Mivel nem igazán kedveljük a szervezett utakat vagy a tengerparton heverészős nyaralásokat, úgy döntöttünk, hagyományos nászút helyett inkább körbejárjuk hátizsákkal Délkelet-Ázsiát. Így jutottunk el többek között Kambodzsába, ahol az első néhány napot a kihagyhatatlan Angkor megcsodálásával töltöttük, majd megpróbáltuk úgy alakítani a további programot, hogy módunk legyen bepillantani a helyiek életébe. Úgy határoztunk hát, hogy utunkat hajóval folytatjuk.
Siem Reaptól, az Angkor mellett fekvő városkától hajóztunk Batanbangig. Útikönyvünk állítása szerint 4-5 órás útra számíthattunk, valójában azonban több mint 8 órán át ringatóztunk a pici, ám annál hangosabb, benzingőzt okádó hajón. Mégis megérte, mert különleges élmény volt buddhista szerzetesekkel és helyi asszonyokkal utazni, akik számára az egyetlen szóba jöhető közlekedési mód ezen a vidéken a hajózás.
A Tonle Sap tavat szeltük át, melyet az ország éléskamrájának tartanak. A tó gazdag halállománya sok ezer khmer számára jelenti a mindennapi betevő falatot, nem csoda, hogy igyekeznek minél közelebb költözni a vízhez. Olyannyira közel, hogy sokan egyenesen csónakokban vagy úszó platformokon élnek közvetlenül a vízen. Számos ilyen úszó falu mellett haladtunk el, de láttunk úszó benzinkutat, úszó iskolát és úszó közértet is.
A kunyhók nyitott ajtaján keresztül bepillanthattunk a helyiek életébe, és megdöbbentő szegénységgel szembesültünk. Kambodzsában gyakorlatilag majdnem mindenki nincstelen. Becslésünk szerint több ingóságot cipeltünk a hátizsákunkban, mint amennyivel a helyiek valaha is rendelkezni fognak. A kunyhók berendezése általában nem állt másból, mint néhány fazékból, valamint a gyékényekből, amelyekre leheveredtek.
Ugyanakkor sok helyen láttunk tévét, antennát a kunyhók tetején. Sőt a fiatalabbak, amikor észrevették, hogy fényképezzük őket, előkapták telefonjukat, hogy ők is fotókat csinálhassanak rólunk. És közben mindenki mosolygott és integetett.
Batanbang után a következő állomásunk a remek tengerpartjáról híres Sihanoukville volt. Sihanoukvillében egyébként ajánlatos körültekintően eljárni a szálláshely kiválasztásával. A városka tengerpartja számos partszakaszra oszlik, és mindegyik más célközönséget vonz. Mi, ismét hallgatva ama bizonyos népszerű útikönyv tanácsára, első éjjel a hátizsákos turisták központjának tartott Victory Beachen kerestünk szállást.
Sajnos bebizonyosodott, hogy az akár csak néhány éve íródott könyvek is tartalmazhatnak végzetesen elavult információkat. Ezt a partszakaszt többé már nem a hozzánk hasonló hátizsákos utazók, hanem a helyi gyerekprostituáltak és az idősödő amerikai úriemberek egymásra vadászó csapatai vették birtokukba. Elsőként akkor kezdtünk gyanakodni, mikor a hetvenes éveiben járó szállásadónk megtudva, hogy bár házasok vagyunk, még nincs gyerekünk, azonnal felajánlotta szolgálatait. Így hát fejvesztve átmenekültünk a város túlsó végén található Otres Beachre, ahol nyugalom és kristálytiszta tengerpart várt minket.
A part mentén számos kisebb-nagyobb sziget található, ahová a helyi utazási irodák naponta szerveznek hajóutakat. A legtöbb a szomszédos szigeteket veszi célba, de mi találtunk egy hosszabb túrát, amely a Koh Rong-szigetre viszi ki az érdeklődőket nagy hajóval, természetesen picit drágábban. Megkerestük hát az első szimpatikusnak tűnő utazási irodát – nem kellett messze mennünk, a strandon lévő bárok egyúttal utazásokat is szerveznek –, és mondtuk a kedves öreg khmer úrnak, hogy a drágább útra szeretnénk befizetni.
A bácsi pillanatnyi habozás nélkül elvette a pénzünket, és felírt minket az utaslistára. Akkor kezdtünk gyanakodni, amikor megláttuk a hajót. Nem igazán emlékeztetett arra, amit előzőleg kinéztünk magunknak. Hosszas, mutogatással tarkított magyarázkodás után rájöttünk, hogy a bácsi a közeli szigetekre szervezett utat adta el nekünk, hiszen nem mondtuk, hová akarunk menni, csak azt, hogy mennyit akarunk fizetni. Nyilván azt gondolta, szívünk joga kétszer annyiért megvenni az utat, ha így szeretnénk.
Végül sikerült a félreértést tisztázni, így másnap kora reggel lelkesen vártuk a tuktukot, hogy a kikötőbe szállítson minket. Ezek a járművek egész Kambodzsára jellemzőek, egy motorkerékpárból és a mögé eszkábált kis kocsiból állnak, és igen népszerűek a turisták körében. A tankolás roppant egyszerű, az út szélén mindenhol lehet kapni benzinnel töltött üdítős palackokat.
A mi tuktukunk azonban sehol nem volt a megbeszélt időben. Hívtuk az utazási irodát, azt állították, hogy már úton van. 20 perc múlva újra hívtuk őket, akkor bevallották, hogy még el sem indult, de ne aggódjunk, biztosan jönni fog. Végül tényleg megérkezett, lóhalálában elszállított minket a kikötőig, így még láttuk, amint a hajónk lassan kifarol az öbölből, természetesen nélkülünk.
A szervezők nem jöttek zavarba, kerítettek egy motorcsónakot, amivel sikerült utolérnünk a hajónkat. A belépőnk felejthetetlen volt, és levonhattuk a tanulságot: Ázsiában nem érdemes tökéletes pontosságra számítani, de ha az ember képes mosolyogva kezelni a szituációt, a végén valahogy mindig minden megoldódik.
Koh Rong szigete egyébként igazi gyöngyszem a csodálatos hófehér homokos tengerpartjával, és a környező vizek gazdag élővilágával. Mi is lemerültünk a víz alá, hogy megbámulhassuk a színes trópusi halakat meg a vicces tengeri uborkákat, de a nap fő attrakciója számomra végül a mangroveerdőben tett séta volt. Azt sejtettük, hogy többé-kevésbé vizesek leszünk, hiszen a mangrove mindig a vízzel legalább időszakosan elborított területeken él. Arra azonban nem számítottam, hogy cirka egy kilométert kell gyalogolnunk a derékig, sőt helyenként nyakig érő, iszapos-nyálkás vízben.
A kísérőnk mindenre megesküdött, hogy semmi olyan nem él a vízben, ami miatt közvetlen életveszélynek lennénk kitéve, így hát követtük őt. Figyelmeztetett, hogy nagyon figyeljünk a lépéseinkre, és szigorúan az ő nyomába haladjunk, de persze nekem sikerült alaposan lemaradnom, mivel nem állhattam meg, hogy le ne fotózzak minden érdekességet. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nyakig érő víz hírtelen több méter méllyé változik, én meg elmerülök a fényképezőgéppel a kezemben. Nagyobb baj nem történt, de sikerült letesztelnem, hogy a kamerám sajnos nem vízálló modell.
Utolsó kambodzsai állomásunk Kampot volt. Annyit tudtunk a városról, hogy világhírű az itt termesztett bors, és hogy a várost átszelő folyóban biolumineszcens, azaz világító egysejtűek élnek. Elterveztük, hogy mindenképp úszunk egyet a világító vízben, ami egyébként a helyiek szerint szerencsét hoz. Aztán a vízhez érve valahogy elment a kedvünk az egésztől.
A kambodzsaiak viszonya a természetes vizeikhez meglehetősen ambivalens. Egyrészt szentként tisztelik, másrészt szemétlerakónak használják őket. A folyópartot több méter szélességben lepi el a szemét mindenhol. Láttuk, amint egy helyi lány átbukdácsolt a szeméthalmokon, hogy egy feldíszített tökből készült áldozatot bocsásson a vízre. A fürdést inkább kihagytuk, akár szerencsét hoz, akár nem. Helyette megkóstoltuk a világhírű bors, hal és kókusztej hozzáadásával készült helyi ételt, az amokot.
Kambodzsa visszavonhatatlanul belopta magát a szívembe. Lakói, bár javarészt koldusszegények, mindig nagyon kedvesnek, nyitottnak és segítőkésznek bizonyultak. Közelmúltjuk történelme szörnyűséges, Pol Pot és a vörös khmerek rémuralma több millió lakos halálát okozta, az ország mégis igyekszik talpra állni, amihez csak drukkolni tudok neki.
A kambodzsai Angkorról korábbi beszámolóink itt és itt olvashatók, egy szintén ott készített time-lapse videó pedig itt tekinthető meg.