Mikor először készültem Törökországba, a nagymamám alig akart elengedni. Vigyázzak a törökökkel, kötötte a lelkemre, mert veszélyesek. Igazság szerint ismereteit javarészt az Egri csillagok-ra alapozta. Szerencsére a valóság rácáfolt a nagyim előítéleteire. Sok helyen megfordultam már a világban, de a törökök vendégszeretetét még egyetlen népnek sem sikerült felülmúlnia.
Honnan jöttél? Mikor a szokásos kérdésre megadtuk a választ, a vendéglősök és a kereskedők megölelgettek minket, vagy legalább alaposan megrázták a kezünket, miközben mosolyogva emlegették az Oszmán Birodalmat, mintha az valami remek közös kaland lett volna nemzeteink számára. Nincs sok értelme felemlegetni, hogy a magyarok nem lelkesedtek annyira a lehetőségért, hogy a Török Birodalom részesei legyenek, ezért inkább nem firtattuk a dolgot, csak fürödtünk a vendégszeretetükben.
Bár különösebben nem lelkesedünk a szervezett utakért, kora tavasszal mégis így kerestük fel Kappadókiát, amely Törökország belsejében, Anatóliában fekszik, és főként különleges felszíni formáiról ismert. A vulkáni tevékenység, majd az erózió következtében egyedülálló, változatos formájú kőoszlopok alakították ki a táj arculatát, amelyet 1985-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. A természeti erők mellett az itt élő emberek is formálták a tájat, az elmúlt évezredek során barlanglakásokat, sziklatemplomokat, sőt helyenként föld alatti városkomplexumokat is vájtak a puha kőzetbe.
Utunk célja az volt, hogy gyalogtúrák során derítsük fel Kappadókiát, így bejártuk a környék legszebb tájait. Végigsétáltunk a folyó mentén a zöldellő Ihlara-völgyben, túráztunk a sziklába vájt galambdúcairól elnevezett Pigeon-völgyben, és jártunk Göreme sziklába vájt barlanglakásaiban. Utunkat véges-végig a csak erre a tájra jellemző, különleges formációk szegélyezték, melyeket tündérkéményeknek is neveznek. Ezek néhol kúposak, mint a csodás színeiről elnevezett Vörös-völgyben, máskor gomba alakúak, néha pedig obszcén asszociációkra adnak alkalmat, mint az árulkodó nevű Szerelem-völgyben.
Meglepve tapasztaltuk, hogy az egyébként igen jó minőségű utakon nagyon gyér a forgalom. Mint megtudtuk, a benzin ára nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően magas, körülbelül 600 Ft literenként, amit sokan nem tudnak megfizetni. Mivel az ország lakosságának csaknem fele nem fizet adót, ezért a kormány olyan termékeket igyekezett megadóztatni, amelyre mindenkinek szüksége lehet, például az üzemanyagot. A nehéz munkaerő-piaci helyzet ellenére azonban azt láttuk, hogy az ország, de legalábbis Kappadókia újul, fejlődik, mindenhol építkeznek, szépítik a közterületeket.
A török kereskedő a talpraesettség és az üzleti rátermettség mintaképe. Nekünk talán túlságosan is rámenősnek tűnnek, de tartsuk szem előtt, hogy mi mentünk hozzájuk látogatóba, ezért az ő szabályaik szerint illik játszanunk. Ennek ellenére azért kissé megütköztünk, mikor az idegenvezetőnk először terelte be a csoportot egy szőnyeggyárba, ahol a bemutató után az eladók lelkesen próbálták ránk tukmálni a több tízezer eurós portékákat.
Mondanom sem kell, ez a kis kitérő nem szerepelt az előzetes programban, ahogy a porcelángyár, a bőrvarroda és az ékszerszalon sem, melyek mind némi mellékes pénzbevételt jelentettek a vezetőnknek. Ezeken a helyeken mindjárt az elején kijelenteni, hogy semmit sem fogunk vásárolni a drága termékekből, sértésnek számít. Végig kell játszani az előadást, hagyni, hogy elénk dobálják a csodás szőnyegeket, érdeklődni, beszélgetni, szürcsölgetni a fekete teát, amellyel mindenhol megkínálnak, így végül mindenki elégedett lesz, még akkor is, ha a pénz és a portéka nem cserél gazdát.
Kappadókia egyik legszínesebb látványossága a hajnalonként az ég felé emelkedő hőlégballonok hada. Napfelkelte után még teljes a szélcsend, ezért ilyenkor a legbiztonságosabb a repülés. Igaz, megkérik az árát, de sokan még így is csak ezért ruccannak le ide a török riviéráról, hogy fentről csodálhassák a táj különleges képződményeit. Nem ritka, hogy egyszerre 50-60 ballon száll a horizonton reggelenként, csodás látványt nyújtva.
A repülés azért nem teljesen biztonságos, útitársaink például bekötött fejjel érkeztek vissza a hotelbe, mivel rosszul sikerült a landolás. Nem sokkal később pedig hallottuk, hogy halálos áldozata is volt a hőlégballonos kirándulásnak, így utólag nem bánom, hogy kihagytuk ezt a lehetőséget.
Törökországot járva nem nehéz olyan emberekbe botlani, akik az anyanyelvükön kívül nem beszélnek semmilyen más nyelven. Általában lelkesen kommunikálnak kézzel-lábbal, ami néha vicces szituációkat szül. Az egyik étteremben például azt szerettem volna kideríteni, hogy a rengeteg gusztusos, ámde szirupban tocsogó desszert közül melyikben nincs méz, tekintve, hogy allergiás vagyok rá. Pár perc múlva már az étterem teljes személyzete körülöttem tolongott, de nem igazán értették a problémámat. Végül a főpincér a homlokára csapott, majd elszaladt, hogy hozzon nekem két csomag extra mézet. Ezen a ponton feladtam, megköszöntem a segítőkészséget, és lemondtam az aznapi sütievésről.
A tájegység fő iparága a kerámia, lépten-nyomon cserépedényeket áruló standokba botlik az ember. Egyik este, a túrázás után, csoportunkat hátrahagyva besétáltunk Avanosba, a közeli városkába. Itt szinte minden a fazekasokról szól, számos mesternek van saját, sokszor barlangba vájt üzlete, ahol együtt dolgozik az egész család: a férfiak készítik az edényeket, a nők pedig hagyományos mintákat festenek a kész termékekre.
Bár későre járt, az egyik mester még dolgozott, és beinvitált minket a műhelyébe. Megmutatta, hogyan kell a fazekaskoronggal edényeket készíteni, és elmagyarázta, melyik tradicionális mintának mi a jelentése. Bár eredetileg nem akartunk semmit venni, végül mégis magunkkal vittünk két kis tányérkát. A kedves úr, látva, milyen jó vevők vagyunk, ugrasztotta a szomszédját, akinek szintén fazekasüzlete volt. A szomszéd, bár már rég bezárt, azonnal kinyitotta a boltját, teával kínált minket, és megmutogatta a portékáit. Mondanom sem kell, végül itt is vásároltunk ezt-azt, nem is csak azért, mert olyan kedvesen tukmálta, hanem mert tényleg nagyon szépek voltak az edények.
A második számú fazekas aztán lelkesen felajánlotta, hogy átkísér minket egy barátjához, aki szőnyegeket árul, ezen a ponton azonban udvariasan elköszöntünk, különben talán még ma is kézről kézre adogatnának minket a különböző kézművesek. Nekem tulajdonképpen szimpatikus ez a hozzáállás: amikor az eladó felismeri, hogy ő már nem tud semmi olyat kínálni a vevőjének, ami érdekelhetné, akkor nagylelkűen továbbkíséri egy másik kereskedőhöz. Mivel az egészet végtelenül kedvesen, és egyáltalán nem erőszakosan intézik, a végén mindenki úgy érezheti, hogy jól járt.
A kedves fazekasoktól azt is megtudtuk, hogy nem gyakori vendég a magányos turista a városkában. A legtöbben, hozzánk hasonlóan, szervezett utak keretében jutnak el Kappadókiába, az utazási irodák képviselői pedig igyekeznek úgy intézni, hogy csoportjaik lehetőleg a szállodák által kínált programokon vegyenek részt, és ne bolyongjanak a saját szakállukra a környéken.
Ez nem éppen szerencsés gyakorlat, hiszen így szinte egyáltalán nincs mód arra, hogy a helyi emberekkel és szokásokkal ismerkedjünk. Pedig mi másért utazna az ember ilyen messzire, ha nem azért, hogy valami olyasmit tapasztaljon, amiben sehol másutt a világon nem lehet része. Mi igyekeztünk minden alkalmat megragadni, hogy kicsit belekóstoljunk az igazi Törökországba, és bár az idegenvezetőnk nem volt különösebben elragadtatva tőlünk, azért mégiscsak megérte. Hiszen éppen a török kereskedőkkel folytatott teázások váltak a legszebb emlékeinkké.