Megfertőzve Kubától

Kik azok a furcsán gesztikuláló kubaiak? Miről mesélnek Havanna lepukkant épületei? Hogyan simíthat el egy diplomáciai viszályt egy ellopott kerti slag? Horvát János új könyve mindent érthetővé tesz.

Még ma is előttem van a kép, ahogy kedvenc havannai kocsmám, a Castillo de Farnés teraszán átadok egy CD-t Horvát Jánosnak. A lemez a Lágrimas Negras másolata volt, amelyen a spanyol flamencoénekes El Cígala és a híres kubai jazz-zenész, Chucho Valdés apja, az idén márciusban emigrációban meghalt zongorista Bebo Valdés felejthetetlen párosa interpretál kubai örökzöldeket. Normális körülmények között ez az ártatlan mozdulat nem érne meg egy sort sem, de Kubában voltunk, ő pedig akkor épp ott nagykövet.

A történet megértéséhez hozzátartozik, hogy eredetileg nem oda terveztük a találkozót. Feleségemmel szerettük volna ugyanis viszonozni az ő korábbi meghívását, és havannai lakóhelyünkre, egy legálisan kiadott magánházba invitáltuk. Ő örömmel elfogadta ezt, és a háziak is odavoltak, hogy egy nagykövet látogat el hozzájuk. El is terveztük már, hogy paprikás csirkét főzünk, és egy nagy magyar zászlót is kifeszítünk a tiszteletére, persze csak a lakáson belül. Másnap aztán vendéglátónk kialvatlan, gondterhelt arcát látva tudtam, hogy baj van. Kibökte, hogy mégsem olyan jó ötlet, ha az egész utca arról beszél majd, hogy itt járt egy nagy fekete autó, mert esetleg rászáll majd a rendőrség a diplomata vendég miatt.

Amikor felhívtam Jánost, hogy változott a program, nem lepődött meg. Többször kikosarazták már a kubaiak, amikor találkozni akart velük, vélhetően hasonló okokból. Csoda-e hát, ha rám is átragadt a paranoia a kocsma teraszán, és már azon gondolkoztam, mit írnak majd titkos jelentésükbe az átadott CD-ről a minket figyelő titkosrendőrök?

Egy szerelem története

Az epizódot egy könyvélmény idézte fel bennem, Horvát János ugyanis nemrég megírta az emlékeit. Volt már egy könyve Kubáról, az 1974-ben megjelent Kubai riport, előbb annak felfrissítésén gondolkozott, aztán írt inkább egy újat. A Kubai retró nem útikönyv, a szerző sem annak szánta. Útikönyvekről amúgy sem szoktunk beszámolni az Origo Indulási Oldalán, sőt, a rovat cikkei is kerülik ezt a stílust. De talán pont ezért érdemes írni erről a könyvről.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Meg persze a közös szenvedély miatt is. "A kubaiakat nem lehet nem szeretni" - mondta János a pesti La Bodeguita del Medio teraszán, amelynek hangulata kicsit segített minket elrepíteni Havannába, ha csak másfél órára is. Megállapításával nem tudtam vitatkozni, noha mind a ketten tudtunk volna ellenpéldákat is hozni: ő azért tartott húszéves szünetet, mert korábbi könyvének kritikus hangja miatt nemkívánatossá vált az országban, én az egyre nyomasztóbb lehúzások miatt ritkítom az útjaimat oda. Mégis, ugyanaz a szeretet áradt belőle e furcsa világ iránt, mint amilyet én is érzek. Nincs mese, megfertőződtünk.

Nála ez természetesen jóval korább kezdődött. Véletlenül kezdett spanyolt tanulni, és mivel akkoriban a szocialista táboron belül Kubában beszéltek spanyolul, oda kapott ösztöndíjat 1966-ban. "Gyakorlatilag először voltam külföldön, ráadásul rögtön egy ilyen távoli, egzotikus helyen, ahol még a szocializmus is az emberibb arcát mutatta" - mesélt a kezdetekről. Hazatérése után aztán jött a tévés karrier, ahol hasznosítani tudta a kinti tapasztalatait. Filmet készített Kubáról, amely 1972 nyarán, egy hajnali vetítéskor annyira megtetszett a Magyarországra látogató Fidel Castrónak, hogy interjút adott az ifjú riporternek, pedig az elvesztette vele szemben a pingpongmeccset, amelynek ez volt a tétje.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Aztán jött az első könyv, és az azt követő mosolyszünet, majd az 1978-as havannai Világifjúsági Találkozó keserű élményei után először csak 1999-ben utazott ismét Kubába. Eleinte a kubaiak neheztelése tartotta vissza, a rendszerváltás után pedig más feladatok kötötték le. "Mindig ott volt bennem a szunnyadó szerelem, de kicsit féltem is újra kimenni" - osztotta meg Kubával kapcsolatos vívódását.

Mosolyognak és nélkülöznek

Aztán 1999-ben egy magyar magazin vendégeként látogatott ki újra. "Nem sokat változott az ország az elmúlt évtizedek alatt, és ez az ott élők szempontjából szomorú" - itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely az egyik legnagyobb ellentmondása a kubai turizmusnak. A legtöbben azért látogatnak oda, hogy beszippantsák egy letűnt kor levegőjét, amíg lehet, győzelemre buzdító óriási graffitiket és kiöregedett amerikai autómatuzsálemeket fényképezzenek, holott a kubaiaknak ez az aktuális életük. A jegyrendszerrel, a nélkülözéssel, a rendőrállammal, a mindennapi frusztrációval együtt. Mindeközben a világ legvidámabb embereivel lehet ott találkozni, akik a szigorú szabályok között lavírozva teremtenek élhető életet maguknak és családjuknak. "Ezt az ellentmondást nehéz feloldani, de épp ettől különleges ez az ország" - vont mérleget János.

A Kubai retró ennek a jelenségnek a megértéséhez ad mankót. Vannak benne tippek arra is, hogy mit érdemes ott megnézni, de nem ez a lényeg. Aki elolvassa a könyvet, megtudja, hogy kik azok a furcsán gesztikuláló emberek, akikkel a havannai reptér párás levegőjében találkozik, akikkel az utcán vagy a taxiban alkudozik, akik segítenek neki, vagy épp viccelődnek vele. Megtudhatja, miről mesélnek Havanna lepukkant épületei, és miért történhet meg vele minden pillanatban valami abszurd dolog. Valamint azt is, mit gondolnak a kubaiak Amerikáról, a vallásról, a szexről és még ezer más dologról. Ez pedig jóval több, mint amit egy útikönyv nyújthat.

Hiányzó láncszemek

Magam is rengeteg új dolgot tanultam a Kubai retróból, de mielőtt bárki túlzott elfogultsággal vádolna meg, nem tagadhatom, volt néhol hiányérzetem is. Engem például nem kis részt a kortárs kubai tánczene, a timba húzott vissza sokadszorra is Kubába, a könyv Salsa című fejezete viszont megáll a Buena Vista Social Clubnál, amely Kubában messze nem olyan népszerű, mint külföldön, slágereit is inkább csak a turistáknak játsszák. Az eltérő érdeklődési kör persze nem vethető a szerző szemére, de talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy a kubai zene új csillagai ma is új utakat taposnak ki a világ előtt, ráadásul rendszeresen lehet velük találkozni a havannai éjszakában. "Erre azt tudom mondani, mint a tegnap esti pókerjátszmában: passz" - mondta megadó mosollyal János.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Aztán ott vannak a kubaiak hétköznapjai. Én ugyanis jóval elkeserítőbb történeteket hallottam a kinti egészségügyi ellátásról, az oktatás színvonaláról vagy épp a mindennapi megélhetésről, mint amilyenre a könyvből következtethetünk. Ilyenekről persze ő is hallott, ám két dolog árnyalja a képet. Az egyik, hogy mindent érdemes kontextusba helyezni: latin-amerikai összehasonlításban Kuba eredményei valóban figyelemreméltók. A másik, hogy - paradox módon - nagykövetként az ember sok mindentől el van zárva, Kubában pedig ez hatványozottan igaz, ahogy az e cikk bevezetőjéből is kiderült.

Ennél jóval kisebb jelentőségű dolog, de a turistákat érdekelheti a GPS használata. A könyv szerint az ilyen készülékeket tilos bevinni Kubába, és egyébre úgysem jók, mint megmutatni az égtájakat. Az előbbi igaz, de a GPS-vételre képes okostelefonokra telepíthető programok - például az OruxMaps - az utazás előtt letöltött térképen offline módon is meg tudják mutatni, merre járunk Kubában, ha navigációra nem is képesek.

Összeállt a kép

Ezzel együtt Horvát János összességében pontos és átfogó képet tár az olvasók elé. Ráadásul segítségével a diplomáciai kulisszák mögé is bekukkanthatunk. Félreértés ne essék: a 2007-től 2010-ig havannai nagykövetként szolgáló szerző nem fecseg ki államtitkokat, viszont olyan történeteket oszt meg, amelyekből kiderül, hogy egy ellopott kerti slag is lehet feszültségoldó egy diplomáciai viszály elsimításához.

"Melyik volt a jobb időszak: az ösztöndíjas vagy a nagyköveti évek?" - tettem fel neki álnaivan a kérdést. "Ezt így nem lehet megmondani" - jött a válasz. "A kettő egy keretet ad az életemnek" - mondta János, eltűnődve az elmúlt közel ötven éven.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

És micsoda keretet! - tettem hozzá már magamban. Ahogy a könyv ide-oda cikázik az anekdoták között, lassan összeáll a kép, nemcsak a szerző életéről, de a múlt és a jelen kapcsolatáról is. Nem rágja az olvasó szájába a dolgokat, csak bölcsen és szellemesen muníciót ad a következtetések levonásához.

S hogy mit hoz a jövő? "Talán még visszamegyek Kubába, de valószínűleg csak akkor, ha bekövetkezik a változás" - válaszolta kérdésemre. Hogy mi jön azután, senki nem tudja megmondani. Egy biztos: én addig nem tudok várni.