Horrorba fulladt buszút a sítúrán

Orsi tapasztalt síelő, és nem riad vissza attól sem, hogy akár egy teljes napot buszozzon azért, hogy a legjobb ár-érték arányú francia terepeken tudjon csúszkálni egy hetet. Idei túráján azonban olyan kritikán aluli szolgáltatást kapott, hogy több társával együtt jogi lépéseket fontolgat. Beszámoló egy síútról, melyen béna a sofőr, befelé fújja a füstöt az állandóan lerobbanó busz, a szervező iroda pedig mossa kezeit.

Többször voltam már Franciaországban síelni, de a hosszú buszozás sosem jelentett problémát. Az idei utazás azonban botrányosra sikeredett. Ami elromolhatott, az mind el is romlott, de ami a legrosszabb, a szervezőket egyáltalán nem érdekelte, mekkora szenvedést okoztak az utasaiknak.

Este hét órára hirdették meg az indulást Budapestről. Azt már megszoktuk, hogy a vécé soha nem használható az úgynevezett luxusbuszokon. A különbség annyi, hogy évekkel ezelőtt még azt hazudták a sofőrök, sajnálatos műszaki hiba az ok, újabban viszont kamuzni se kell: annyi a cucc, hogy a klotyót is tele kell pakolni.

Nagyjából 60 fős volt a buszunk, utánfutó nem volt, az utolsó felszállók csomagjai már csak az utastérben, a legkisebb zugokba begyömöszölve fértek el. Az éjszaka horrorisztikus volt. A földön és az ülések alatt is keresztben-hosszában hálózsákban aludtak az emberek, mozdulni alig lehetett. A szokásos négyóránkénti pihenő helyett valamiért csak éjjel álltunk meg két-három óránként. Ilyenkor az ember attól félt, hogy a következőig nem bírja ki, ezért mindenki leszállt elvégezni a dolgát.

Murphy törvénye

Tájékoztatás nem volt semmi, sem az útvonalról, sem a következő megállásról. Olaszországban, egy hosszú alagútban egyszer csak leállt a motor, nem indult a busz. Felforrt a víz, kifogyott a levegő, állítólag a sofőr hibázott. Senki sem szállhatott le, másfél óra várakozás után jöttek értünk, és végre kivontattak az alagútból az első benzinkútig. Nem volt olcsó mulatság, 1200 euró, főleg, hogy a sofőröknél nem volt elég pénz. Nem tudom, végül hogyan rendezték a számlát.

Kivontatták az alagútból a buszt

A benzinkútnál újabb két és fél órán át dekkoltunk, mire értünk jött egy másik busz. Tiszta mázli, épp egy másik csapatot furikázott valamelyik másik terepre, és volt ideje értünk jönni. Megérte átcuccolni, mert az új busz legalább kényelmesebbnek bizonyult, mint az előző.

Ahogy beértünk a hegyek közé, kapásból el is tévedtünk. A sofőrök nem készülhettek erre az útvonalra, a GPS meg félrevitt. Már 26 órája utaztunk, és még messze volt a cél. Szerencsére most csak két különböző helyre mentek az utasok, ugyanannak a síközpontnak az 1500, illetve 1600 méteren fekvő településére. Volt, amikor hat síterepet fűzött fel egy busz, úgyhogy az első utasok megérkezése után még nyolc órán keresztül zötykölődtünk hegyre fel, völgybe le, mire utolsóként végre kiszállhattunk.

Éjfél felé járt, mikor végre célba értünk. Időközben kisebb lázadás tört ki az utasok között, akik a sofőrökön vezették le a felgyülemlett feszültséget. Érthető, főleg azután, hogy az irodánál fel sem vették a telefont, amikor érdeklődni, majd reklamálni akartunk. A busz csak messze a szállástól tudott megállni, a kisbuszok meg már nem jártak. Még szerencse, hogy néhány autós ismerős segített a beköltözésben, öt fordulóval végre elfoglalhattuk a szállásunkat.
Maga a síelés remek volt Pra Loup környékén. Az apartmanok tipikusan franciák, a négyfősök bosszantón kicsik, a nyolcszemélyesek kis jóindulattal már akár kényelmesnek is nevezhetők. Az elosztásnál persze joggal balhézott, aki kisebbet kapott, mint amit lefoglalt.

Pra Loup kedvelt francia síterep a magyarok körében is

A több mint 50 lift által kiszolgált 160 kilométernyi pálya szinte végig kitűnő állapotban volt, egyetlen napon, egy nagyobb hóesés után felejtettek el az illetékesek raktrakolni. Aznap bizony a pályákon is szűzhóközeli élményben volt részünk.

Otthon, édes otthon

Hazafelé újra a régi busz gördült be. Mondjam, hogy örültünk? Mintha nem teljesen sikerült volna megjavítani. Tervezett indulás 10-kor, ám délben még nem történt semmi. Pedig amikor az odaúton bedöglött, azt ígérték, otthonról küldenek szerelőt, és a hazaútra kifogástalan állapotban lesz. Nagy nehezen beindult, mire az utastérben tömény gázolajszag, majd füst kezdett terjengeni. A sofőr javasolta, nyissunk ablakot. Kint mínuszok, bent több megfázott síelő, szóval az ötlet nem aratott osztatlan sikert, de nem nagyon volt más választásunk.

Egyébként érdekes módon csak egy sofőrünk volt, a másik később, Brianconban csatlakozott hozzánk. Újabb egy óra ácsorgás, motormosás következett. A gázolajszag maradt, indultunk tankolni. Utána a motor meg sem nyikkant, elszakadt az ékszíj. Aki tudott, kínjában röhögött. Szerencsére a sofőr konyított a technikához, szerelt, fúrt, faragott. Másfél óra múlva sikerrel járt, ismét utaztunk.

A füst megrekedt az utastérben, de legalább közeledtünk Magyarország felé. Végre valaki magához ragadta a mikrofont, beindult az utastájékoztatás. Sikerül felhívni az irodát, kiderült, semmiféle problémáról nem tudtak, a sofőr azt jelentette, minden a legnagyobb rendben. Az ügyintéző közölte, amíg a busz úton volt, addig ők teljesítették a szerződésben foglaltakat, reklamációnak helye nincs. Innentől már csak 12 órán át nyeltük a füstöt, és örömujjongásban törtünk ki, amikor végre átléptük a magyar határt. Hat óra csúszással, reggel hat helyett délután egykor végre megérkeztünk Budapestre.

Ha úgy nézzük, persze egy szavunk sem lehet, 72 ezer forintból jött ki az utazás, a szállás és a hatnapos síbérlet. Az autósok 17 500 forinttal fizettek kevesebbet, nekünk viszont ennyibe került a horrorba fulladt fapados buszos utazás. Az lenne a minimum, hogy ezt visszafizessék, de a szervező persze hallani sem akar róla. Még latolgatjuk, milyen jogi lehetőségeink vannak.