2008 húsvétján meglátogatott a francia barátnőm. Gondoltam, mutatok neki valami nagyon autentikus magyar népszokást, ezért Hollókőre autóztunk, hogy megnézzük a híres húsvéti locsolkodást és a népviseletbe öltözött magyarokat. A falu előtt pár kilométerrel már gyanússá vált, hogy a forgalom egyre lassul. Aztán csak csoszogott a sor, a szembejövők néha átkurjongattak, hogy megtelt a falu, alig van parkolóhely, jobban tesszük, ha visszafordulunk. Néhányan meg is fordultak előttünk, mi viszont nem adtuk fel, beküzdöttük magunkat a focipályán kialakított ideiglenes parkolóba, aztán hosszas sorban állás után a faluba is. Ebben a pillanatban leszakadt az ég. Egy bő óra után elállt az eső, de a kirándulás nem a régi hagyományok, sokkal inkább a magyar városi lakosság szemléje lett zsúfoltságban, csordultig telt kukák között.
Néhány évvel később a Szahara szélén álltunk udvarlómmal egy tunéziai oázisban. A pálmákat és a gyér növényzetet sűrű kék-fehér nejlonzacskószőnyeg borította. Lehangoló látvány volt, de nem lehangolóbb, mint a kb. száz kilométerre lévő tenger, amelyről első próbálkozásunk után szomorúan lemondtunk: a vízben halak helyett szintén nejlonzacskók úsztak, a fövenyre pedig nem volt gusztusunk papucs nélkül rálépni. A helyiek a farzsebükből húzták elő a magyarázatot, amikor megkérdeztük, ők szemetelnek-e: dehogy, a szomszédos faluból fújta át a szatyrokat a szél.
Biztos több hasonló estet elő tudna hozni a praxisából bárki, aki szokott utazni, a sajtó pedig tele van arról szóló beszámolókkal, hogy a földgolyó leglátványosabb attrakcióinál szinte már moccanni sem lehet: Angkort megfojtja a tömeg, a Mount Everestre vezető út tele van szeméttel, Peruban pedig az egyetlen megoldásnak az bizonyult, hogy korlátozzák a Machu Picchura utazó turisták számát.
Nincs mese – ami érdekes, egyedi, azt sok ember akarja élőben látni. És egyre többen meg is tehetik, hogy lássák. A rohamos fejlődésnek köszönhetően a turizmus a 90-es évek elejére a világgazdaság egyik vezető ágává vált. Éves forgalma a gépkocsigyártással, olajiparral, elektronikával verseng az első helyért. Ez pedig egy sor dologra hatással van: elsősorban a gazdaságra, de vannak szociális és nem utolsósorban ökológiai következményei is.
Erről a jelenségről és a középosztály környezetromboló utazási szokásairól készített nemrég egy szemléletes dokumentumfilmet Pegi Vail amerikai antropológus Gringo Trails címmel. A film egyebek mellett azt mutatja meg, hogy a turizmus nem tervezett vagy rosszul menedzselt növekedésének milyen hatásai vannak a fejlődő országokban. (A film trailere és bővebb információ a filmről itt található.) A lényeg, hogy amíg egy-egy hely gazdaságára egyértelműen pozitívan hat a növekvő turizmus, a természetre gyakorolt hatása szinte minden esetben negatív (lásd keretes írásunkat a kép alatt).
A turizmus hatása a környezetre
– Valahogyan el kell jutni A-ból B-be, és a gyalogoláson vagy kerékpározáson kívül szinte minden megterheli a környezetet.A világméretű tendenciákat kicsit most félretéve arra voltunk kíváncsiak, mi a helyzet nálunk. Van-e kézzelfogható veszély azon túl, hogy Magyarországon a sok turistától gyorsabban kopnak a hetedik kerület utcakövei, sokat kell várakozni a Rám-szakadéknál, vagy szemetet kell szedni a Balatonból?
Minél változatosabb és érintetlenebb egy természeti táj, annál vonzóbb. Ezért főleg a védett területek – mint amilyenek a nemzeti parkok, natúrparkok, fokozottan védett területek – válnak a legkívánatosabb célpontokká. Itt egyszerre többféle gondolkodást kellene összehangolni: „A nemzeti parkok minél több területet zárnának le, a vadászt a vadgazdálkodás, az erdészt az erdőgazdálkodás foglalkoztatja, a turista pedig menne mindenfelé, amerre gondolja” – mondja Garancsi István, a Magyar Természetjáró Szövetség elnöke (egyben a Videoton FC tulajdonosa).
A Budapesthez legközelebb eső nemzeti parkunk, a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársai a legterheltebb területként a főváros környéki hegyeket, a Pilist, a Visegrádi-hegységet és a Börzsönyt említették. A frekventált területeken az érzékeny gyep letaposását, a szemetelést, a növekvő autóforgalmat és a zajterhelést sorolták a tömeges kirándulás legkellemetlenebb mellékhatásai közé. A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai hozzáfűzték még a növénygyűjtést (ami természetesen tilos a nemzeti parkokban) és a fészkelő és vonuló madárfajok megzavarását. További problémát okoz, ha a védett területeken valaki olyan tevékenységet végez, ami tilos, mint amilyen a hegyikerékpározás, terepmotorozás vagy quadozás. Nem véletlenül tiltja a törvény az efféle passziókat, hiszen súlyosan károsítják a természetet.
Mindezeket figyelembe véve a nemzeti parkok maguknak is jót tesznek azzal, ha látogatóikat környezettudatosságra nevelik. Ezt felismerve a Duna–Ipoly Nemzeti Parkban – hasonlóan a többi nemzeti parkhoz – tanösvényeket jelölnek ki, vezetett túrákat szerveznek, oktató- és látogatóközpontokat alakítanak ki, valamint szemléletformáló rendezvényeket tartanak.
A Hortobágyi Nemzeti Park zónarendszert alakított ki, és behatárolta azokat a területeket, amelyek vezető nélkül látogathatók. A tanösvényeken kívüli terület látogatásához nemzeti parki hozzájárulás szükséges, bizonyos esetekben további hatósági engedély is kell.
Nálunk egyébként még kifejezetten jó helyzetben vannak a turisták, hiszen tanösvények, jelzett turistautak, látogatható és megtekinthető természeti – és kulturális – kincsek hada várja őket, miközben csak egészen kevés kellemetlen szigorítással találkoznak – mondja Benecz Ferenc (Paraferee), a Turista Magazin rovatvezetője. Plusz nálunk még sehol nem jelentkezett a világ legnépszerűbb célpontjainál tapasztalható kritikus tömeg.
Azt pontosan jelenleg nem lehet mérni Magyarországon, hogy melyek a turizmus által leginkább terhelt területek. Bizonyos számokból és a természetvédelmi területek adataiból ugyanakkor látszik, hogy a Pilis teljes területe (ahol a Rám-szakadék a legismertebb attrakció), a Hármashatárhegy, a Normafa és a Bükk a legzsúfoltabb – mondja Garancsi. Általában minél közelebb fekszik valami Budapesthez, annál zsúfoltabb.
A Rám-szakadék népszerűségét Bódis Gábor desztinációmarketing-szakértő, a Hungary NEXT ország-márka-műhely alapítója szemléletes képpel érzékelteti: „A Rám-szakadékban a kijelölt menetiránnyal ellentétesen mozgó, magas sarkú plázacicák sárküzdelme az eloxált fémkorlátokon szerez olykor egy-egy fergeteges pillanatot.” Rövidebb időszakra a Hajógyári-sziget és a Balaton-part egyes részei is leterheltek lesznek, Siófokon pedig nyaranta inkább az igénytelen és szemetelő tömegturizmus okoz gondokat. Nagy vizeink partján a szemetelés mellett az építkezések is problémásak, mert kiszorítják a természetes élővilágot.
És ott vannak még a városokba áramló turisták is, főleg a fapados gépekről Budapest belvárosába érkező tömegek. Néhány bulisabb éjszakától eltekintve egyelőre itt sem kell félreverni a vészharangot, bár – ahogy Bódis Gábor mondja – a romkocsmák környéke már mindenképp „plusz feladatokat” jelent Budapesten. „A hazai helyzet egyelőre nem mutat katasztrofális jeleket a city-break (két-három napos városlátogató programok) szegmensben sem, sőt, a városok kapacitásait nézve jelentős bővülés lenne kívánatos” – magyarázza Bódis.
A budapesti romkocsmák környékéről egyenesen vezet az út a kérdéshez: melyek nálunk a turizmus leginkább környezetterhelő mellékhatásai? Az első helyen a már korábban is említett szemetelés áll. „Városi szinten a szemetelés és a sarki közértek hangos megszállása a legszörnyűbb” – mondja Bódis. A városokról a természetre irányítja a tekintetét Benecz Ferenc, aki szerint sokan nehéznek ítélik a kiürült üdítős- vagy sörösdobozokat, a szendvics csomagolását, „és a könnyű utat választva, valahol útközben elhagyják azokat”. A megoldás pedig egyszerű Garancsi István szerint: „Az alapcél az, hogy ha az ember felmegy az erdőbe, hozza vissza magával a szemetét.”
Második helyen kerül szóba az erózió mint nálunk is gyakori környezeti ártalom. Ezt Bódis szerint úgy lehetne elkerülni, ha a természetben sportolók más útvonalat használnának, mint a túrázók. Erre egyébként van példa Ausztriában, ahol a természetbarát turizmus nem feltétlen jelent korlátozott turizmust. Benecz Ferenc szerint is „a környező országok közül talán Ausztriában működik a legjobban a környezettudatos gondolkodás. A szemetelés visszaszorítása mellett egyre több szállás használ megújuló energiaforrásokat. Azzal viszont, hogy a természetjárókat túlbiztosított ösvényekre terelik, a természetjárás olykor elveszti valódi ízét” – mondja.
Bódis Gábor úgy látja, hogy van néhány olyan frekventált terület Európában, amelynek lakói sikeresen reagáltak arra, hogy elárasztják őket a turisták: Ausztria mellett például Svájc és Nagy-Britannia kisebb városai ilyenek.
Nem véletlen, hogy épp brit példát hoz arra, hogyan lehet természetbarát módon kiszolgálni és megtartani egy hely turistáit. A kulcsszó itt szemlátomást a szegmentálás. Mint mondja, Nottingham térségében, a sherwoodi erdőkben – a legenda szerint itt gyakorolta jótékony tevékenységét Robin Hood – évente több ezer kiránduló fordul meg. A táj védelme érdekében az ösvényekről való letérést is szigorúan veszik, ugyanakkor az útvonalak eróziója ezzel megnő. Az elkoptatott ösvényeket viszont pár évenként tehermentesítik azzal, hogy a fő sétautakat is elterelik. Fontos, hogy rendszeresen felmérik a kirándulók és sportolók szokásait, igényeit: a kisgyerekeseknek könnyebb és rövidebb, játszóterekkel és pihenőhelyekkel tarkított útvonalakat, a profiknak vagy a nordic walkingosoknak nehezebb és hosszabb terepet jelölnek ki. A terepkerékpár-nyomvonal itt sosem eshet egybe a sétaútvonalakkal. Az idősebb generáció, sőt még a kutyasétáltatók is találnak itt rájuk szabott és elegendő hosszúságú és szélességű utat. „Furcsa, de még azokra is külön gondolnak, sőt bizonyos rétegeket burkoltan ösztönöznek is rá, hogy a parkolóban, pár lépésnyire az autójuk mellett piknikezzenek, majd távozzanak, hiszen amúgy sem vállalnának ennél többet.”
Hiányzik egy nagy térképrendszer a netről
„Összehasonlítva Magyarországot Európával, e téren nem volt rendszerváltás: nem alakult ki neten kereshető digitális térképrendszer, ahol a felmért útvonalak rendszerben láthatók lennének” – mondja Garancsi István. Civil kezdeményezések vannak ugyan, de hiányzik az egységes rendszer. Pedig már csak természetvédelmi szempontból sem lenne rossz, ha a kiránduló egy netes térképen követni tudná, hogy mikor halad át vadászszakaszon vagy természetvédelmi területen. Ezért már elkezdték a különböző erdei utak felmérését és egységesítését, hogy ha Svájcot nem is – ahol kamerával vették fel az összes turistautat –, de legalábbis Ausztria alacsonyabban fekvő részeinek színvonalát beérjék úgy tíz éven belül.