A ramadántól nem kell félni

Az iszlám legnagyobb ünnepe a ramadán, amikor az előírások szerint a hívek napfelkeltétől naplementéig semmit nem esznek és nem isznak, hogy aztán a nap végét egy nagy, közös lakomával, az iftarral ünnepeljék. Mint ahogy a 30 napig tartó böjt is óriási eszem-iszommal zárul, az úgynevezett eid al-fitrrel. Turistaként átélni nagy élmény.

Amióta elindultunk világkörüli kerékpárutunkra, vagyis már több mint két éve és két hónapja, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre mindig úgy esett, hogy ramadán idején muszlim többségű országban tartózkodtunk. Tapasztalataink vegyesek, de mindenképpen színesek és érdekesek, ezért jöjjön most egy kis beszámoló a különböző országokban átélt böjti időszakról.

Törökországban fent imádkoznak, lent teáznak

2011-ben Törökországban jártunk ramadán idején. Attól tartottunk, hogy gondunk lesz az élelem beszerzésével, hiszen napközben zárva tartanak az éttermek és az utcai árusok. Aztán kiderült, hogy felesleges volt az aggodalmunk: Törökország tele van modern élelmiszerüzletekkel és benzinkutakkal, amelyek ramadán alatt is kiszolgálják a betérőket. Senki nem nézett ránk ferde szemmel, amiért napközben étkeztünk, hiszen az utazók és a gyermekek még a Korán szerint is kivételt képezhetnek a napnyugtáig tartó koplalás alól. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyunk muszlimok.

Szerencsénk volt, mert jelen lehettünk egy iftaron, a saját bőrünkön tapasztalhattuk, milyen egy igazi, böjtnap utáni vacsora. Egy esős napon valahol a Fekete-tenger partján, Samsum környékén kerekeztünk. Estefelé bekéredzkedtünk egy szerkezetkészen álló házba, hogy legalább az éjszakát szárazon tölthessük. Mint kiderült, az épülő ház a szomszédban lakó építész házaspár tulajdona volt, akik nem csak megengedték, hogy a leendő nappalijukban verjünk sátrat, de vacsorára is áthívtak minket magukhoz.

Az egész napos koplalást hatalmas közös esti lakomák követik Forrás: Harkányi Árpád

Az egész napos koplalás után tényleg minden nap ünnep a vacsora. Vendéglátóink igen bőséges lakomát rendeztek, 15 éves lányuk pedig a határtalan török vendégszeretet jegyében szép angolsággal megírt képeslapot ajándékozott nekünk, amelyen jó utat kívánt nekünk az egész család nevében. Reggel, sátorbontás után ismét előkerült a kislány. Azért csak ő, mert a szülők a napfelkelte előtt elköltött reggeli után elmentek munkába. A lányuk viszont otthon maradt, és olyan finom kolbászos rántottát készített az amúgy híresen szörnyű török kolbászból, hogy arra máig emlékszünk.

Pár nappal és néhány száz kilométerrel később, már közel a grúz határhoz egy imám családjához kéredzkedtünk be éjszakára. Pontosabban mi csak megkérdeztük, szabad-e a mecset alatti óriási fedett részen sátrat állítanunk, mire azt a választ kaptuk, hogy nem, mert ott a tea szárad – Törökország nagy teatermelő vidékén jártunk –, viszont szívesen látnak minket a házban. Így aztán a nappali padlóján töltöttük az éjszakát egy imámnál, aki egyfajta vallási vezető. Ő vezényli le a mecsetekben a napi ötszöri imát, de nem feltétlenül kell hivatalos egyházi személynek lennie.

Reggel, a mecset oldalában túlestünk túránk első defektes kerekének megjavításán, aztán útra keltünk. Búcsúztatásunkra kivonult az imám egész családja, sőt néhány hívő is kiszaladt a teraszra, hogy integessen nekünk, és végignézze, ahogy elindulunk furcsa kerékpárjainkkal.

Az imám és családja búcsúzik tőlünk Forrás: Harkányi Árpád

Pár kilométerrel később egy benzinkút mellett furcsa kis faépületre lettünk figyelmesek. Mint kiderült, tradicionális imaház volt, amelyben fenn, a szőnyegen imádkozhattak az úton lévő hívek, lent pedig a kis székek és asztalok bizonyára egy jó kis teázásra szolgáltak.

Törökországban egyáltalán nem volt kellemetlen a ramadán alatt utazni. Ha nem éri meglepetésként az embert a böjt, és fel tud rá készülni, az ünnep csak még érdekesebbé teszi az utazást, mert ilyenkor még vendégszeretőbbek és befogadóbbak a muzulmán emberek, mint általában.

Imaház egy benzinkút mellett, felül imádkoznak, lent teáznak Forrás: Harkányi Árpád

Bangladesben csengőszóra kezdenek enni

Bangladesbe tavaly nyáron érkeztünk. Tartottunk kissé a monszuntól és a ramadántól, de végül egyik sem okozott nagyobb kellemetlenséget. A monszuneső mindig rövid, de erős záporokban érkezett a deltavidékre, ilyenkor – tanulva a helyiektől – behúzódtunk valamilyen tető alá arra a fél, maximum egy órára, amíg az eső el nem állt. Ezek a találkozások a helyiekkel mindig jól sikerültek, sok szép élményünk született így.

Velük csak a monszun miatt találkoztunk Forrás: Harkányi Árpád

Legnagyobb meglepetésünkre Bangladesben nem zárt be minden útszéli vendéglő, sőt legtöbbjük napközben is nyitva tartott, ám az utcafront felé valamilyen nagyobb ponyvával el voltak függönyözve. Így a böjtöt tartó hívők nem csábulhattak el étkező társaik láttán.

És hogy kik voltak azok, akik ehettek napközben is? Banglades ugyan túlnyomórészt muszlimok lakta ország, de élnek az országban keresztény és hindu vallásúak is. Na meg rengeteg kemény fizikai munkát végző ember akad, például a biciklis riksát hajtók, akiknek megengedett a napközbeni étkezés, máskülönben nem tudnák elvégezni a munkájukat.

Egyetlen vendéglős sem szólt a biciklik miatt Forrás: Harkányi Árpád

Az elfüggönyözés időnként nekünk is jól jött. Banglades, ha a miniállamokat nem számoljuk, a világ legsűrűbben lakott országa, és ez sokszor elég terhes tud lenni. Amikor egy nap alatt már századszorra álltak körül minket akár több tucatnyian, hogy szótlanul, leesett állal bámuljanak, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna, akkor bizony jól esett, hogy furcsa bringáinkkal és a fehér bőrünkkel végre elbújhattunk az éttermek ponyvái mögött. Ez volt nekünk „a ház", ahová ők nem jöhettek utánunk, és ezt kevés kivétellel legtöbbször be is tartották. Azon pedig soha egyetlen vendéglős sem akadt fenn, hogy betoltuk a bicikliket az étterembe.

Ahogy már írtam, a gyerekekre sem vonatkoznak a szabályok. Egy délután Bagerhat környékén focizó gyerekekbe ütköztünk. A labda az egyik fél kapuja mögött a világörökség részét képező mecset falán csattant, de ez még a mecset imámját se zavarta, rá se hederített a gyerekekre. Viszont a félidőt befújta, amikor a hangszórókból megszólalt az iszlám országokra oly jellemző imára hívó ének. Az imát követő második félidőben én is beálltam mezítláb focizni, amivel nagy szenzációt keltettem a gyerekek körében. Odavoltak a boldogságtól, hogy egy külföldi játszik velük. Persze én a világörökséget védtem, és bár itthon falábú focistának számítok, csak úgy szórtam a gólokat. Hamar meg is untam a nagy sikert, inkább csak gólpasszokat adtam, mindig a legkisebbeknek.

Világörökség Kupa, Banglades Forrás: Harkányi Árpád

A legérdekesebb élményünk mégsem ez volt, hanem egy Khulna városában elköltött vacsora. Bangladesben az éttermek általában nagy, csarnokszerű helyiségek, amelyeknek egyik oldala az utcára nyílik, hátrafelé viszont hosszúak, 20-30 asztalon akár 100 embert is ki tudnak egyszerre szolgálni. Egy ilyen étterembe tértünk be egyik este.

Zsúfolásig tele volt, a vendégek fegyelmezetten ültek teli tányérjaik előtt, és vártak. Mindenki előtt ugyanazokból az ételekből összerakott vacsora állt, egész délután ezt készítettek a konyhán, nem csak helyben fogyasztásra, hanem elvitelre is. Csak akkor esett le a tantusz, amikor csengőszó hallatszott, és hirtelen mindenki enni kezdett. Hát persze, csengőszó jelezte a napi böjt végét, erre várt a vendéglő közönsége. Bár mi nem koplaltunk egész nap, most mégis megéreztünk valamit az ünnep magasztosságából.

Indonéziában petárdáznak, zajonganak és buliznak

Legutóbbi ramadánélményeink már a világ legnépesebb, főként muzulmánok lakta országában, Indonéziában értek minket. Csak akkor tudatosult bennünk, hogy ismét muszlim világba csöppentünk, amikor elhagytuk a hinduk lakta Bali szigetét, és megérkeztünk a szomszédos Lombokra. Este volt már, amikor leszálltunk a hajóról, és elindultunk kerékpárjainkon Mataramba, a sziget legnagyobb városába. A gyerekek mintha megkergültek volna, bandákba verődve mászkáltak az utcákon, a néhány évesek és a kamaszok, fiúk és lányok vegyesen. Nem csak hangoskodtak, de petárdáztak is, többen durranó petárdákat dobtak a kerekeink alá, amitől nem voltunk túlzottan boldogok.

Az indonéz gyerekek csintalanok voltak Forrás: Harkányi Árpád

Mataramban egy Munavir nevű ember családjánál vendégeskedtünk, Couchsurfinggel akadtunk rájuk. Ők is tartották a böjtöt, de nem is nagyon dolgoztak napközben. Munavir egész nap a kerti tetős kiülő alatt hűsölt, és éjszaka is odakint aludt a szabadban. Itt fogadta a barátait, akikkel együtt cigarettáztak (Indonéziában szinte minden férfi dohányzik), és amikor a mecsetek hangszórói éppen csendben voltak, rockot és reggaet hallgattak, amelyek a kiülő alá szerelt hangszórókból üvöltöttek.

Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy Indonéziában Bob Marley-t fogunk hallani. Munavir e téren egyébként nem kakukktojás, rengeteg Jamaica-sapkás embert láttuk Kelet-Indonézia-szerte. A zenei ízlésük szinte minden stílusra kiterjed, csak egy dolog változatlan: mindent iszonyú hangosan hallgatnak. Munavir azt is bevallotta, hogy náluk egy-két sör is lecsúszik a haverokkal ramadán alatt, de persze szigorúan csak naplemente után.

Munavir a családjával, az esti imához öltözve Forrás: Harkányi Árpád

Lombokon denguelázat kaptunk, ezért kénytelenek voltunk öt napot egy Bangsal nevű tengerparti városkában tölteni, még mindig a ramadán alatt. Egymást érték a mecsetek, és nem viccelek, napnyugtától pirkadatig megállás nélkül, egymást túlharsogva üvöltöttek a hangszórók. Hol az imára hívó ének, hol maga az ima, hol valamilyen meditatív jellegű szöveg, hol pedig valamiféle történet szólt. Ez utóbbiakat olyan hangsúlyban kiabálták az éjszakába, mint nálunk a pályaudvarokon a vonatok érkezését. Mindezt nem volt könnyű betegen elviselni.

Itt találtuk ki azt, hogy süketnémának tettetjük magunkat. Ugyanis ahányszor az utcára léptünk, ötméterenként ránk kiabált valaki, hogy bulé, azaz külföldi, vagy hogy helló, miszter!. Ezt a köszöntést Indonézia-szerte mindenütt hallottuk, még Zitának is mondták, tehát nem voltak tisztában a jelentésével. Most bezzeg már visszasírtuk a bangladesiek néma bámulását. Itt, annak ellenére, hogy viszonylag sok a turista, mindenhol közös fényképet szerettek volna készíteni velünk, vagy csak egyszerűen utánunk kiabáltak. Sokszor kibeszéltek minket egymás között, és hangosan nevettek rajtunk. Mivel több mint két hónapot töltöttünk az országban, a végére már elég terhessé vált a dolog. Nehezünkre esett elfogadni, hogy nem rosszindulatból ilyenek, hanem ez a viselkedési norma náluk, ezért nem szabad haragudnunk rájuk.

Az orvosunk egy 30 éves srác volt, akit én első ránézésre 20-nak se néztem volna. Ő nem csak a betegségünket kezelte, de egy sor kérdésünkre is választ adott. Tartotta a böjtöt, noha egész nap praktizált. Amikor megkérdeztem, hogy bírja, csak annyi volt a válasza, hittel. Azt állította, hogy étlen-szomjan is tökéletesen tud koncentrálni, ami számomra elég elképzelhetetlennek tűnt. Ami engem illet, ha nem eszem fél napig, minden bajom van, rosszkedvem lesz, és émelygek. Igaz, soha nem koplaltam önszántamból, csak az ázsiai körülmények miatt előforduló hasmenések kényszerítettek böjtre.

Az orvosok is tartják a böjtöt Forrás: Harkányi Árpád

Megkérdeztem a doktorunktól, szerinte az indonéz muszlim lakosságnak hány százaléka tartja be szigorúan a vallási előírásokat és a böjtöt a ramadán alatt, mire ő azt válaszolta, hogy nagyjából 85 százalék. Lehetséges, bár mi főleg nyugatiasabb, városi emberekkel találkoztunk, akik között sokan akadtak, akik fittyet hánytak a vallási hagyományokra, és akkor ettek-ittak, amikor kedvük tartotta. Vidéken biztosan más a helyzet.

A randalírozó gyerekekre pedig az volt az orvos válasza, hogy hát persze, a gyerekeknek még mindent szabad, a szigorú társadalmi szabályok csak felnőttkortól lépnek életbe. A szülők azért hagyják szabadon játszani, petárdázni és hangoskodni a gyermekeket, mert úgyis épp elég kötöttséget kell majd elviselniük felnőtt korukban. Hogy hogyan lesz a randalírozó gyerekekből tradíciókat tartó, hithű felnőtt, miközben a nyugati kultúra is egyre nagyobb teret hódít a körükben, már egy másik kérdés.

A ramadántól tehát nem kell félni turistaként. Nem esznek meg minket vacsorára, és ha felkészülünk, éhen halni sem fogunk. Ráadásul a helyiek tejben-vajban fürösztenek, ha hagyjuk, hiszen náluk a vendég Allah küldötte.