árul el legtöbbet az olasz lélekről? Ők ugyanis nem azt mondják mindenre, hogy jó, hanem, hogy szép.