Áthajóztunk az Egyenlítőn

Indonéziában minden vasárnap reggel autómentes karnevált tartanak, a graffitiseket pedig az állam festékkel támogatja. A vonat drága, pláne biciklivel, viszont kulturáltabb a mosdó, mint a MÁV-szerelvényeken.

Indonézia volt világ körüli biciklis nászutunk 25. országa. Már a megérkezés sem volt egyszerű, Szingapúrból áthajóztunk egy Bintan nevű szigetre, ahonnan néhány óra alatt kellett átkerekeznünk a mintegy 30 kilométerre fekvő másik kikötőhöz. Normális körülmények között ez nem okozott volna gondot, csakhogy szakadni kezdett az eső, annyira, hogy egy óra alatt lezúdult az égből Magyarország évi átlagos csapadékmennyiségének többszöröse.

Az utak szó szerint úsztak az árban, közel tengelyig érő, hömpölygő vízben tekertünk, hogy elérjük a négy órakor induló hajót. 3.45-kor érkeztünk a kikötőbe, aztán kiderült, hogy feleslegesen strapáltuk magunkat, a hajónk még este 8-kor is ott dekkolt. Persze ezt nem tudhattuk előre, mint ahogy azt sem, ami a hajón várt ránk a 45 órás utazás alatt.

Az economy class, vagyis a fapados részleg úgy nézett ki, mint egy matractábor. Emberek tucatjai egy térben, csecsemők, gyerekek, öregek, nők és férfiak összezárva, sokan dohányoznak, és mindez látszólag senkit nem zavar rajtunk kívül. Mint ahogy a három-négy helyről üvöltő különféle helyi zene meg a kihangosított mobiltelefonok változatos csengőhangja sem.

Késő estig tartott a hangzavar, úgyhogy kínunkban arra gondoltuk, mi is ráteszünk egy lapáttal. A párom öreg mobilján maximum hangerőre raktunk egy Tankcsapda dalt. Ránk se hederített senki, pedig otthon nagyon csúnyán néztek volna hasonló esetben bármilyen zsúfolt helyen. Ha egyáltalán létezik itt privát szféra, akkor arról egészen más fogalmaik vannak, mint nekünk. Így aztán csak remélhettük, hogy túléljük valahogy az elkövetkező két estét és egy teljes napot, amíg ki nem kötünk a talán még kaotikusabb fővárosban, Jakartában. Első éjjel átléptük az egyenlítőt, és a déli féltekén hajóztunk tovább. A másnap gyorsabban telt, mint vártuk, hamar hozzászoktunk a körülményekhez.

Jakarta két arca

Amikor harmadik nap végre partot értünk, nagy meglepetésünkre a kikötőben a Rainbow Warrior, a Greenpeace világhírű hajója mellett találtuk magunkat.

A Greenpeace híres hajója, a Rainbow Warrior mellett Dzsakarta kikötőjében Forrás: Harkányi Árpád

Egy gyors fényképezés után belevetettük magunkat a forgatagba, ami nem is volt olyan kaotikus, mint vártuk. Úgy látszik, Banglades fővárosa, Dakka után Ázsia már nem tudja még durvább arcát mutatni. Más tapasztalt utazók azt a tanácsolták, hogy amilyen gyorsan csak tudjuk, hagyjuk el Jakartát, legfeljebb a Nemzeti Múzeumot nézzük meg a központban, aztán irány kifelé a városból! Nekünk végül a múzeum sem fért bele, de még így is sikerült megtapasztalnunk Jakarta két nagyon különböző arcát.

Indulásunk előtti este megint szakadt az eső. Vendéglátónk, Andi (ejtsd: Endi, itt férfinév) a legnagyobb csúcsforgalomban elvitt a motorján a pályaudvarra, hogy elintézzük a biciklik vonatra rakását. Végül kénytelenek voltunk egy másnap délelőtt induló vonatra jegyet venni, mert csak így utazhattunk együtt a bringákkal - ezért nem maradt idő a múzeumra. Az esti motorozás után nagyon sötét, borzasztóan nyomasztó másnap reggelt vizionáltam magam elé, de aztán kellemesen csalódtam.

Másnap kisütött a nap, és az előző nap még szörnyű város sokkal barátságosabbnak tetszett. A soksávos utakon még kicsi volt a motorizált forgalom, viszont annál nagyobb a kerékpáros. Mikor beértünk az üzleti negyeden keresztülhaladó sugárúthoz, kiderült, miért. Andi rettentő kedves volt, nem csak a vonatjegyvásárlásban segített, hanem a pályaudvarhoz is elkísért minket, és közben útba ejtettük a minden héten vasárnap reggel esedékes carfree sunday morningot, vagyis az autómentes reggelt, amikor az egész sugárút le van zárva a motorizált forgalom elől.

Autómentes vasárnap Jakarta üzleti negyedének főutcáján Forrás: Harkányi Árpád

Az aszfaltot elfoglalták a bringások, a gyalogosok, a családok, a kutyasétáltatók, a zenekarok, a táncosok és a mutatványosok. Az egész olyan volt, mint egy őrületes felvonulás, nem is akartam elhinni, hogy ez minden héten ekkora felhajtással jár. De aztán egy hét múlva egy másik városban, Surakartában (másik nevén: Solo) megint részesei lehettünk ennek az élménynek, és ott is monumentális ünnepnek tűnt az egész.

Százméterenként volt valami az út szélén. Hol pingpongoztak, hol színpadi előadás zajlott, a következő helyen baglyokat lehetett simogatni, majd egy zenekar játszott, a széles úttesten pedig hömpölygött a tömeg, szép csendben, békében, sehol egy motoros, sehol egy autó, csak sétálgató emberek. Az autómentes vasárnap igazi közösségi esemény, népünnepély, amelyen komplett családok, baráti társaságok masíroznak végig a végeláthatatlan utcán, és mindenki majd kicsattan a boldogságtól. Hihetetlen, hogy létezik ilyesmi a világon, ráadásul éppen Ázsiában, Indonéziában.

Az egyik út menti produkció a bagolysimogató volt Forrás: Harkányi Árpád

Vendéglátóink elmondták, hogy az utóbbi években terjedt el futótűzként Jáva nagyvárosaiban ez az új őrület. Az emberek nagyon élvezik, mert az indonézek szeretnek együtt lenni, közösen ünnepelni, és erre a városban kevés lehetőség volt eddig. Így aztán minden héten vasárnap hajnaltól reggel kilencig autómentes bulit tartanak.

Kíváncsi lennék, milyen lenne nyaranta ugyanez itthon, a Városligetben, az Olof Palme sétányon, vagy akár az egész Andrássy úton. Végül is vasárnap reggel nem sok autóst zavarna az útlezárás. A nagyobb kérdés inkább az, hogy a hazai társadalom vajon rámozdulna-e a lehetőségre, vagy hidegen hagyná a közös vasárnap reggeli belvárosi hepaj gondolata?

A vasútállomás felé menet már új barátra leltünk, egy kerékpáros úrra, aki mindennap 20 kilométert biciklizik a munkába, és történetesen vasutas. Segített nekünk megértetni magunkat a többi vasutassal, és néhány óra múlva már a vonaton is voltunk a bringákkal egyetemben. A vonatozás nem volt olcsó, kettőnknek és a két kerékpárnak (ez utóbbit nagy nyűg volt elintézni) összesen 16 ezer forintnyi rúpia volt a jegy a 430 kilométeres távra. Cserébe viszont még ezen a turistaosztályon is volt légkondi és konnektor a helyjegyes ülések mellett, a vécé pedig kulturáltabb volt sok MÁV-vonaténál.

Szabad a graffiti Yogyakartában

Yogyakartában már a vasútállomáson várt ránk három helyi kerékpáros, akik a Warmshowers.org rendszerén találtak meg minket. Elképesztő, milyen mértékű itt a vendégszeretet. Minden este összejöttünk néhány sráccal az ő kezdeményezésükre, két nappal később pedig a couchsurfingen keresztül kaptunk egy meghívást egy kedves házaspárhoz. Igen, már erre is képes a rendszer, ha tudatjuk, hogy a városban vagyunk, a helyiek meghívhatnak magukhoz.

Az első két este azonban még nem tudtuk, hol lakjunk, ezért a biciklis barátainkkal együtt indultunk szállást keresni. Végül a forgalmas főutca, a Maliaboro melletti kis, sikátoros részben, a Gang 2 nevű utcácskában sikerült találnunk egy nagyon apró, családias kis motelt, ahol 70 ezer rúpiáért, vagyis körülbelül 1500 forintért kaptunk szállást.

A Gang sikátoraiban nincs forgalom, így csendben, zavartalanul folyhat az élet Forrás: Harkányi Árpád

Reggel láttuk csak, milyen csendes, nyugodt környék ez a Gang. A szűk utcákon csak a robogósok fértek el, de közülük is csak az itt lakók jártak erre, így az egész sikátorrendszer nagyon hangulatos és nyugodt volt. Az emberek olvasgattak, cigarettáztak az utcán, a gyerekek szabadon, szülői felügyelet nélkül játszottak, és ha elég ügyesek voltunk, találtunk egy varungot is, vagyis egy apró utcai éttermet, ahol kipróbálhattuk az igazi helyi ízeket.

Ilyen például az indonézek egyik leghíresebb nemzeti eledele, a bakso, vagyis a húsgombóc, amelyet általában levesben tálalnak fel szójacsírával, zöldségekkel és tésztával. De van sok más változata is. Mi többek között bakso bakart ettünk, azaz grillezett húsgombócot, ami nagyon hasonlított egy kisebb méretű hazai fasírthoz.

Az indonéz húsgombóc, a bakso leggyakoribb formájában, levesben tálalva Forrás: Harkányi Árpád

Yogyakarta legfőbb nevezetessége talán a Kraton, a királyi palota, ám az épületegyüttes és a benne berendezett múzeumok valahogy nem fogtak meg minket annyira. Szép volt, érdekes volt, de semmi különös. Érdemes olyan napon felkeresni a palotát, amikor délelőtti előadást is rendeznek. Mi az úgynevezett gamelánjátékot láttuk, amely állítólag közel kétezer éves művészeti ág, tradicionális, főleg egymásra hangolt ütős hangszereken adják elő férfiak és nők vegyesen, egy nagy, díszes tetővel fedett emelvényen.

De Yogyakartában már az utcán is rengeteg érdekes dolgot láthatunk. Először is graffitit úton-útfélen. Az önkormányzat nemhogy nem tiltja az utcai művészetnek ezt az ágát, hanem még támogatja is. A fiatalok még festéket is kapnak, ha megígérik, hogy szebbé varázsolják a város egy-egy szürke, üres kerítését vagy falát.

A graffitit olyannyira támogatja Yogyakarta városvezetése, hogy az utcai művészek még festéket is kapnak a várostól Forrás: Harkányi Árpád

Transport? Transport? - nyaggattak minket folyamatosan a biciklis riksások, akik nagyban hozzájárultak az amúgy sem akármilyen városképhez. Járgányaik domború sárvédőjén, ha nem a szállodák reklámjai, akkor gyönyörűre festett, színes rizsföldek díszelegtek, és csak akkor nem támadnak ránk a szolgáltatásukat kínálva, ha éppen különböző nyakatekert pózokban szundikáltak a riksáikon. Ilyenkor viszont kiváló fotótémát nyújtottak.

A riksások kiadós szundítással ütik agyon az időt két fuvar között Forrás: Harkányi Árpád

Ha pedig egy kis nyugalomra vágynánk, érdemes a Kraton környéki batikfestményekkel teli galériákat felkeresni, vagy ellátogatni vidékre. Az első Indonéziában töltött napjainkon még csak városokban jártunk, de az ország máris elvarázsolt minket. Mi lesz később, ha a vidéket is felfedezzük, és netán eszünkbe jut felkerékpározni valamelyik több ezer méter magas vulkánra?