Hajnali kocogás a marihuánafelhőben

Jamaicára 150 ezer forintnál kevesebbért is el lehet repülni, ha elég rugalmas az ember. Aztán már csak fel kell venni a helyi ritmust.

Pár évvel és utazással a hátam mögött már nem szoktam olyan fogadalmat tenni, hogy valahová visszamegyek. Ez általában úgy sem lesz így, ha meg mégis, az a véletlen műve. Akadnak persze helyek, ahová rendszeresen visszatérek - ilyen Prága és Havanna - de ezek a kivételek, és idővel ezek a látogatások is átalakulnak: már nem nyújthatják ugyanazt az élményt, mint kezdetben.

Mégis, amikor néhány hete megkaptam a Jetairfly hírlevelét, éreztem, hogy hamarosan megint Jamaicába kell mennem. Régebben többször repültünk Brüsszelből ezzel a légitársasággal, főleg a kubai Varaderóra, ám a korábban rendre előforduló 300 eurós oda-vissza jegyeket már csak ritkán kínálják. Ezért is kaptam fel a fejem a Montego Baybe szóló 365 eurós ajánlatra, hiszen hat éve már jártunk ott, és komolyan megfordult bennem a visszatérés gondolata (azóta is csak a kambodzsai Angkor váltotta ki bennem ezt az érzést). Persze tudtam, hogy az eltelt idő sok mindent megszépít, és egy ilyen utazás kényelmetlen (lásd a keretes részt), ám az olcsó repülőjegy láttán nem sokat haboztam.

Ide vissza kellett menni (Kattintson a képre a galériáért!)

Fapados repülőút a Karib-tengerre

Az már szinte közhely, hogy Nyugat-Európa polgárai lényegesen olcsóbban tudnak egzotikus üdülőhelyekre utazni, mint a magyarok. Budapestről Montego Baybe például már maga a repülőjegy is nehezen hozható ki 280 ezer forint alatt hagyományos légitársaságokkal, ráadásul két átszállással. A magyar utazási irodák egyhetes ajánlatai pedig jóval 400 ezer forint felett kezdődnek repüléssel és szállással, nem csoda hát, hogy Jamaica ritka desztinációnak számít nálunk. Ezzel szemben a különböző nyugat-európai honlapok - például a német Lturé - fejenként akár 1000 euróért is kínálják oda az egyhetes, all inclusive csomagokat repüléssel együtt. A magamfajta turista, aki nem kifejezetten rajong a 4-5 csillagos szállodákért, ennél is olcsóbban tud kijönni, ha csak olcsó repülőjegyre vadászik, a szállást pedig maga intézi az interneten.

Akciós járatokat Európán kívüli célpontokra - Bécstől Madridig - számos nyugati városból ki lehet fogni az erre szakosodott irodák honlapján keresztül (ezeknek létezik már gyűjtő oldala is, például a Holidaypirates). Problémát az okozhat, hogy a transzkontinentális jegyek ára többnyire az indulás előtt pár nappal esik le brutálisan, míg a Budapestről hozzá csatlakozó fapadosoké ilyenkor már emelkedni szokott. Fontos odafigyelni arra is, hogy megfelelő idő legyen a csatlakozásra, mert az egyes légitársaságok nem vállalnak felelősséget egymás járatainak a lekéséséért. Az is előfordulhat, hogy csak ott alvással lehet megoldani a csatlakozást, ami némileg drágítja és/vagy kényelmetlenné teszi az utazást.

Jelen esetben a Jetairfly 365 eurós árához hozzájött a Ryanair 26 ezer forintos oda-vissza jegye Brüsszel Charleroi-ra (feladott poggyász nélkül). Mivel a Jetairfly járata délelőtt indult Brüsszel fő repülőteréről (Zaventem), ezért ott kellett éjszakáznunk. Az esti érkezés után busszal bementünk Charleroi-ról Brüsszel Midi pályaudvarára (50 perces út, oda-vissza 22 euró), ott megszálltunk egy 50 eurós hotelben (néhány éve még nem okozott problémát a repülőtéren alvás sem), majd onnan reggel vonattal mentünk a másik reptérre (20 perces út, oda-vissza 16 euró). Odafelé 3 és fél órát késett a fő járat, visszafelé másfelet (és nem 9-et, mint hat éve), így elég volt a hét óra, amelyet a csatlakozásra hagytunk. Tény, hogy egy ilyen út igényel némi szervezést, rugalmasságot és türelmet (Budapestről a jamaicai szállásunkig például oda 32 óra, vissza 25 óra alatt jutottunk el). Ám a mindennel együtt fejenként 150 ezer forintból kijövő útiköltség mégis csak komoly megtakarítást jelent (hát még, ha kivárjuk az indulás előtti napot a vásárlással, amikor további 50 eurót esett az ár a Jetairflynál).

Száguldás a Paradicsomba

Montego Bayben kilépve a repülőgépből megcsapott minket a meleg esti levegő, amire már annyira vágytam az áprilisi fagyos napok után. Ya man! Az útlevél-ellenőrzés gyors volt, hiszen idén március 7-étől már a vízummal sem kell bajlódniuk a magyaroknak, ezt azelőtt 20 dollárért lehetett intézni a belépéskor.

A reptéren egyébként nem szabad pénzt váltani, mert 15 százalékkal rosszabb az árfolyam, mint a Cambio nevű pénzváltókban. Jamaicában amerikai dollárral is lehet fizetni a legtöbb helyen, de az átváltási ráta miatt a legtöbbször mégis olcsóbb a helyi pénzt használni.

Negrilbe tartottunk, Jamaica nyugati partjának népszerű üdülőközpontjába, amely 80 kilométerre található a repülőtértől. Hat éve fejenként 20 dollárért vitt el oda minket a JUTA busztársaság, most 25-öt kértek. Rövid alkudozás után mégis 20 lett belőle, így fél órával később már négy Red Stripe sör társaságában hasítottunk nyugat, majd dél felé. A sörökkel a folyamatos előzésben lévő sofőrünk vezetési stílusa is elviselhetőbb volt, akinek valahogy mégis mindig sikerült elkerülnie a szembejövő autókat.

Szállásunk kertjében mindennapos vendégek voltak a kolibrik (Kattintson a képre a galériáért!)

Több mint egyórás száguldozás után végre megérkeztünk a Rejtett Paradicsomba, azaz a Hidden Paradise Beach Resortba. 2007-ben rengeteget keresgéltem a megfelelő szállás után, most nem is volt kétség, hogy ismét itt szállunk meg. A családi panzió egy kis medencével is rendelkezik, amelyet szinte csak mi használtunk. A teraszos, csendes szobákban légkondi, tévé, hűtőszekrény, széf, wifi - minden, amire szükségünk volt. Nem közvetlenül a tengernél fekszik, mint az all inclusive szállodák, de a főúton átsétálva a partra a panzió saját bárjánál lehet lazulni a strandon. Mivel épp a főszezon végén jártunk, és egy hetet maradtunk, a szoba árát sikerült lealkudni napi 74 dollárra (16 600 forintra) reggelivel.

Negril azért jó választás, mert itt anélkül ízlelhetünk bele Jamaicába, hogy a hátrányaival szembesülni kellene. A mindössze háromezres település alapvetően biztonságosnak számít, ami nagy szó egy olyan országban, amely a világ egyik legrosszabb gyilkossági rátájával rendelkezik. Reggelizés közben persze fura volt hallgatni, hogy a hírekben elsorolják a környéken történt haláleseteket (ezek jó része egyébként "csak" közúti baleset), de a legnagyobb kellemetlenséget inkább csak az utcai árusok rámenőssége okozhatja itt a turistának. Ugyanakkor nem is olyan steril üdülőhely, mint mondjuk Varadero, ahol a helyiek életéről szinte semmilyen információt nem kap az utazó.

Fű, fű és fű

Itt bizony elég kimenni az utcára, hogy megismerkedjünk a helyi kultúrával. Csak bele kell szippantani a levegőbe: a marihuána illata mindent átleng. Ez persze nem volt váratlan, az már sokkal inkább, amikor napfelkeltekor a tengerparton is úgy kocogtam végig, hogy időről időre marihuánafelhőt kereszteztem. Bár a ganja termesztése és fogyasztása Jamaicában törvénytelen, mindenki folyamatosan szívja, még a rendőrök is. Jobban mondva csak a férfiak: nőt nem láttunk füvezni, állítólag csak a fiatalabb lányok teszik ezt, és csak a bulikon.

Zenészek a negrili strandon (Kattintson a képre a galériáért!)

Tony, az 51 éves raszta csak azért tért vissza Angliából, mert itt könnyebb és olcsóbb beszerezni a marihuánát. Elmondása szerint a fű egészséges, megnyugtat, és csak a rum hozza ki az emberből az agresszivitást. Egy dzsointot 1 dollárból sodor magának, a turistáknak 5-10 dollárért árulják. Mint kiderült, bárpultosunk sem a napi néhány sör eladásából tartja fenn magát, hanem marihuána termesztéséből él. A rendőrök néha lecsapnak az ültetvényre, és elkobozzák az árut, hogy aztán másnak eladják, a termelés pedig másik területen folyik tovább.

Jamaicában azonban még marihuána sem kell ahhoz, hogy lelassuljon az ember. A 30 fokos, párás meleg önmagában sem kedvez az aktív életmódnak, és ha ehhez hozzávesszük a minden felől szóló reggae zenét, akkor - a helyiekhez hasonlóan - könnyen belefeledkezhetünk a semmittevésbe. Itt szép lassan folynak a dolgok, senki nem sürget. Egy két-három kilométeres séta délre, a falu központjához, amelyen túl a hosszú, homokos strandot felváltja a sziklás rész, bőven elég egy napra. A cliffnek hívott partszakasz amúgy szintén népszerű a turisták körében: lehet romantikázni és búvárkodni, valamint itt található Rick világhírű kávézója is, ahonnan állítólag a legszebb a naplemente.

Egynapos kirándulásokat sokfelé lehet tenni, végül is az egész sziget nem nagy: hossza mindössze 230 kilométer, legnagyobb szélessége pedig 84. Negrilhez legközelebb a YS vízesést érdemes megnézni, 2007-ben mi is felsétáltunk a vízben a bejáratnál kapott gumicipőben. Aki rumgyárra kíváncsi, annak ott az Appleton, aki pedig Jamaica leghíresebb és legtiszteltebb emberére, az Bob Marley emlékeinek nyomába eredhet. Ehhez elég megalkudni a turistákra vadászó taxisok egyikével.

Már a naplemente sem a régi

Visszatérve Negrilre: Rick ügyes üzletember lehet, mert a naplemente máshonnan is ugyanolyan látványos. Volt hat éve. Most ugyanis sehol nem volt sem egy giccsesen vöröslő felhő, sem egy megnyíló résből előtörő fénysugár. Bár nem vagyok romantikus alkat, emlékeim között nagyon is élénken szerepeltek azok a pillanatok, amikor egy sörrel vagy egy coconut rummal a parti kocsma asztalánál bámultuk a lebukó napot a lassan lüktető zenére. Ez az érzés most elmaradt, de nemcsak ezért nem készültek fotók róla, hanem azért sem, mert a pár hónapja megjavított fényképezőgépem megint bedobta a törölközőt. A kedves olvasóknak így meg kell elégedniük a 2007-es képekkel, de talán jobb is így.

A képre kattintva még több hihetetlen alakzatot láthat

Emlékszem, hat évvel ezelőtt még simán el tudtam volna képzelni, hogy akár hosszabb időt is eltöltsek ott, ma már nem. Korábban nem zavart például annyira, hogy napközben folyamatosan csorgott rólam a víz. Az utcán vásárolt jerk chicken akkor nagy felfedezés volt, most inkább az okozott élményt, ahogy a szállásunk előtt portékáját áruló Biggs totálisan beszívva és dülöngélve felvette fehér kötényét, és a jól begyakorolt koreográfia mentén elkészítette a negyed vagy fél csirkét.

Szó se róla, 4-5 dollárért egész jó kajákat vettünk az utcán, de a csípős fűszerezést is meg lehet unni. Ahogy az amúgy nem olcsó Red Stripe sört és a coconut rumot is. A nemzeti ikonnak számító Appleton rum számomra nem volt meggyőző, a folyamatosan marihuánát szívó jamaicaiaknak talán nincs is igényük olyan jó rumra, mint tőlük 150 kilométerre északra Kubában. A külföldi borok pedig valószínűleg már rég hőgutát kaptak a boltok polcain, így azok sem jelentenek alternatívát.

Csalódnunk kellett a kávéban is. Soha életemben nem ittam ugyanis olyan jó kávét, mint hat éve Selinánál, ő azonban Kanadába költözött, Goa néven tovább működő volt kávézójában pedig már nem úgy készítik a híres Blue Mountain kávét, mint korábban. De máshol sem volt szerencsénk a világ egyik legjobbjának tartott kávéfajtájával: jobb esetben is csak az átlagosnál kicsit jobb minőséget tudtak kicsiholni belőle, és kaptunk gyalázatosat is.

Sorolhatnék még néhány kellemetlenséget - az alacsony víznyomástól a privát szférát nem ismerő árusokon keresztül az alattomos szúnyogokig -, ezek azonban elviselhetőek, a cikket pedig végképp nem panaszkodásnak szántam, sőt. Mindössze annyi történt, hogy nekem a második út már nem volt akkora durranás, mint az első. Talán mégsem kellett volna megbolygatni a szép emlékeket, talán a mostaniak is megszépülnek majd egyszer. Legfeljebb nézegetem majd a régi fényképeket.