Jézus pimasz mosollyal nézett vissza

Nem szeretem a szervezett tanulmányutakat, erre mégis igent mondtam. Spiró György tehet róla. Pontosabban Fogság című regényének első mondata: Jeruzsálembe indulsz holnapután. Eljött a pillanat, amikor a könyv főhőséhez hasonlóan nekem is engednem kellett a kijelentésbe burkolt felszólításnak.

Persze nem csak Jeruzsálembe invitálták öttagú médiacsapatunkat. A néhány napos túra alatt a szervezők egész Izraelből szerettek volna ízelítőt adni. Az élmény olyan tömény volt, hogy időnként megtestesítettem a japán turista sztereotípiáját: mindent a fényképezőgép keresőjén keresztül láttam.

A tel-avivi Ben Gurion repülőtéren Judit várt bennünket, magyarul beszélő idegenvezetőnk, és Kobi, a sofőrünk, akinek rutinos vezetési technikájából kitűnt, az összes előttünk haladó járművet csupán legyőzendő akadálynak tekinti, a szabályokat pedig ő diktálja.

Judit szülei anno Erdélyből vándoroltak Izraelbe, innen a magyar nyelvtudás, így aztán egész otthonosan mozogtunk vele a bibliai tájakon. Bármerre léptünk, hol az Ó-, hol pedig az Újszövetség történeteibe botlottunk, ő pedig lelkesen tartott nekünk mindenütt történelemórát. Valamelyikünk egy idő után meg is jegyezte: Judit, hiszen nektek a Biblia a bedekkeretek. Arra azonban nem került sor, hogy felolvasson belőle.

Tel-Aviv, Izrael New Yorkja (Galériához kattintson a képre!)

Nyugdíjas guminők

Mikor péntek délután befutottunk Tel-Avivba, vallásos zsidókat már nem láttunk az utcán, mivel akkortájt épp beköszöntött a sabbát, amely másnap, vagyis szombat estig tart. Több ez, mint nálunk a vasárnap, mélyebb a jelentése, és még a nem vallásos zsidók is többnyire betartják. Ilyenkor együtt eszik a család és nem mozdul ki otthonról. A nyugalomnap szabályainak betartására egyébként a szállodákban is megvan a lehetőség. Ügyes trükkel az is megoldható, hogy senkinek se kelljen a szobájában rekedni egy teljes napra.

Már vagy öt perce álldogáltam a liftben, és nyomkodtam hiába a gombokat, hogy feljussak 11. emeleti szobámba, mikor a mellettem álló hölgy halkan megjegyezte, hogy szombat van. Csak akkor vettem észre a pirosan világító sabbát lift feliratot, ami azt jelentette, hogy a felvonó minden emeleten megállt, és a két emelet közötti utat is kétszer annyi idő alatt tette meg, mint rendesen.

Innen indult Jónás Ninivébe (Galériához kattintson a képre!)

Aztán ránk omlott a történelem. Ott álltunk Jaffa kikötőjében, ahol egy kortárs szobrász mosolygó cethala arra emlékeztette az utazót, hogy Jónás innen indult Ninivébe. Ebben a városkában világosodott meg Péter apostol számára, hogy nincs különbség zsidó és nem zsidó között. Napóleon tömeges népirtást hajtott itt végre 1799 márciusában. Most buta kis műanyag mása mutatja az utat, hátra hagyott ágyúin macskák tanyáznak.

Innen indult el 1906-ban hatvan család, hogy alig pár kőhajításnyira, Jaffa falain kívül, az oszmán-törököktől megvásárolt öthektárnyi tengeri homokon és mocsaras lápon pár év alatt kertvárost varázsoljanak a semmiből egy karizmatikus figura, Simon Rokach vezetésével. Az azóta művésznegyeddé avanzsált Neve Zedek városrészben még áll Rokach háza. Ma múzeum, többek között unokája, Leah Majaro-Mintz szobrásznő állandó kiállítása is itt kapott helyet. A művésznőt láthatóan egyetlen kérdés, a női identitás problematikája foglalkoztatta. Mintha kipukkasztott, nyugdíjas guminőknek állított volna örök emléket.

A művésznőt a női identitás problematikája foglalkoztatta (Galériához kattintson a képre!)

Tolerancia és harci készültség

Ma már az ókori Jaffa mecsetek uralta félholdas kupolái-tornyai eltörpülnek Tel-Aviv diszkrét felhőkarcolói mellett. A nyüzsgő, kozmopolita város Izrael New Yorkja, megkerülhetetlen gazdasági központ. A világ valamennyi pontjáról menekülnek ide melegek, mert itt szabadon vállalhatják és gyakorolhatják másságukat. Alig öt hónappal ezelőtt - az öbölháború óta először - ismét felbúgtak a légvédelmi szirénák, és kevés híján kiújult a palesztin-zsidó háború. Az Izraelre kilőtt háromszáz rakétának a felét sikeresen hatástalanította a Vaskupola automatikus rakétavédelmi rendszere.

Judit és Kobi is volt katona, ráadásul éles helyzetben, a Golán-fennsíkért folytatott harcok egyikében. Gyerekeik is letudták a maguk adagját, sofőrünk fia épp most teljesít szolgálatot valamelyik harcoló alakulatnál. Kobi büszkén mutatja mobilján a fényképét. Keménykötésű srác, akár az apja.

Az a kis elektromos feszültség persze ott vibrált a levegőben (Galériához kattintson a képre!)

Folynak tárgyalások arról, hogy a jövőben az ortodox zsidókat is kötelezik majd sorkatonai szolgálatra, akik eddig arra hivatkoztak, hogy az imáikkal védik meg az országot. Minimális katonai jelenléttel szembesültünk, és abból is csak annyi jött le, hogy az egyenruha még jobban kiemeli a zsidó lányok szépségét. A félelemnek még az árnyékával sem találkoztunk. Persze olyan övezetbe, ahol ez esetleg megtörténhetett volna, mint mondjuk a Szíriához közeli Galileába, nem vittek bennünket. Az a kis elektromos feszültség persze ott vibrált a levegőben, hogy bárkit bármikor mozgósíthatnak, és bármelyik pillanatban beleszólhatnak a szirénák a békés mindennapokba.

A kereszteslovagok pottyantós vécéje

Végigrobogtunk a Földközi-tenger tintakék partvidékén. Cézáreában, Nagy Heródes híres kikötővárosában, a római színház romjai között találták meg az egyetlen olyan kőbe vésett feliratot, amely egyértelműen bizonyítja, hogy Poncius Pilátus, Júdea ötödik helytartója valóban létezett. Ezek között a falak között élt, innen vonult fel Jeruzsálembe a katonáival évente háromszor, hogy a zsidó ünnepeken biztosítsa a római rendet.

Poncius Pilátus tényleg létezett (Galériához kattintson a képre!)

Megjártuk Haifát, Judit szülővárosát, átvágtunk a Karmel-hegyen, amelyről nekem mindig a bor jut eszembe. Az ókori Izrael sikereit egyébként többen azzal magyarázzák, hogy a Közel-Keleten egyedül itt termett meg a szőlő és az olíva. Elsuhantunk mi is csinos szőlő-, narancs-, citrom- és banánültetvények mellett, esélyem sem volt lencsevégre kapni valamelyiket. A turizmus és a számítástechnika mellett Izrael erőssége láthatóan ma is a mezőgazdaság. Első miniszterelnökének, Ben Gurionnak nagy szerepe volt a csepegtetéses öntözés megteremtésében, Simon Rokachnak pedig a narancsültetvények létrehozásában. Nem véletlen, hogy Jaffáról sokaknak a frissen facsart narancslé jut először eszébe. A bőséges szállodai reggelinél volt szerencsém jó pár pohárral magamba dönteni a mézédes nedűből.

A terv az volt, hogy Haifában alaposabban elmerülünk a bahái vallás rejtelmeiben, de mivel a hívők épp zártkörű rendezvényt tartottak, kívülről néhányat exponáltunk az artisztikusan felépített kertre és Báb sírjára, aztán száguldottunk tovább Akkóba. A keresztesek egykori várában a lovagok pottyantós vécéje bizonyult a legérdekesebb látnivalónak. Nem tudom, vajon előmelegítette-e annak idején valaki a márványülőkéket.

Az ÁNTSZ alkalmazottja valószínűleg a szívéhez kapna (Galériához kattintson a képre!)

A zsidók a modern városrészben élnek, az egész óváros az araboké, ahol felerősödött a keleti feeling. Diszkréten imára hívott a müezzin hangszórója, megszaporodtak a félholdas mecsetek, és hát, mi tagadás, a szeméthegyek. Ez nem előítélet, puszta tény. Az ÁNTSZ alkalmazottja valószínűleg a szívéhez kapna, ha látná, milyen körülmények között kínálja portékáját a halárus.

Eddig úgy éreztük, mintha Európában járnánk. Higiéniai komfortérzetünk falai akkor dőltek le, amikor megebédeltünk Akkóban egy találomra kiválasztott arab gyrososnál. Nagy volt a pörgés, jó pár kézben megfordult a sok pita, mire ragacsos viaszosvászonnal borított műanyag asztalunkon landolt. A villám hátulján valami gyanús, odaszáradt folt barnállott, de nem lett volna értelme újat kérni. A legegyszerűbb, fejenként 40 sékeles (2800 forintos) shawarma tulajdonképpen az izraeli gyros. Valamennyi alkotóelemét külön kis tálkákban szolgálják fel. Ez egyébként a fine dining éttermekre is igaz, ahol az ilyen döneres-kebabos-falafeles cuccok rengeteg salátával és olívaolajjal meglocsolt humusszal szinte mindig az előétel szerepét játsszák.

Megszaporodtak a félholdas mecsetek (Galériához kattintson a képre!)

Akkóban, miután jól megnéztük magunknak a Cézáreából származó gránitoszlopairól híres 18. századi karavánszerájt, tengerre szálltunk. A helyiek közül sokan élnek abból, hogy kis lélekvesztőkön fejenként 20 sékelért (1400 forint) tesznek pár kört a turistákkal a partok mentén. Főleg a kissrácok élvezték a dolgot, akik egy idő után átvették a kormányt, és vigyorogva megküzdöttek az őrült jet skisek által keltett hullámokkal.

Szerettem volna egy interjút Jézussal

Judittól tudom, van egy héber mondás, miszerint Haifába dolgozni, Tel-Avivba szórakozni, Jeruzsálembe pedig imádkozni mennek az emberek. Úgy látszik, a legtöbben imádkozni akarnak: a világ minden szegletéből özönlenek Jeruzsálembe a különféle vallásúak. Egy idős, egyiptomi kopt asszony sarkára tapostam a tülekedésben, aki bosszúsan rám villantotta a szemét, de aztán bocsánatkérésemre elmosolyodott. Mégiscsak a Szentföldön vagyunk. Nem volt egy foga sem.

Alattunk a Kidron-völgy, a zsidó temetőben az ortodox fiatalember talán éppen kaddist mondott, hajlongva imádkozott, majd elhelyezte az emlékezés kövét a síron. A másik oldalon, az Aranykapu alatt a muszlimok temetője fekszik. Azért ott, hogy kiszúrjanak a messiással, akinek majd ezen a kapun kell bemennie Jeruzsálembe, holott a lába nem érinthet halottakat.

A keresztény zarándokok vallásos extázisa a Via Dolorosán kulminált (Galériához kattintson a képre!)

Tulajdonképpen egyetlen szent hely sem igazán autentikus. Nem lehet azt mondani, hogy Jézus tényleg ezen a sziklán ülve siratta el Jeruzsálemet, pont abban a lyukban állt a keresztje, amelyet Szent Ilona megtalálni vélt, és pont azon a márványon feküdt a holtteste, amelyet a Szent Sír templomban olyan buzgón csókolgatnak a hívők. A Getsemané-kertben a megváltó szobrát sokan úgy simogatták, mintha valami cuki kiskutya volna. Ha a messiás váratlanul megjelenne, nem tartaná mindezt fetisizmusnak, bálványimádásnak?

A keresztény zarándokok vallásos extázisa a Via Dolorosán kulminált, ahol rózsafüzért morzsolgatva, valódi keresztet cipelve vonultak végig mind a 14 stáción. A kutatók kétséget kizáróan megállapították, hogy nem ezen az úton vezetett Jézus utolsó útja a Golgotára.

Kétoldalt végig bazárok tömkelege, ahol a keleti csemegék, fűszerek, falafelek, kávézók mellett főleg a kegytárgyakra szakosodtak a helyiek. A menórától (hétágú gyertyatartó, ősi zsidó szimbólum) a töviskoszorún keresztül minden kapható. Egyikünk megjegyezte, nem Via Dolorosának, hanem Via Colorosának, színes útnak kéne hívni. Ráadásul az áruk többsége Made in China, még a kipa is, amelyet minden hímnemű egyednek a fejére kell tennie, amikor a siratófal elé lép.

Jézus felszedett pár kilót (Galériához kattintson a képre!)

Aztán egyszer csak a tömegben feltűnt maga Jézus. Mióta utoljára láttam, fölszedett pár kilót. Onnantól már csak a Monty Python szemüvegén keresztül tudtam szemlélni az eseményeket. A túlsúlyos Krisztus jó ideje szakmaszerűen róhatja a stációkat, a talpán képződött vastag, fekete bőrkeményedésről erre a következtésre jutottam. Negédes mosollyal az arcán megáldotta a népeket, egy hajlott hátú, botra görnyedt öregember a Szent Sír temploma előtt arra kérte, gyógyítsa meg őt. Jézus készségesen bólintott, felszólítván, kövesse őt. Szerettem volna meginterjúvolni Jézust, de amikor ismét előkerült, csak annyira tellett, hogy megörökítsem pimasz mosolyát. Rohantunk tovább.

A zsidóság legszentebb helyét sem maguk a zsidók, sem a turisták nem láthatják. Moria hegyének csúcsát rejti a Templom-hegyen a Sziklamecset, melyen a zsidó hagyományok szerint Ábrahám feláldozta volna Izsákot. Itt állt Salamon temploma a szentéllyel, benne a frigyládával és a menórával, ahová maga a főpap is egyszer egy évben léphetett be. A Templom-hegy bejáratánál bő egy órát álltunk sorban, hogy bejussunk. Az egészet a muszlimok ellenőrzik, nagy kegyesen naponta két órára megnyitják a területet, de bibliát vagy képet nem lehet bevinni, mert elkobozzák. Legalábbis Judit szerint.

Hüpe alatt, dobbal és klarinéttal kísért éneklés közepette vonult a család (Galériához kattintson a képre!)

Míg a bebocsátásra várakoztunk, tanúi lehettünk, hogyan ünneplik a zsidók a barmicvót. Az olasz idegenvezető a csoportjának úgy fordította le, olyan ez, mint a katolikusoknál az elsőáldozás. Ami biztos, hogy a zsidó fiúk 13 évesen ekkor válnak felnőtté, innentől kezdve nyilvánosan felolvashatnak a Tórából. Hüpe alatt, dobbal és klarinéttal kísért éneklés és cukorkadobálás közepette vonult a család a hivatásos zenészekkel a Siratófal bejáratáig. Onnan már csak a férfiak kísérték a fiút, az anyák és lánytestvérek kerítés mögül szemlélhették az eseményeket. A kéttagú zenekar visszaindult, hogy felvezesse a következő családot.

Végre bejutottunk Salamon egykori templomába. Ahol ma az Al-Aksza-mecset áll, azon a helyen kergette szét Jézus a pénzváltók csapatát. Ortodox zsidók egyáltalán nem lépnek be a Templom-hegy területére, mivel pontosan nem tudják, hol is állt a szentély, és félnek attól, nehogy rálépjenek. Így marad a Siratófal, karnyújtásnyira a Szentek Szentjétől, ahol a zsidók tradicionálisan a templom lerombolását gyászolják, de valószínűleg az egész múltjukat, mindazt a borzalmat, üldözést, pogromot, holokausztot, ami megtörtént velük.

Gyászolják egész múltjukat (Galériához kattintson a képre!)

A Templom-hegyre komoly katonai ellenőrzésen és elektromos kapun keresztül jutottunk be. A Siratófalra most is fegyveres katona vigyáz, ujjával a ravaszon. Az egészben az a furcsa, hogy Jeruzsálem, minden vallási abszurditása ellenére azt sugallta: élni és élni hagyni. Megfogadtam, hogy egyszer visszamegyek Izraelbe, viszem a családot kutyástul. De akkor olyan ráérősen járjuk majd körbe a Szentföldet, amilyen lassan a sabbátlift közlekedik egy felhőkarcolóban.