M - Egy város keresi a gyilkost

Az érkezésem előtti napon végeztek ki egy 17 éves fiút 23 lövéssel Marseille-ben. Így történt, hogy a francia igazságügy-miniszterrel együtt érkeztem Európa kulturális fővárosába. Golyóálló mellényt nem vittem, pedig egy párizsi diplomata azt javasolta. A kikötőben aztán ott várt az egész világ kicsiben. Első látásra beleszerettem. 

Bár Franciaországot már keresztül-kasul bejártam, Marseille felé soha nem vitt az utam. A híre azonban régóta eljutott hozzám: koszos, veszélyes, multikulti. Az épp az utazásom előtt történt gyilkosság miatt pedig önkéntelenül is Fritz Lang címben szereplő klasszikusa jutott az eszembe, mégha az 1931-es, Berlinben játszódó krimiben az M nem is Marseille-re utalt.

Ahogy leszálltam a vonatról, a pályaudvaron zongoraszóra lettem figyelmes. A pianínó egy fal mellett lapult és egy francia vadul klimpírozott rajta. Felette a felirat: „Ön dönt: játszik vagy sem”. Sorba álltak a jelentkezők, lehet, hogy épp zeneiskolások vártak a vonatra.

Lennél szemtanú?

Este hét órakor már nem mertem tömegközlekedéssel nekivágni az ismeretlennek. A taxihoz egy 15 fős breakdance-csoport mellett vitt el az utam. Szólt a mocskos marseille-i rap, és egymás után pörögtek a mindenféle színű fiatalok a mindenféle színű hátukon és fejükön. Útban a szállás felé Ali, a taxis arról mesélt, hogy a város megszépült, sok a turista, és szörnyű helyen fogok lakni. Többet nem árult el, jóságosan mosolygott, látszott, hogy gondolkodik, majd kibökte: nem is olyan rossz környék ez.

A régi kikötő Marseille szíve Forrás: Szederkényi Olga

Ha új helyre érkezem, első este mindig a városközpontban lődörgök céltalanul, próbálok arrafelé sodródni, amerre a helyiek tartanak. Beszívom az illatokat, felveszem a város ritmusát, valamilyen utcai kajába fojtom az éhségem, és ha van folyó vagy tenger, lesétálok a partjára. A régi kikötőnek pompás a hangulata: a vízen ringatóznak a hajók, a teraszokon ülő emberek poharában bor, hasukban Bouillabaisse, dél-francia halleves. A Szent János-erőd, amely évszázadokon keresztül tartóztatta fel az ellenséges hajóhadakat, most díszkivilágításban úszott, a parton a kövek között egy szerb rezesbanda muzsikált, szerelmesek lógatták a lábukat.

A Tükörpagoda a turisták kedvence Forrás: Szederkényi Olga

A turisták a vadonatúj Tükörpagoda plafonját fényképezték eszelős tempóban, mert felfedezték, hogy ott díszeleg saját képmásuk. Naná, hogy én is megtettem.

Közben szépen rám esteledett. Itt az idő moziba menni, gondoltam, de előtte beugrottam egy kóláért, vagy ahogy a franciák mondják, kokáért, egy éjjelnappaliba. Mohamed, a tulaj kedvesen érdeklődött.

- Hogy hívnak?
- Olga.
- Merre indulsz most?
- Moziba.
- Nem, Olga, Te hazamész.
- Miért?
- Nem hallottad, mi történt itt pár napja? 23 lövéssel végeztek ki egy 17 éves fiút.
- Másnap együtt érkeztem az igazságügy-miniszterrel.
- Na látod.
- Mit gondol, velem is megtörténhet?
- Nem hiszem. Ez bandák közti leszámolás volt. De lennél szemtanú?
- Nem.
- Jobb elővigyázatosnak lenni. A nappal és az éjszaka határán járunk. Siess!

Egyből berezeltem, és eliszkoltam az első taxiállomásig. A sofőrrel azonnali helyzetértékelést tartottunk. Miközben gurultunk a hotel felé, azt mondta, Marseille-nek rossz a híre, de nem veszélyes. Persze vannak olyan körzetek, ahova nem tanácsos ellátogatni, de rögtön hozzá tette: „Melyik nagyvárosban nincs rizikós negyed?” Elmagyarázta, hogy az északi városrészek a szegényebbek, emiatt a zűrösebbek is (bravó, annak a határán lakom!), a déliek a gazdagabbak.

Hihetetlenül jómódúak és földönfutók élnek itt együtt. Több mint hatezren fizetnek szolidaritási adót, mert 1,73 millió eurónál nagyobb a vagyonuk. A csórók meg napról napra tengődnek, sokan a kábítószer-kereskedelemben dolgoznak. Kiderült, hogy Angelo, a taxis olasz származású. Az első világháború idején a lakosság 40 százaléka még olasz volt.

Itt volt dokkmunkás Rejtő Jenő

Reggel gyalog indultam a központba. Az egykori dokkok mellett sétáltam. Arrafelé, ahol a legenda szerint Rejtő Jenő egykor rakodómunkásként dolgozott. Mostanra megváltozott az élet: az egyik dokkból kulturális központ lett, a másikból üzleteket alakítottak ki. Gyönyörűen felújították a környéket, igaz a madár sem járt erre, mert az útépítés még tart. Fantasztikus régi házak állnak itt sorban, az egyik homlokzaton például ezt olvastam: Transatlantique 1855.

Aztán feltűnt előttem a 17 tonnás szappan, amelyet este a francia híradóban láttam. A világhírű Savon de Marseille gigantikus változata igazi. Már javában aprították a turisták és a helyiek, hogy hazavigyenek egy darabot szuvenírként, vagy csak úgy, lábat mosni.

Gigaszappan Forrás: Szederkényi Olga

Betértem egy pékségbe. Kiderült, hogy a tulajdonosnő legutolsó alkalmazottja egy magyar férfi volt. Pár hónapja már nem dolgozik ott. Miért? – kérdeztem. - Mert össze akart fogni a férjemmel ellenem. Csakhogy én a függöny mögül mindent kihallgattam. De a férjem is mondta magától, este az ágyban – válaszolta elégedetten.

Végre eljutottam egy olyan dimbes-dombos utcába, amilyet a Taxi című filmben lehetett látni. Innen a kikötő és a szemközti dombon trónoló Notre Dame de la Garde katedrális lenyűgöző látvány. A mediterrán város közben ébredezett. Dolgoztak az utcaseprők, és az egész utca, sőt az egész város croissant-t evett. Reggelente hegyekben állnak az ilyen péksütemények a kávézókban.

A kikötőből indulnak a hajók If szigetére. If várát semmiképpen se szerettem volna kihagyni. Alexandre Dumas regényében ott raboskodott Monte Cristo grófja. Az emberek többsége mindig azt hitte, hogy a gróf valóságos történelmi személy volt, miközben csak Dumas fantáziájának szüleménye. A turisták azonban kikövetelték, hogy If börtönében mutassák meg nekik Monte Cristo celláját, a lyukat, amelyet ásott, valamint az alagutat, amelyen keresztül elmenekült.

A börtönigazgatóság megadta magát, az egyik zárkát kinevezték Edmond Dantès cellájának. Fúrtak lyukat, alagutat, mindent. A látogatók felettébb élvezik. A többi zárkának valóságos lakói voltak. Akit azóta sem tudok kiverni a fejemből, az a magas rangú katona, aki behozta a pestist Marseille-be.

Dumas nem ilyen cellát álmodott Monte Cristo grófjának Forrás: Szederkényi Olga

Visszatérve a kikötőbe vettem egy nagy levegőt és felmásztam a katedrálishoz. Egy óra kaptatás után mi várt rám? Bombariadó. Mit mondjak, nem esett jól.

Azt olvastam az egyik francia lapban, hogy a híres dizájner és építész, Ora-Ïto a domb túloldalán levő Vallon des Auffes-öblöt szereti. Az valóban kárpótlás volt mindenért. Gyönyörű viadukt árnyékában parányi kikötő, zsebkendőnyi területen liliputi házikókkal, és mindössze két étteremmel. Turista egy szál se.

Vallon des Auffes: marseille-i meglepetés Forrás: Szederkényi Olga

Az a mocskos marseille-i rap

Este betértem újra Mohamedhez. Kaptam egy zéró kólát, és leültetett a bőrfoteljébe, hogy kérdezzek. Mesélt a régi Marseille-ről, elmondta, hogy ők Algériából származnak, az ország függetlenségének kikiáltása után, 1962-ban érkeztek ide a szüleivel és kilenc testvérével. Neki jobban tetszett a régi világ, amikor verekedtek ugyan, ha balhé adódott, de nem volt drog és fegyver. Másnap a bunyósok meghívták egymást egy italra. A börtönt is megjárta, mutatta a tetoválását. Három magyar nőt ismert. Az egyikkel három hónapig járt, Párizsban. Állítólag gyönyörű volt. A másikat Marseille-ben ismerte meg. A harmadikat (hol máshol?) Dubajban. Javasolta, hogy este nézzem meg az egyik nemzeti csatornán (France 3) az itt játszódó tévésorozatot. Megbeszéltük, hogy a legmocskosabb francia rap a marseille-i.

Azt is megtudtam, hogy 200 ezer muzulmán él Marseille-ben (a harmadik legnagyobb közösség Franciaországban) és 80 ezer zsidó (a harmadik legnagyobb közösség Európában). Mohamednek erről is volt véleménye: „Jól megvagyunk. A muzulmánokat nem nehéz észrevenni, én is az vagyok, látszik is, nem? De a zsidók láthatatlanok.” Majd a Jóisten gondjaira bízott, és boldogságot, egészséget kívánt nekem egész életemre.

Hazafelé elindultam egy szimpla sétálóutcában, amely hamarosan kairói, majd isztambuli, végül bagdadi bazárrá alakult át. Jöttek-mentek, üvöltöztek, alkudoztak az emberek, kis boltok sorakoztak egymás után, de portékák voltak az utcán, a földön és kézben is. A maniókagyökértől a zárjegy nélküli cigarettáig mindent árultak.

Zsidó emlékek és konténerváros

Másnap a piacon indítottam a napomat. Életem legfinomabb spenótos túrós quiche-ét ettem itt. A piacon hasonló volt a helyzet és a hangulat, mint a tegnapi bazári forgatagban. A különbség az, hogy itt már az egész világ képviseltette magát. Európa, Afrika, Ázsia – áruban, eladóban, vevőben. Vérpezsdítőbb, mint egy erős kávé.

Az Edmond Fleg Zsidó Kulturális Központ felé vettem az irányt. Ott olyan térképet adnak az érdeklődőknek (egyébként a honlapjukról is letölthető), amely a város 40 pontjára küldi el a turistát. Mikor a címre megérkezünk, az okostelefonunk leolvas egy QR-kódot, és máris kiderül, hogy az adott épület vagy helyszín miért fontos a zsidóság életében, történetében.

Barangolás közben a konténervárosba keveredtem. Óriási fémdobozokból rendeztek be a tengerparton egy kisvárost: van varroda, könyvtár, étterem, fodrász, koncertpódium, bár, étterem, mozi, óriás bábu és kapu. Ez is az Európa Kulturális Fővárosa projekt része. Részt vettem egy ingyenes rockkoncerten, majd utána egy tipikusan francia, filozofikus eszmecserén. A gigantikus kapun túl pedig varázslat várt rám.

Villa Mediterranée: és a gravitáció? Forrás: Szederkényi Olga

A Villa Mediterranée a gravitáció csodája. Júniusban nyitnak a kiállítások, de be lehet menni megnézni csak magát az épületet is. Elárulom, hogy a komplexum nem ennyi, ami a fotón látszik, szóval nem egy orrára állított L, hanem egy C betű. A föld alatt még két szint várja az érdeklődőket. A felső szinten sétálni észveszejtő: négy-öt emelet magasságban, átlátszó üvegpadlón, miközben alattunk a mélység.

Marseille a nyitott embereknek kötelező, a befelé fordulóknak viszont életveszély. De pont ezért szüper...