A Riviéra egy módosult tudatállapot

Nizza vonzerejének nehéz ellenállni, és az itt begyűjtött élményeket csak fokozza az érzés, hogy a francia Riviérán valahogy könnyebb az élet. Nemcsak azért, mert éppen a szabadságunkat töltjük.

Ha Nizzának mása sem lenne, mint a Promenade des Anglais, már akkor tökéletes nyaralóhelyszín lenne. Az emberek lelki és testi egészsége érdekében minden településnek receptre kellene felírni egy ilyen tengerre néző, pálmafákkal és sirályokkal felszerelt sétányt. Ebben a környezetben az illetékes francia földrajzi szakbizottságnak nem is nagyon volt más választása, mint hogy Angyalok Öblének (Baie des Anges) nevezze el a promenád által is érintett tengeri szakaszt.

Ez a két látnivaló, a sétány és az öböl rögtön az érkezés után teljes erővel mozgósítja az utazó boldogsághormonjait. Ami ugyanis nálunk a Ferihegyi gyorsforgalmi, az a Cote d'Azur fővárosában a promenád: a repülőtérről ezen keresztül lehet bejutni a városba. Így minden esély megvan arra, hogy a csomagkiadó futószalag monoton kattogásában megfáradt ember minden átmenet nélkül elragadtassa magát, és időről időre felkiáltson: Nézd, pálmafa! Sirály! Tenger! De Nizza ennél sokkal több. Következik egy nem titkoltan elfogult ajánló és élményidézés. Mert végül is csak a Riviéra a riviéra.

Promenád, tenger, naplemente. Egy tökéletes este Nizzában Fotó: Vándor Éva - Origo

Nizzába a legrövidebb repülőút Bécsen keresztül vezet, ami közvetlen járat hiányában vállalható kompromisszum. Lehet sakkozni egyéb átszállásokkal is, de a késéseket, járattörléseket és egyéb izgalmakat figyelembe véve a legegyszerűbb megoldásnak még mindig a kiutazás tűnik a Schwechatra (a Volánbusz például reptéri kitérőt tesz), és röpke másfél órával később egyszer csak felbukkan alattunk a tenger.

Valami van a levegőben

Nizzában az érkezés után szinte azonnal gyanús lesz, hogy itt valahogy könnyebb az élet, és nemcsak azért, mert az ember éppen a nyaralását tölti. Két év alatt kétszer jártam a francia Riviérán, és egyre határozottabb formát kezdett ölteni bennem az elmélet, hogy ennek a könnyedségnek a levegőben kell keresni az okát. Biztosan van rá valami tudományos magyarázat is, de látogatóként inkább az érzékszerveinkre hagyatkozunk, ha bizonyítási eljárásról van szó. Kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy Nizzában mintha sokkal egyszerűbb lenne az élet egyik alapvető tevékenységét végezni: levegőt venni. Néhány mély lélegzet után pedig már azt is megértjük, hogy a kissé modoros jelzőkért rajongó írók és költők mit is értettek a balzsamos levegő szókapcsolat alatt: a Promenade des Anglais-n ezt már nem nagyon kell magyarázni.

A nizzai kikötő. Órákig lehet bámulni Fotó: Vándor Éva - Origo

A közelebbi ismeretség a klímával kielégítő magyarázatot ad arra az úri huncutságra is, hogy az elmúlt évszázadokban az északabbra fekvő területeken élő arisztokrácia miért Nizzába járt gyógyulni és átvészelni a telet. Nem véletlen például, hogy a Promenade des Anglais megépítését angolok finanszírozták, és hogy itt található a legnagyobb orosz ortodox templom Oroszország határain túl. Ha ehhez hozzáadjuk a vizuális ingereket, akkor már azon sincs mit csodálkozni, hogy a francia művészek Chagalltól Matisse-ig miért itt keresték az ihletet, már jóval az előtt, hogy Brigitte Bardot és az ő bikinije nagyon menővé tette a Riviérát. Szóval Nizza vonzerejének nehéz ellenállni. Ez a hely arra kényszerít, hogy maximális fordulatszámon járassuk az érzékszerveinket, nincs üresjárat, mindig van mit nézni, szagolni, tapintani, ízlelni.

A francia Riviéra mellett szól az is, hogy a vakációs tartozékok mellett olyan kulturális töltete van, amelyet sok más nyaralóhely, ahol a strandpapucs és a törülköző megszokott utcai viseletnek számít, aligha tud reprodukálni. Nizzában épp lekéstük az 1948 óta évente megrendezett dzsesszfesztivált, egyébként pedig az idén éppen Matisse telepszik rá a nyárra, egymást érik a festő előtt tisztelgő kiállítások és rendezvények. Nizzától nem messze, Cannes-ban pedig az azerbajdzsáni diplomácia indított egész pályás letámadást, amit a látogató véletlenül sem tudna szem elől téveszteni, hiszen az azeri kulturális fesztivál gigantikus plakátját a fesztiválpalota homlokzatán sikerült elhelyezni, pont a vörös szőnyegen egymás lábát taposó turisták fölé.

Akcióban az azeri diplomácia Cannes-ban Fotó: Vándor Éva - Origo

Mozgásban

A hegy vagy tenger dilemmával küzdőknek tökéletes hely a francia Riviéra, a szerencsés földrajzi adottságoknak köszönhetően ugyanis itt egyszerre van jelen mind a kettő, ráadásul olykor egészen drámai elrendezésben. Ezt leginkább egy kis helyközi utazással lehet megtapasztalni. A Nizza és Menton között, Monaco érintésével közlekedő 100-as járat panorámabusznak is beillene, ahol az 1,50 (azaz másfél!) eurós vonaljegyet kifizető utas az egyik ablakon kinézve a tengert és a már-már giccsesen szép kikötőket látja maga alatt, sokszor megdöbbentő mélységben, a másik ablakon pedig a tekintélyesen magasodó hegyeket. Mindezt egy kanyargó, szerpentinszerű úton, ahol nyilván egy Ferrari kabrióval lehet igazán tudatmódosító érzés végigmenni, de azért busszal is mély nyomot hagy az emberben, aki a látványon ámulva hajlamos megfeledkezni róla, hogy úti cél is van, nemcsak út. Erről azonban kicsit később.

A tömegközlekedésről azt még meg kell jegyezni, hogy a Riviéra BKV-ja, a Lignes Azur budapesti viszonyokhoz képest meghökkentően pénztárcabarát megoldásokat kínál, ami különösen a helyközi utazásoknál szembetűnő. A másfél eurós vonaljegy ugyanis nemcsak a Nizzán belüli, hanem a Nizza környéki járatokra is érvényes, vagyis ezért az összegért eljuthatunk a húsz kilométerre lévő Monacóba, a harminc kilométerre lévő Cannes-ba, vagy épp a negyven kilométerre lévő Grasse-ba is. Itt jegyeznénk meg, hogy már-már Tour de France-szerű volt a kerékpárosok sűrűsége a Nizza és Monaco közötti úton, vagyis a busz és a Ferrari mellett akadnak más lehetőségek is a helyváltoztatásra.

Mi szem-szájnak ingere

Nizzában az étkezéssel nagyot nem lehet kockáztatni. A lényeg, hogy lehetőleg igazi francia helyre üljünk be, így szinte lehetetlen, hogy ehetetlen ételt tegyenek elénk. Ha nem futamodunk meg a döntési helyzetektől, akkor a legjobb, ha felkeressük a helyet, ahová legalább egyszer minden turistának el kell látogatnia: a Cours Saleyát. A tengerparttól mindössze pár utcányira lévő téren nappal piac működik, estére viszont az egész egy hatalmas terasszá alakul, ahol a standok helyét asztalok és székek veszik át, közöttük pedig szüntelenül hömpölyög az éhes tömeg. Esténként tényleg nagy a zsúfoltság, de ez valahogy nem zavaró, szinte észrevétlenül adja meg a hely hangulatát.

A kötelező kör: nizzai saláta a Cours Saleyán Fotó: Vándor Éva - Origo

Egy dolog van csak, ami esetleg némi szorongást okozhat az arra hajlamosaknak: iszonyú nehéz eldönteni, hogy az egymás mellett sorakozó tucatnyi étterem, bisztró és vendéglő közül az ember melyiket válassza. A döntés megkönnyítésére külön munkakör létezik a Cours Saleyán: minden terasz előtt az egyébként is látványosan kiállított, nagy méretű étlap mellett barátságos emberek próbálják becsalogatni az éhes, ám tanácstalan vendégeket. Viszont még ebben is megtalálják azt a finom határt, ahol az éppen aktuális kagylóvacsora népszerűsítése még véletlenül sem csap át tolakodásba.

Az árérzékeny vendégek is megtalálhatják itt a számításaikat. Szinte mindegyik helyen van fix áras menü, és már 15-16 euróért lehet nagyon meggyőző, háromfogásos vacsorát kapni. Az ennél olcsóbb menüre, illetve a globalizált ízvilág kiszámíthatóságára vágyók természetesen találhatnak McDonald'st is Nizzában, de ezzel már a szentségtörés irányába indultunk, úgyhogy kanyarodjunk is vissza.

Felvesszük a ritmust

Aki a helyiek szokásaival és életritmusával való azonosulásban látja az utazások értelmét, annak mindenképpen ajánlom, hogy szorítson helyet a bőröndben egy futócipőnek, hogy így vegyüljön el a sportos lelkületű nizzaiak között, akik a nap szinte minden szakában képesek róni a kilométereket a tengerpart melletti sétányon. Ennél jobban már csak akkor vehetjük fel a tempót, ha a naplementéhez időzítve kiülünk a partra vagy a több kilométer hosszú promenád valamelyik padjára, és világmegváltó vagy éppen felszínes, ám szórakoztató beszélgetésekbe bonyolódunk, miközben hagyjuk, hogy a tenger színe, illata és hangja kisajátítsa az érzékszerveinket.

Az egymást érő plázsok egyike Nizzában Fotó: Vándor Éva - Origo

Nizza alaptábornak is tökéletes, innen indulva ugyanis egész rövid idő alatt eljuthatunk máshova, és a környék rengeteg felfedezésre váró helyet kínál. A Riviéra ugyanis barátságosan hosszan elnyúlik, és akkor még nem is beszéltünk a Provence felé elterülő belső tájakról. Ha nagy töménységben akarjuk átengedni magunkon az élményeket, érdemes keletnek, az olasz határ felé venni az irányt, mert itt szó szerint egymást érik a kisvárosok a tengerpart mentén. Van halászfaluból lett milliomosparadicsom (Cap Ferrat), jachtkikötővel vizuálisan feldobott nizzai külváros (Villefranche-sur-Mer), vagy kilátóként is funkcionáló középkori falu (Éze), amelynek lakói évszázadokkal ezelőtt taktikusan egy, a tengerpart fölé magasodó sziklára kezdtek építkezni, hogy aztán a modern útikönyvek az innen nyíló panoráma miatt kihagyhatatlannak nyilvánítsák a helyet.

A bátor turista jutalma: mesés strand Cap d'Ail partjainál Fotó: Vándor Éva - Origo

Lehet pontos menetrendet követni, de sokszor az a legjobb, ha teret adunk a rögtönzésnek. Mi a közvetlenül Monaco mellett fekvő Cap d'Ail utcáin dobtunk félre minden útitervet, és vettük fel a lesz, ami lesz lazaságát, amelyet határozottan megkövetelt a hely szelleme. Mivel félúton találtuk magunkat egy hegycsúcs és a tengerpart között, kényelmi szempontokat is figyelembe véve a kisebb ellenállás irányába mozdultunk el, és a csúcstámadás helyett elindultunk lefelé abban a reményben, hogy előbb-utóbb a tengernél kötünk ki. Azt, hogy ez inkább utóbb következett be, cseppet sem bántuk. Egyrészt azért, mert már a leereszkedés a mediterrán növényzettel gazdagon ellátott, kanyargó utcákon tökéletes nyári program volt, másrészt azért, mert amikor már az utcák is elfogytak, és már több emeletnyi lépcsőt is magunk mögött tudtunk, a fák és bokrok közül egyszer csak egy olyan strand látványa tárult fel előttünk, amelynél magától értetődő volt, hogy az Édenről nevezték el. Nyilván ez a jutalma a vakmerő turistának, aki elindul egy olyan úton, amelyről nem tudja, hová vezet. Ha ezt a meredeken lejtő útvonalat - nem kis sportemberi kitartásról tanúbizonyságot téve - visszafelé, hegynek fel is legyűrjük, karnyújtásnyira leszünk Monacótól. De ez már egy más világ, és egy másik történet.

Érdemes tehát vállalni a járatlan utak kockázatát, mert a francia Riviéra tényleg úgy van összerakva, hogy nehéz csalódni benne. Ha viszont tolongás és sorban állás nélkül szeretnénk élvezni a helyek, ízek, és hangok felfedezését, akkor ne a főszezonnak számító júliust és augusztust válasszuk. Mert olyankor tényleg minden a turistákról szól.