Egy börtön, ahova visszavágysz

A rozzant, özönvíz előtti japán kocsi a szétesés határán állt Alofi légikikötője mellett. Még szép, hiszen hetekkel korábban megrendeltem, és e-mailben mindent megbeszéltem. Csak éppen az autókölcsönző bódét nem láttam sehol. A slusszkulcs az ajtóban, akár el is hajthatnék vele. Mehetnék egy kört ezen a paradicsomi börtönszigeten, amelynek Niue a neve. Előbb-utóbb úgyis megtalálnának.

Miközben ezen gondolkodtam, a semmiből hiányos fogazatú, állandóan mosolygó fiatalember lépett elém. „Mr. Lantos?” – kérdezte. „Igen-igen, ez az ön kocsija. Itt írja alá” – nyomott a kezembe egy kézzel kitöltött papírt. Mikor a hitelkártyámat nyújtottam felé, elnézően mosolygott. „Cash” – mondta. „Money” – tette hozzá, hogy biztosan megértsem. Nem kell ide semmilyen plasztik lapocska, csak a jó ropogós új-zélandi dollár.

Foglyul ejtett a sziget

Felvetésemre, miszerint ez nem túl biztonságos megoldás, mert mi van például, ha ellopják az autót, leírhatatlan bambasággal válaszolt. A furcsa tekintetet aztán elnéző mosoly váltotta fel: „Uram, Ön Niuéra érkezett. Innen – ha csak nem tud nagyon jól úszni – nincsen hova távoznia. A szigeten nem lopnak. Szóval, adja csak ide bátran azokat a bankókat, s menjen isten hírével.”

Szívélyes fogadtatás Forrás: Lantos Gábor

Megfogadtam a tanácsot, már indultam is. Hamar körbeértem a világ egyik legnagyobb korallszigetén. 2400 kilométerre voltam Új-Zéland partjaitól, a repülő, amely Aucklandből idáig elhozott, éppen most készült a felszálláshoz. Integettem a gépnek, miközben tudtam, a következő egy hét múlva érkezik. Addig – ahogyan a gépkocsikölcsönzős az imént mondta −, maradnom kell. Fogoly lettem a paradicsomi börtönszigeten.

De semmi siránkozás, önként jöttem ide. Több dolog is vonzott. Először is az egyhetes kötelező itt-tartózkodás. Egy kis börtönérzés. (Bár ültem már fél órát az Alcatraz egyik cellájában, de az mégsem ugyanaz.) Másodszor, hogy lakott terület közelében a világon itt a legtisztább a Csendes-óceán, lévén, hogy a szigeten nincsenek folyók, így semmi sem szennyezi a földdarabot körbeölelő tengert. Ráadásul hatalmas óceáni cseppkőbarlangok húzódnak meg errefelé, és itt terem a noni, amelyből a daganatos betegségekkel küzdők csodaitalát készítik. S végül: Niue már majdnem olyan eldugott szeglete a földnek, mint a Pitcairn-szigetek. A különbség csak annyi, hogy errefelé nem fordult meg a Bounty, s annak lázadó legénysége.

Niue szigete mellett a legtisztább a Csendes-óceán Forrás: Lantos Gábor

Merengésemből hirtelen fékezés riasztott fel. Az út menti bokorból egy szőnyegbe csavart őslakos lépett elém. Hatalmas botját emelgetve éktelen rikoltozásba kezdett, valószínűleg ő sem számított arra, hogy autó zavarja meg szokásos sétaútját. Később az általam kiválasztott motel házigazdája mesélte, hogy a szakállas öreg teljesen ártalmatlan, csak nem szereti, ha fényképezik.

Hányásszagú, de egészséges

Niue tengerpartja alapvetően köves, sziklás, de van egy partszakasz, ahol 20 méteren finom homok található. Az ország a világon az elsők között adott ingyen wifihasználatot a lakosságnak még 2003-ban. A sziget a következő jelszavakkal hirdeti magát: Nincs bűnözés. Nincs sorban állás. Nincs egyetlen közlekedési lámpa sem. Nincs tömeg. Nincs bevásárlóközpont és mozi. És végül: bankautomata sincs, szóval aki ide jön, számolja ki, mennyi pénzre lesz szüksége.

A niuei őslakos a semmiből előlépve került utamba, nagyon nem tetszett neki, hogy lefényképeztem Forrás: Lantos Gábor

Kezdetnek ennyi információ bőven elégnek tűnt. Különben is, meg kellett barátkozzam a gondolattal, hogy már megint péntek van. Tegnap is az volt, ma meg, amikor reggel elindultam, szombatot mutatott a naptár. Nem értik? A titok nyitja, hogy Új-Zélandról iderepülve átszállt a gép a nemzetközi dátumválasztó vonalon, így lett a szombatból újra péntek. Visszafele is pénteken hagyom el a szigetet, de mire leszállok Aucklandben, addigra ismét szombat lesz. Ki van ez rendesen találva.

Vendéglátóim másnap Hakupuba, a nonifarmra vittek. Útközben elmesélték, hogy majd ihatok egy pohár noni italt, s ha nem hányom ki, vagy nem köpöm azonnal a földre, máris enyém a nonimester büszke címe. Nevetve tették hozzá, hogy eddig nem sok látogató volt képes lenyelni vagy magában tartani az amúgy roppant egészséges, az emberi szervezetre csodálatos hatást gyakorló förtelmesesen büdös levet.

A noni a polinézek szerint a sejtek ezermestere. Akadt már olyan ember a világon, aki ennek segítségével gyógyult ki daganatos betegségéből. Morfondírozásra alig volt időm, mert a kocsi egy éles bal kanyar után máris befordult a farmra. Itt aztán tobzódhattunk a szabadon termő gyümölcsökben.

A terület tulajdonosa egy amerikai és egy japán úr. Már régen milliárdosok lettek a hányásszagú lé exportálásából, mégsem akarnak innen továbbállni. Maradnak, és gondozzák a drága nonijukat. Egy kis pohárral adtak csak, úgy vélték, kár belém. Csak azért is megittam, fintorogtam, de nem köptem ki, sőt a következő fél órában belém diktált grillezett kolbász is a helyén maradt – a gyomromban.

Noni, a sejtek ezermestere Forrás: Lantos Gábor

A rendőröknek nincs sok dolguk

Hétfő az egyik piaci nap a fővárosban, Alofiban. Az oda vezető utat – amely az egyetlen főút a szigeten – már betéve ismertem. A főtér nem más, mint egy nagyobb füves placc, ennek szélén csomagolták ki portékáikat a polinéz asszonyok. Volt itt nagyra nőtt tök, trópusi banán, kézzel készített ékszer és hal minden mennyiségben. Tömeg viszont nem, ez idő tájt csak pár elvetemült turista kószált a szigeten.

A piactérről jól látni Niue kormányhivatalának épületét, amely egy egyszerű faház a tengerparton. A rendőröknek sincs sok dolguk errefelé, a bűnözés ismeretlen fogalom, a fakabátok legfőbb tevékenysége a kóbor ebek összeírásában merül ki. Néha benéznek az elhagyott házakba, hogy minden rendben van-e.

A hetvenes évek közepén, amikor megnyitották Niue repülőterét, sokan mentek szerencsét próbálni a „közeli” Új-Zélandra, ahol ma már jelentős számú niuei kisebbség él. Tulajdonképpen miattuk indít viszonylag nagy repülőgépet az új-zélandi légitársaság, hiszen karácsonykor tömve van a járat.
Körbefurikáztam az autóval, az út mentén sírokat láttam. Központi temető nincs, a halottakat a házak közelében temették el. Bemerészkedtem egy üres lakóépületbe, amelyet tényleg úgy hagytak, ahogyan innen elmentek. A konyhában edények, az ágyon vastag lópokróc. Minden tárva-nyitva volt, sehol senki. Mégis, a szívem a torkomban dobogott, és nagyon reméltem, hogy nem találkozom senkivel.

A sziget egyetlen útja mellett elhagyott és elhanyagolt sírok jelzik, hogy korábban itt temették el a helyi lakosokat Forrás: Lantos Gábor

Jó lenne itt élni?

Másnap a Tavala Arch nevű csodálatos tengeri sziklához zarándokoltam el, amelyet a helyiek Niue diadalívének is neveznek. Van ebben cseppnyi túlzás, de a természet ereje által megformált hatalmas szikla valóban lenyűgöző látványt nyújt. Az odajutás felért egy kalandtúrával, hiszen az első órában buja dzsungelben kellett előre jutnom. Földre esett kókuszdiókat kerülgetve bukkantam ki a fák közül, alattam már zúgott az óceán, s egy kötéllel jelzett keskeny úton ereszkedtem le a sziklák közé.
A Tavala Arch mintha bujkált volna előlem. Amikor aztán egyszer csak ott magasodott előttem, úgy éreztem, hogy láttam már pár ezer kilométerre innen az ikertestvérét, Utah államban, Amerikában. Csak éppen ott vörös porból volt a tenger.

A Tavala Arch szikla, Niue szigetének tengeri diadalíve Forrás: Lantos Gábor

Lassan eljött a búcsú ideje. Néha úgy éreztem, jó lenne itt élni, máskor meg arra gondoltam, nem sokáig bírnám. Niue a Föld egyik utolsó érintetlen darabja. Annyira messze van mindentől, hogy talán meg tud maradni ilyennek. Ez jó érzéssel töltött el, miként az is, hogy pénteken percre pontosan érkezett a repülőgép Alofiba.

A kocsit, benne a kulccsal, a parkolóban hagytam. A táskámat magam után húzva megindultam a reptér felé. Helyes kisgyerekekbe botlottam, akik egy szál virággal búcsúztatták a szigetről távozókat. A jelenet megható volt, de nem volt időm érzelgésre. A reptéri alkalmazott a nevemet kiáltotta, már csak én hiányoztam a gépről. Aznap tizenöten hagytuk el a „börtönszigetet”, ahová bármikor szívesen visszatérnék.