Először a május közepén szokatlan 15 fok és az eső, majd az Orbán Viktort Wesselényi Miklóssá emelő árvíz, végül egy furán elcserélt munkahelyi beosztás hiúsította meg régóta tervezett utazásunkat a dél-csehországi Cesky Krumlovba. Ha egy szimpla hosszú hétvégi kiruccanás zsinórban háromszor nem jön össze, az ember - főleg, ha nem az optimizmusáról híres - legbelül letesz róla. Szépen lassan bennem is elhalt ez a dolog, mígnem az egyik július hétvégén mégis az autópályán találtuk magunkat. Szinte teljesen váratlanul.
"Tudom, hogy te imádni fogod" - mondta az autóban a pasim, aki már négyszer járt a városban, igazi szakértőnek számít, ha Krumlovról van szó. Annak ellenére gondolta ezt, hogy akkor még mit sem sejtett beteges vonzódásomról a Jókai Mór regényeit feldolgozó, hetvenes-nyolcvanas években készült filmekhez. A Lőcsei fehér asszony és a Névtelen vár forgatási helyszíneit már gyerekként is teljes eksztázisban figyeltem a tévében, és ez a mai napig nem változott. Imádtam nézni a hófehérre vagy halvány rózsaszínre meszelt házakat, apró ablakaikat, és hallgatni a macskaköves utcákon kopogó lópatkókat. Cesky Krumlovban mindez életre kelt, és három napig magába is szippantott.
A történelmi belváros - amit úgy, ahogy van, teljes egészében a világörökség részévé nyilvánított az UNESCO - a Moldva folyó mentén kanyarog. De itt nem csak arról az elcsépelt dologról van szó, hogy milyen szép is egy városka mellett kanyargó folyó. Krumlovnak semmivel össze nem hasonlítható hangulatot ad, ami reggeltől estig a folyón történik. Egymás után, megállás nélkül érkeznek a kajakban, kenuban, gumicsókban ülő sportolók, turisták, vízitúrázók, spicces fiatalok. Van, aki teljesen fegyelmezetten evez, mások jelmezekben és vicces úszógumikkal, műanyag delfinekkel bohóckodnak, vagy egyszerűen csak fekszenek a csónakban, és várják, hogy a haverjaik irányítsák a járművet helyettük. Ami közös bennük, hogy eszeveszett jól érzik magukat, és hogy a városka egyik fahídja alatti vízlépcsőn lejutva és utána az erős sodrásba bekerülve sikongatnak, és hangos ahoj! (szia csehül) kiáltással üdvözlik a felettük bámészkodókat.
Bámészkodók pedig bőven vannak. De Krumlovban még ez sem zavaró. Bár sok a turista, valahogy még sincs tömeg. Mintha az apró kis utcák elnyelnék az embereket. A belvárost nagyjából egy-két óra folyamatos sétával be lehet járni, megunni viszont nem lehet. Zegzugos, szűk utcák, mindenhol macskakő, apró kis üzletek vicces cégérekkel. Az ember legszívesebben az összes kisboltba bemenne, és venne magának valamit, amiről már a kirakatból tudja, hogy teljesen felesleges.
Én is így jártam a ceruzáiról híres Koh-i-Noor apró krumlovi boltjával. Se rajzolni, se színezni nem szoktam, radírozni meg főleg nem, mégis odavagyok a papír-írószer boltokért. Amikor pedig megtudtam, hogy a Koh-i-Noor egyébként egy cseh márka, ellenállhatatlan erőt éreztem: innen nekem muszáj hazavinnem valamit. Mivel túl gyerekesnek tartottam ilyesmire költeni a pénzt, háromszor mentem be, és kétszer üres kézzel jöttem ki. Végül győztek az érzékeim: a hazautazásunk napján nagyjából 800 forintnak megfelelő cseh koronáért magamévá tettem egy vázlatfüzetet, egy - legyünk stílusosak -, a csehszlovák rajzfilmből ismert Kisvakondot ábrázoló grafitceruzát és egy radírt. Azóta is a polcon állnak otthon, várják a sorsukat.
A történelmi belváros fontos része a Csehország második legnagyobb várának számító krumlovi vár, a várárokban két barnamedvével, akik magasról tettek az őket megpillantani akaró turistákra, és csak elvétve dugták ki az orrukat a barlangjukból. Ha a várban járunk, érdemes felmászni a vártorony tetejére is. A némely szakaszon fából, máshol betonból készült, de anyagától függetlenül irreálisan szűk csigalépcsőkön felverekedve magunkat csodás látvány tárul elénk. Kihagyhatatlan a várhoz tartó óriási kert is, amely sövénylabirintusaival és szökőkútjaival már egy egészen más mániámat hozta elő: percek alatt Jane Austen hősnői helyében éreztem magam, és Emma Woodhouse-ként sétálgattam a hófehér kavicsokkal leszórt ösvényeken.
Annak ellenére, hogy a város szemmel láthatóan népszerű turistacélpont, Krumlovban még sincs semmi, ami a turisták lehúzását szolgálná. Hiányoznak a népviseletben nyomuló gagyi utcai előadóművészek, az éttermek előtt nem vadásznak ránk az erre a célra odaállított fiatal lányok és fiúk. A helyiek magasról tesznek rá, nem akarnak hasznot húzni abból, hogy az ablakuk alatt éppen egy japán turistacsoport tagjai készítik az aznapi ezredik fotójukat. Talán éppen emiatt van, hogy Krumlov olcsó. Nem tudtunk annyit enni, vagy annyira berúgni, hogy kettőnk vacsorája többe került volna 8 ezer forintnál.
Annyira szép és jó volt minden, hogy egy ponton már arra gondoltam: az isteni szűretlen cseh sörök miatt folyamatosan spicces állapotban vagyok, ezért látok mindent tökéletesnek, ezért vagyok boldog. Tényleg nem tudja az ember megállni, hogy ne igyon: hol egy barna, hol egy búzasör, és mire észbe kapunk, már lecsúszott három korsó.
De nem akarom csak a cseh söröket magasztalni, amikor áradozhatok arról a dologról is, amit sült csülöknek hívnak. Knédlivel, káposztával, a helyi szokások szerint köménymagos kenyérrel. És persze az elmaradhatatlan előétel, a hermelín, a fokhagymás olajban pácolt camembert sajt. A három nap alatt négy étteremben ettünk, és mindegyik príma volt. Kedvencünk mégis a krumlovi Eggenberg sörgyár étterme, ahonnan nagyjából 4000 forintért még 18 üveg - a gyárban előállított - sört is haza tudtunk hozni.
Úton vissza Budapestre nagyon durcás voltam. Hogy haza kell jönni, azért. Persze, én is tudom, hogy egy ilyen pici város pont egy hosszú hétvégényi időre van kitalálva, de most úgy érzem, még hetekig tudtam volna bolyongani benne, ha hagyják. Három nap Krumlovval a hátam mögött pedig már azon sem hitetlenkedem többé, hogy miért tér ide vissza valaki ötödszörre is.