Még most is a Lenin úton járnak

Amikor megérkeztünk Dél-Afrikából Mozambikba, akkor éreztem először, hogy valóban beléptünk Afrikába. Beszámoló egy furcsa országról, ahol a főváros utcáit kommunistákról nevezték el.

Akkor már több mint három hete az afrikai kontinensen voltunk, mégsem éreztem úgy, hogy nagyon eltávolodtunk volna Európától. Sok feketét láttunk persze mindenfelé, de mind Dél-Afrika, mind Namíbia jól szervezett államnak tűnt, ahol ugyanolyan olajozottan működtek a dolgok, mint bármely más fejlett országban.

A kulturális sokk akkor ért, amikor a dél-afrikai Kruger Parkban tett látogatásunk után buszra ültünk Nelspruitban, és a mozambiki határ felé közelítettünk. Az átkelő környéke maga volt a káosz: mindenhol árusok, seftelők, autó autó hátán. Ahogy leszálltunk a buszról az útlevél-ellenőrzésre (vízumot még Fokvárosban szereztünk), majd végigmentünk a bürokratikus procedúrán, éreztem, hogy itt nagyon más világba csöppentünk.

Az emeletes buszról lenézve ez a kép tárult elénk Forrás: Gaál Csaba - Origo

Gyarmatosítók után kommunisták

Mozambik nem egy kimondott turistacélpont. Csak 1975-ben nyerte el a függetlenségét. A portugálok 1505-től kezdődően foglalták el fokozatosan. Más gyarmatosítóktól eltérően nem sokat törődtek a helyiek körülményeivel, és amikor a negyedmilliónyi portugál hirtelen elhagyta az országot, egy életképtelen államot és gazdaságot hagytak maguk után. Egy-két szép gyarmati épületen túl örökségük szinte csak a ma is hivatalos portugál nyelv, amelyet a három nagy törzsi nyelv mellett a lakosság fele beszél, többnyire második nyelvként.

Ha a katasztrofális gyarmati örökség nem lett volna elég, Mozambik első elnöke, Samora Macel marxista egypártrendszert vezetett be, ezt követően pedig a 1992-ig tartó polgárháború óriási károkat okozott. Az 1990-es alkotmánynak köszönhetően mostanra többé-kevésbé normalizálódott a helyzet: többpárti demokrácia és piacgazdaság van, a GDP pedig az utóbbi években rendre 6-8 százalékkal bővült. Mozambik azonban így is Afrika és a világ egyik legszegényebb országa.

Nem csoda hát, hogy a turisták térképére nem nagyon került fel ez a Magyarországnál majdnem kilencszer nagyobb, 24 milliós ország, különösen, hogy legnagyobb szomszédja kiváló idegenforgalmi infrastruktúrával szipkázza el az utazókat. Már eleve az eljutás is drágább ide Európából, mint Dél-Afrikába. Mi is csak azért utaztunk ide, mert az egyetem alatt több mozambiki barátot is szereztünk, és mivel épp a közelben jártunk, izgalmas lehetőségnek tűnt meglátogatni őket.

Így él a középosztály

Amikor leszálltunk a buszról Maputóban, némi bizonytalanság fogott el. Vendéglátónkkal, Baltazarral ugyanis abban maradtunk, hogy ott vár majd minket, ám sehol sem volt. Már épp kezdtük összeállítani a vészforgatókönyveket, amikor hirtelen megjelent, nagy mosollyal az arcán. Mi is örültünk neki, nemcsak azért, mert régóta nem láttuk, hanem azért is, mert végre rábízhattuk magunkat ebben az első látásra kissé kaotikus városban, ahol csak mi voltunk fehérek.

Mint kiderült, a késlekedés oka az volt, hogy Baltazar nemrég vett egy használt autót, és sem a kocsi műszaki állapota, sem barátunk vezetési képessége – gyakorlat híján – nem volt a topon. Mi mindenesetre örültünk, hogy nem kell a közlekedéssel bajlódnunk. A főváros egyik külső részén lévő házukhoz hajtottunk, ahol a felesége és a kisfia nagy örömmel fogadtak minket.

Ebben a házban szálltunk meg barátunknál Forrás: Gaál Csaba - Origo

Vendégszeretetük tényleg fantasztikus volt, az meg különösen megható, hogy Afrika távoli szegletében magyarul diskurálhattunk vendéglátónkkal, aki egyébként a helyi telekomcégnél dolgozott. Később aztán találkoztunk még több olyan ismerőssel is a városban, akik szintén Budapesten tanultak a rendszerváltás környékén.

Szállásunk meglehetősen puritán volt. Az nem zavart annyira, hogy nem volt a szó európai értelmében vett fürdőszoba a házban, vagy hogy a vécé az udvaron van. Ha Mozambikba mész, élj úgy, mint a mozambikiak. Viszont az ágy másfél személyes volt, és kegyetlenül kényelmetlen (a szúnyogokról és a hőségről nem beszélve). Ilyenkor persze nem reklamál az ember – de nem is alszik.

Strand, buli, hasmenés

Mindegy, másnap Bilenébe indultunk, amely egy tengerparti üdülőhely Maputótól majd 200 kilométerre. Sok tengerpartot láttam már, de ez feltétlenül a legszebbek között volt fehér homokjával. Jót hülyéskedtünk Bennyvel, Baltazar kisfiával, nekik is nagy élmény volt a frissen szerzett autóval kiruccanni egy ilyen felkapott helyre. Hogy mennyire divatos, arra akkor döbbentünk rá, amikor 100 dollárért kínálták éjszakára a szobákat. Végül egy 20 dolláros lyukat vettünk ki, de csak egy ágy volt benne, így egyikünk a földön aludt.

Bennyvel a parton Forrás: Gaál Csaba - Origo

Visszatérve a fővárosba, egyik este elmentünk Baltazar bátyjához, akinél épp születésnapi buli volt. Ő jóval puccosabb házban lakott, és, mint kiderült, a meghívottak között is sok illusztris vendég volt. Az ünnepi kaja első osztályú volt, jót beszélgettünk a vendégekkel, utána pedig együtt táncoltunk velük a helyi slágerekre. Remek buli volt, akkorra azonban már bizonyossá vált számomra, amit megérkezésünkkor csak sejtettem: a mozambikiak nagyon sokat adnak a külsőségekre.

Tanulva a korábbi gyötrelmes éjszakákból, ekkor már úgy döntöttem, hogy én inkább a kertben, a fa alatt terítem le a gyékényemet, és ott töltöm az éjszakát. Az idő kint kellemesebb volt, enyhítő szellő fújdogált, a fekhelyem így is, úgy is kemény lett volna, végül elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy egy nagy fekete nő söpröget körülöttem. Merthogy bejárónő is volt természetesen. Nyilván ő is meglepődött rajtam, mindkettőnknek szokatlan szituáció volt. Ennél már csak az volt érdekesebb, amikor hirtelen rám jött a hasmenés, és ő épp a kinti vécében matatott. Nem volt mit tenni, kitessékeltem onnan, majd kezdetét vette a kálváriám. Ezt nem ecsetelem hosszan, a lényeg az, hogy megismerkedtem a mozambiki egészségüggyel is, végül egy magánrendelőben kaptam gyógyszert a valahol összeszedett bacilusokra.

Egy kis luxus a végére

Abszolút igazság, hogy minden rosszban van valami jó is. A gyomorfertőzés kitűnő ürügy és lehetőség volt arra, hogy megköszönjük Baltazarék vendéglátását, és sértődés nélkül egy légkondis, medencés szállodába költözzünk, ahol végre pihenni is tudtunk. Már amikor nem kerestek minket a helyi ismerősök. A recepciós egy idő után meg is kérdezte, kik vagyunk, hogy ennyien ismernek itt minket.

Az utolsó egy-két nap így viszonylagos kényelemben telt el. Barátainkkal felfedeztük Maputót, amiből leginkább a hatalmas kontrasztok maradtak meg bennem. Volt néhány gyarmati időket idéző, gyönyörű épület, például a pályaudvar vagy a városháza, utóbbi mögött pár méterrel viszont egy bádogból összeeszkábált nyomortanya. A kommunista örökség lépten-nyomon felfedezhető volt, sétáltunk a Lenin, a Marx és Mao Ce-tung úton is, majd betértünk egy plázába, ahol a helyi közép- és felsőosztály költötte a pénzét, ugyanúgy, mint bárhol a világon.

Maputóban az Eiffel tervei alapján épített központi pályaudvar az egyik legszebb épület Forrás: AFP/Hemis.fr

Amikor végül visszarepültünk Johannesburgba, furcsa érzések fogtak el. Nem, ezúttal nem a gyomrom rendetlenkedett, hanem a Mozambikban eltöltött pár napot próbáltam valahogy elrendezni magamban. Súlyos történelmi örökséggel és ellentmondásokkal teli ország ez, nagyon más szokásokkal, mint a mieink. De az is biztos, hogy rendkívül vendégszerető emberekkel találkoztunk Mozambikban, ahol a múlt mellett itt-ott a jövő is felsejlik már. Én mindenesetre nagyon örültem – minden kényelmetlenség ellenére –, hogy bepillanthattam az életükbe.

Az Origo korábbi beszámolóját és fotóriportját Mozambikról itt olvashatja, Pályi Zsófia képsorozatát pedig a mozambiki aranyásókról – amellyel a 2011-es Magyar Sajtófotó Pályázaton 1. díjat nyert a természet és tudomány kategóriában – itt tekintheti meg.