De hol vannak az uruguayiak?

Uruguay Buenos Airesszel szemben, a La Plata folyó túlpartján fekszik, attól mindössze 50 kilométerre. Egy augusztusi, hosszú hétvégén fogtuk magunkat, és végigautóztunk Uruguay tengerpartján egészen a brazil határig. A dübörgő argentin fővárosból kiszabadulva, ahol most lakom, nem győztünk rácsodálkozni a gúnyosan csak Buenos Aires külvárosának nevezett Uruguayból áradó csendre és nyugalomra.

Péntek éjjel érkeztünk meg komppal Buenos Airesből utunk kiindulópontjába, Colonia del Sacramentóba, ahonnan a következő három napban oda-vissza ötszáz kilométert terveztünk megtenni. Másnap már hajnalban útnak indultunk, hogy a téli, rövid nappalt - hiszen a déli féltekén vagyunk - minél tovább élvezhessük. Első megállónk a kétszáz kilométerrel távolabbi főváros, Montevideo volt, ahol csak reggelizni álltunk meg. Az autót biztonságban akartuk tudni, ezért az utcán járőröző rendőröktől kérdeztük meg, hol érdemes parkolni. Miután kiderült számukra, honnan jöttünk, diadalittasan kiáltották Puskás nevét. Megnyugodtunk, hogy a kocsinkat jó kezekben tudhatjuk.

Pálmasor a Coloniából kivezető út mentén Fotó: Lorena Barrionuevo Grabinski

Az előzékenyek országa

A Buenos Aires kicsinyített másának számító Montevideót Piriapolis, majd Punta Ballena követte. Ez utóbbiban található az a sziklás partra épült, Casapueblo nevű falukomplexum, mely a helyi szobrász, Carlos Páez Vilaró tulajdona. Eleinte csak egyetlen kis házikó állt a parton, majd később, ha ismerősök jöttek látogatóba, a művész mindig újabb szárnyat húzott fel a részükre, mely az évek során kis faluvá nőtte ki magát. A fehér, csúcsos házikók engem leginkább tengerparti görög falucskára emlékeztettek.

A szirtekre épült Casapueblo Fotó: Lorena Barrionuevo Grabinski

Punta Ballenából már jól látszott Dél-Amerika Siófokja, a divatos Punta del Este (argentin párjáról, Mar del Platáról korábban beszámoltam). A most csendes tengerparti kisváros nyáron megtelik argentin és brazil turistákkal, akik itt költik el egész évben összespórolt pénzüket, és egy évre elegendő Facebook-profilképhez való anyagot kattogtatnak el. A tengerparti városban az igényeknek megfelelően hatalmas és modern épületek nőttek ki a földből. Jól mutatja a helyi lakosság és a turisták arányát az az érdekes adat, mely szerint 2011-ben a város 9 277 lakosára 23 954 apartman jutott, a főszezonban pedig havonta közel 350 000 argentin turista érkezik a környékre.

A városokban sétálva Buenos Aires-i közlekedéshez szokott reflexeinknek felüdülést jelentett, hogy Uruguayban a zebrán nem dudáltak ránk, sőt, előzékenyen átengedtek. A nap végére kiértünk a népszerű üdülőhelyek zónájából, és első naplementénket már José Ignacio világítótornya mellől néztük, majd sötétedés után a közeli La Barrában szálltunk meg. Míg Montevideo és Punta del Este szórakozóhelyeivel és kaszinóival a nyüzsgést szomjazók Mekkája, addig ez utóbbi két település luxusvilláival inkább az elrejtőzni szándékozók igényeit elégíti ki.

José Ignacio világítótornya Forrás: Lorena Barrionuevo Grabinski

Itt nem szokás bezárni az ajtókat

A szállásra érve Walter, a tulajdonos melegen üdvözölt, majd kisebb eligazítás után készségesen vezetett minket a szobánkba. Mikor a kulcsot kértük, elnéző mosollyal közölte, hogy errefelé nem szokás bezárni az ajtókat. Walter látta kikerekedett szemünket, ezért hozzátette, hogy mikor családjával három éve ideköltöztek, neki is hónapokba tellett megszokni, hogy semmit nem kell zárni, hogy itt furán néznek az emberre, ha rácsot tesz az ablakára. A szállás közös helyiségében játszó gyerekeit figyelve mesélte, hogy éppen miattuk döntöttek úgy feleségével, hogy az argentin mókuskereket maguk mögött hagyva a sokkal nyugodtabb Uruguayban telepednek le, és szállót fognak vezetni a tengerparton.

Feltűnt, hogy utunk során eddig kevés uruguayival találkoztunk. Piriapolisban a turistainformációban egy harminc éve itt élő török hölgy igazított minket útba, ráadásul Walterék is argentinok voltak. Mikor megkérdeztem, mégis hol vannak az uruguayiak, elmondta, hogy a Magyarországnál kétszer nagyobb országban alig több, mint hárommillió uruguayi él, és ebből közel másfél millióan a fővárosban. A maradék elszórva a tengerpart mentén, és csak nagyon kevesen a szárazföld belsejében. Most már alig vártam, hogy végre uruguayiakkal is találkozhassam.

Másnap a tengerparton tovább haladtunk észak felé. La Barra apartmanjait felváltották La Paloma nádfedeles házikói, majd La Pedrera hippis, szörfös bungalói, Uruguay pedig szépen-lassan átadta magát a természetnek. Dimbes-dombos tájakon haladtunk, és a békésen legelésző teheneken és birkákon kívül egy lélekkel sem találkoztunk.

Ezzel a kilátással ebédeltünk meg La Pedrerában Fotó: Lorena Barrionuevo Grabinski

Észak felé az uruguayi tengerpart jellegzetessége, hogy az Atlanti-óceántól mindössze pár kilométerre hatalmas édesvizű lagúnák sorakoznak. Az autóból jobbra az óceánban, balra pedig végeláthatatlan tavakban gyönyörködtünk. A két víz találkozásánál egyedülálló a növény- és állatvilág. Csak a La Rocha-lagúna körül több mint kétszáz madárfaj él, az UNESCO is felvette természetvédelmi területeinek listájára. Láttunk egészen közelről sasokat, sólymokat, sirályokat és kisebb vízimadarakat.

Teherautókkal a homokdűnék között

A tengerpart másik jellegzetessége a homokdűnék hullámai. Sokszor egészen messze ott kellett hagyni az autónkat, hogy legyalogolhassunk a vízhez. A homokban sétálva olyan érzésem volt, mintha egy sivatagban állnék az Atlanti-óceán partján. A nap csúcspontját a a félszigeten fekvő Cabo Polonio falva jelentette. A főúttól mindössze hét kilométerre található félhold alakú félszigetet itt is süppedő homokdűnék vágják el a szárazföldtől, de itt már olyan vastagon, hogy oda csak összkerék meghajtású terepjáróval, vagy kifejezetten ebből a célból ott parkoló teherautókkal lehetett eljutni.

A teherautó vezetőfülkéjének tetején kaptunk helyet, ahol csatlakozott hozzánk az első uruguayi is, Pablo. Egy rodeós tehetségével, egyik kézzel erősen a korlátba kapaszkodva, másikkal a fényképezőgépet egyensúlyozva kaptattunk fel a homokdűnékre, és haladtunk a tengerpart felé. A zötykölődés közepette Pablo elmondta, hogy a családját jött meglátogatni, akik annyira szerencsések, hogy egyik ismerősüktől kölcsönkaptak itt egy nyaralót. Egyedülálló természeti adottságai miatt a félszigetet az állam védett területté nyilvánította, és megtiltotta új épületek felhúzását, ezért korlátozott a helyek száma.

Cabo Polonio kis házikói a világítótoronyból Fotó: Lorena Barrionuevo Grabinski

A homokdűnéken a turistákhoz szokott sofőr a hullámokat kergetve szlalomozott velünk végig a tengerparton egészen Cabo Polonióig. A település alacsony, fehér faházikóival, szél tépázta, kopár szirtjeivel, háttérben a világítótoronnyal egy elfeledett skandináv szigetre emlékeztetett. Cabo Polonio annyira el van vágva a külvilágtól, hogy sem áram, sem folyóvíz nem éri el. Egyedül világítótornya kap az államtól áramot hosszú vezetékeken keresztül, a helyiek pedig a nap- és szélenergiából állítanak elő energiát. A vizet természetes forrásokból nyerik, vagy teherautókkal hozatják.

Bár az évnek ebben a szakaszában a Cabo Polonio csendes, és a szél süvítését csak a sirályok vijjogása és a sziklákon békésen szundikáló oroszlánfókák éneke töri meg, a főszezonban a terület megelevenedik, és van, hogy napi ezerötszáz turista érkezik ide. A nomád életstílus mágnesként vonzza a nyugalmat szomjazókat, akik esténként a tengerparton gyűlnek össze, majd ha megfordul a szél, akkor batyujukkal a félsziget túlsó partjára költözve folytatják a tábortűz körüli táncot.

A félsziget körbejárása után forró teával melegedtünk az egyik kis házban, melynek tulajdonosa, Juana elmondta, hogy ő már tizennyolc éve él itt, és saját készítésű süteményeit és ékszereit árulja a turistáknak. Azt mondta, hogy akkor sem unatkozik, ha éppen a madár sem jár erre: napjai kézművességgel, főzéssel és takarítással telnek. Nem érzi magát elvágva a külvilágtól, ha sürgősen be kell jutnia a közeli városba, az egyik szomszéd biztosan elviszi a terepjáróján. Juanának mindene megvan, egyedül a fővárosban tanuló gyermekei látogathatnák sűrűbben. De büszkén hozzátette, hogy Cabo Polonio nyolcvan főt számláló közösségének jelenleg is van négy kisdiákja.

Már sötétedett, mikor befutott az utolsó, menetrendszerinti teherautó. Míg a szürkületben szlalomoztunk vissza a tengerparton, a sofőr, Daniel elmondta, hogy az évnek ebben a szakaszában már bálnákat is lehet itt látni. Előző nap is megfigyelt egyet. Daniel az uruguayiakat nyugodt és segítőkész emberekként, szegénységi fogadalmat tett elnöküket szenilisként jellemezte, és szerencsésnek mondta magát, hogy ilyen szép környezetben dolgozhat.

Hajóroncsturizmus

Az utolsó éjszakát Punta del Diablóban töltöttük, mely mindössze 45 kilométerre található a brazil határtól. Utolsó nap innen már visszafelé indultunk, estére vissza kellett jutnunk a kiindulópontig. Most a tengerparttól beljebb haladtunk, ahol az út mellett a cédrusfák között esetlenül lengedező pálmafák borították a tájat, hektáronként körülbelül ötszáz. Az a legenda járja, hogy ezeket valaha csak úgy találomra betelepítették, az igazság azonban az, hogy ez a terület a cédrusoknak ugyanúgy természetes élőhelye, mint a pálmáknak.

Következő állomásunk Valizas volt, olyan parányi, hogy még az uruguayi turistatérkép sem jelölte. Valizasban pedig két dolog miatt is érdemes megállni. A tengerpartot a szárazföldtől elvágó homokdűnék lélegzetelállító látványt nyújtanak, és sok helyütt látni, ahogy távolabb a sekély vizet megtörik a homokszigetek. Valizas másik érdekessége, hogy a környéken meglehetősen sok hajótörés történt, valószínűleg a tengerben láthatatlanul megbúvó homokdűnék miatt.

Valizas homokdűnéi Fotó: Lorena Barrionuevo Grabinski

1842-ben egy portugál fregatt, a Leopoldina Rosa, majd 1869-ben egy angol hajó, a Bessie Hanton süllyedt el. Bár ezeknek a roncsai mára elmerültek, a Valizas és Cabo Polonio között 1952-ben elsüllyedt Don Guillermót még ma is meg lehet nézni. Valizasból egy rév visz át a túlpartra 40 uruguayi pesóért (400 forint), ahonnan egy kisebb séta után el lehet jutni a roncsokhoz. Mi idő hiányában ezt most kihagytuk.

Késő délután érkeztünk meg Colonia del Sacramentóba, ahonnan a kompunk indult vissza Buenos Airesbe. A világörökségi listán is szereplő portugál koloniális város a közelsége miatt az argentinok kedvelt célpontja. Míg a három nap alatt Uruguayban hozzászoktunk az autópályán mellettünk szlalomozó méla biciklisek és az őket türelmesen kerülgető uruguayi autósok látványához, addig Coloniához közeledve egyre sűrűbben bukkantak fel eszeveszetten előző argentin rendszámú autósok. A hazafelé tartó argentinok aztán bevetették magukat a komp hatalmas Duty Free boltjába, és egymáson átmászva fosztották ki a polcokat, miközben Uruguay egy lélegzetelállító naplementével búcsúzott, majd csöndben eltűnt a horizonton.

Uruguayról korábbi élménybeszámolónkat itt olvashatja.