Beleszerettem egy kősziklába

Láttam a világ újjászületését az Egyesült Államok legmélyebb pontján, a Halál völgyében. 39 fokos hőségben hegyet másztam, hogy beleszeressek egy kősziklába. Hosszasan merengtem az Ingókő mellett (és nem alatt!), vajon mikor fogja az utolsót ingani? Autóztam a vadnyugaton, ahol csak a keselyűk járnak, meg az udvarias turisták. Egy lépéssel a világ vége előtt jártam, Kalifornia és Utah elhagyatott kőrengetegében.

Már az utazás előtt nagy izgalommal vártam a Halál-völgy meghódítását. Ez a földkerekség egyik legkülönlegesebb (de mindenképpen legforróbb) helye, ahol valaha is megfordultam. Egy több mint 200 kilométer hosszú, a Sierra Nevada hegyvonulata mögé mélyen benyúló, emberi életre teljesen alkalmatlan területről van szó, ahol júliusban a hőmérséklet nem egyszer meghaladja az 50 fokot.

A természet erőinek köszönhetően a Sierra Nevada környező hegyei összegyűrődtek, az itt kialakult terület egyes pontjai a tengerszint alá süllyedtek. Ilyen a Badwater-medence, amelyben az Egyesült Államok legmélyebb pontja is fellelhető. A nevezetes hely 85 méterrel a tengerszint alatt található, miközben a völgyet körbeölelő hegyek magassága néhol a háromezer métert is meghaladja. Állítólag több mint 900 fajta növény honos itt, ennek ellenére a vidék iszonyatosan kietlen.

1849-ben, amikor Petőfi Sándor elesett Segesvárnál, egy csapat aranyásó lelte halálát Death Valley-ben. A különbség csak az, hogy míg az erdélyi városkában ádáz csata dúlt, addig itt a meleg végzett a reménykedő kincsvadászokkal. Állandóan lakott település azóta sem jött létre a völgyben. A hozzáértők szerint a közeli (110 kilométerre fekvő) Tecopában élni felér egy életfogytig tartó büntetéssel.

A világ újjászületése

A gondosan beállított vekker éjjel 2 órakor a kaliforniai Barstowban ugrasztott ki az ágyból. A benzinkútnál csurig tankoltam a kocsit, az ásító kútkezelő éppen autóversenyt bámult a tévében. Sietnem kellett, mert szerettem volna jelen lenni a világ újjászületésénél. Ezt a nevet azok aggatták rá a Zabriskie Pointról megcsodálható napfelkeltére, akiknek már volt szerencséjük átélni az élményt.

Napfelkelte a Zabriskie Pointnál Forrás: Lantos Gábor

Magányos utam során egyetlen hűséges kísérőtársam akadt, a telihold. Az idő múlásával egyre forróbbá vált a kinti levegő. Lassan haladtam, de nem tétovázhattam, mert csak 90 percem maradt a napfelkeltéig. Fél órával később hatalmas tábla jelezte, hogy beléptem a Halál-völgybe. Ekkor megint eszembe jutottak az aranyásók, igaz, nekik csak öszvéreik voltak, kocsijuk nem.

Az autó jelentette nekem a mentőövet, miközben egyfolytában azt mantráztam magamban, hogy "édes istenem, csak most ne romoljon el a motor". Viszonylag gyorsan értem el az első állomást, a Zabriskie Pointot. A hajnali harmincfokos melegben gyalog indultam a kilátó felé. Rengeteg turistával találkoztam, akik ugyanazért jöttek, amiért én: napfelkeltét nézni. Sokan a völgyben, autókban töltötték az éjszakát.

A Zabriskie Point egy kilátó, amely alatt a kietlen és köves völgy terült el. Tőlem balra az égen lebukott a hegyek mögé a hold. Mivel holdnyugtát sem láttam még Amerikában, máris megérte a sok izgalom. Ám ekkor mindenki elcsendesedett, s csak a videokamerák surrogása, valamint a fényképezők kattogása jelezte, hogy kezdődik.

Az ember csak állt, előtte és mögötte hegyek, s a hátsó hegylánc mögül lassan előkúszott a nap. Látni ugyan nem láttuk, de itt nem is ez a lényeg, hanem az a színorgia, amelyet a láthatatlan napkorong produkált a szemközti ormokon. Az előbb fekete, majd szürke kövek hirtelen halványsárgára, majd rózsaszínre váltottak, s ez jelentette a világ újjászületését. A hegylánc egyre világosabb lett, felette az ég mind kékebb és kékebb.

Amerika legmélyebb pontján

Hirtelen nagyon melegem lett. Vágytam a kocsi nyújtotta biztonságra, s arra, hogy Amerika legmélyebb pontját megpillantva gyorsan kikeveredjek innen. Féltem, na. Hatvan perces kanyargás következett a kövek között, miközben egyik szememmel a benzinjelzőt, a másikkal a tájat figyeltem. S megint rá kellett jönnöm, hogy a semmi is lehet szép, sőt csodálatos.

Ezt a semmit az Ördög Golfpályájának, azaz Devils Golf Course-nek nevezik, s valóban olyan sima, mint egy golfpálya, csak éppen egy szál fű sem terem rajta, ami az éghajlati viszonyokat ismerve nem meglepő. Aztán azon vettem észre magam, hogy 85 méterrel a tengerszint alatt állok. Az orrom előtt lévő tábla jelezte ezt a tényt, miközben a reggel nyolckor már negyven fokosra hevült levegő szárította arcomat.

Amerika legmélyebb pontja Forrás: Lantos Gábor

Olyan volt az egész, mintha egy régi, kiszáradt tenger kőmedrében álltam volna. Rajtam kívül számtalan tudós is erre a következtetésre jutott, de hogy mindez hány millió évvel ezelőtt zajlott le, arról még folyik a polémia. Mivel a titok megfejtésére esélyem sem volt, gyorsan elindultam a biztonságot nyújtó civilizáció irányába. Az első benzinkútnál szembesültem azzal, hogy a kocsimban mindössze három liter üzemanyag maradt.

Szerelmem, a kőszikla

Pár nappal később, Kaliforniát és Nevadát elhagyva nagyot változott a táj. Ez már Utah állam, annak is a természet által vörösre festett sziklaóriásai. Irány az Arches Nemzeti Park, ahol a köveket gyönyörűre formázta a szél, a víz, s az idő kiverhetetlen vasfoga.

Délután egykor értem be Moab városába, amely kizárólag az Arches Nemzeti Parknak és az erre épülő idegenforgalomnak köszönheti létezését. Akik ide látogatnak, kénytelenek itt megszállni, lévén, hogy se közel, se távol nincs más város, se hotel, se motel, csak a sziklák és a levegőben köröző keselyűk – ez utóbbiak mindenütt felbukkannak. Moab ezért aztán szemtelenül drágán kínálja az ágyait, de a bátrabbak nyugodtan aludjanak a kocsiban, semmi bántódásuk nem esik.

Az autó jelentette az egyetlen menedéket Forrás: Lantos Gábor

Negyed háromkor a parkolóban hagytam a kocsim, és nagy lendülettel nekivágtam az Arches Nemzeti Park meghódításának. Leginkább a cigarettareklámból jól ismert Delicate Arch-ra voltam kíváncsi. Felettem szinte függőlegesen sütött a nap, 39 fok volt. A kiépített betonút nagyon hamar elfogyott, por és kő lepett el mindent, én pedig egyre meredekebben hágtam felfelé. A szám kiszáradt, a vizem elfogyott, és többször is felmerült bennem, hogy inkább visszafordulok.

Amikor egy leírhatatlanul meredek sziklán kapaszkodtam felfelé négykézláb, már délibábokat láttam. Ekkor már egy órája kaptattam felfelé, és még ugyanennyi volt hátra a híres kőig. Nem részletezem tovább a szenvedéseimet. Amikor délután 4-kor megpillantottam a Delicate Arch-ot, azonnal beleszerettem. Viszont egy órán keresztül fújtattam egy meredek szakadék szélén, míg valamennyire visszanyertem az erőmet.

Néhányan barátságosan megkérdezték, minden rendben van-e. Egy texasi turista már hallott a hazámról, ami felért egy kisebb diadallal itt, a világ végén. De még ennél is nagyobb örömöt szerzett azzal, hogy megajándékozott fél liter langymeleg vízzel. Hálából negyedórán keresztül Magyarországról meséltem neki.

Ebbe a kősziklába szerettem bele Forrás: Lantos Gábor

Mindezek után végre alaposabban szemügyre vehettem ezt a hihetetlen kőképződményt, amelynek tövében megéreztem, mennyire apró porszemek vagyunk mi, emberek a földön.

Mikor esik le az ingókő?

Órákat maradtam volna még kedvenc sziklám társaságában, csak arra is gondolnom kellett, hogy ha felfelé kétórás volt az út, akkor lefelé sem lesz kevesebb másfélnél. Vészjóslóan közeledett az este, fájó szívvel búcsút intettem a sziklának, de abban maradtunk, hogy ha lehet, még találkozunk ebben az évezredben.

Végtelennek tetsző botorkálás után, de még naplemente előtt jutottam vissza a kocsimhoz. Így arra is lehetőségem nyílt, hogy e különleges nemzeti park egy másik csodaképződményét is megtekintsem, igaz, szigorúan csak a kocsim lehúzott ablakán keresztül. Rövid autózás után ott magasodott előttem az ingókő.

Képzeljenek el egy oszlopszerű magas sziklát, amelynek tetején egy irdatlan nagyságú és súlyú kő üldögél. Hogy miért nem esett le eddig, azt talán csak egy statikus tudná megmondani, azonban tény, hogy a szél és az errefelé nem túl gyakran hulló csapadék lassan, de biztosan választja ketté a felső kőgömböt az oszloptól.

Ott csücsül a tetején a kő Forrás: Lantos Gábor

Néhány amerikai esküszik rá, hogy látták már mozogni a felső követ, ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát nem áll módomban megerősíteni, igaz, megcáfolni sem. A geológusok azonban megegyeztek abban, hogy az oszlop és a kőgömb egy idő után megunja ki tudja hány millió éve kötött házasságát, s az utóbbi előbb-utóbb lezuhan a földre. Sajnos nem volt időm megvárni a korszakalkotó eseményt.

Mind a Halál-völgy, mind az Arches Nemzeti Park megéri a fáradtságot és a többnapos látogatást. Arra mindenképpen érdemes felkészülni, hogy a nyári hónapokban az időjárás szinte elviselhetetlenül meleg. És akinek ezek után még mindig nem volt elege a kövekből, az a közelben található, területileg sokkal nagyobb, ám kevésbé látványos Canyonlands National Parkban is talál magának látni- és megmásznivalót.

A Halál-völgyben megtett utat itt követheti a térképen, a Arches Nemzeti Parkban tett kirándulásét pedig itt.

Korábbi cikkünket a Halál-völgyről itt olvashatja.