Nehéz náluk józannak maradni

Montenegróban még májusban is könnyen hóakadályokba ütközhetünk, ráadásul nehéz józannak maradni, mert rakijában és kétliteres sörökben mérik a vendégszeretetet. Márpedig a világ egyik legvendégszeretőbb népe él a lélegzetelállító díszletek között.

Egyik kedves cimborámmal úgy döntöttünk, hogy nekivágunk egy több országot érintő, 20 napos kerékpártúrának. Péntek reggel felmálházott biciklivel mentünk munkába, majd a munkaidő végeztével a vasútállomáson találkoztunk. Pécsig vonatoztunk, de a naplemente már Harkány felé menet ért minket a kerékpárokon.

Másnap hajnalban keltünk a fürdővárosban, hogy Horvátország keleti csücskén átvágtázva egy boszniai határfaluban ismét vonatra szálljunk, és a Bosna folyó völgyében Szarajevóig zakatoljunk. Egy estét töltöttünk a boszniai fővárosban, majd másnap 128 kilométeres biciklizés következett a Bisztrica és a Drina folyó völgyében.

Vasárnap már a meseszép Piva-kanyonban ért minket az éjszaka, Montenegró északnyugati határában. Reggel, a sátorbontás után felfokozott várakozással pattantunk biciklire, hiszen Montenegró volt túránk első igazi célpontja. Már eddig is áthajtottunk néhány sziklaalagúton és egy festői viadukton, de a java még hátravolt.

Út a hegy gyomrában

Az út egyszer csak befordult a hegybe, és kettéágazott. Mintha csak barlangban bicikliztünk volna, az alagút fala csupasz sziklákból állt. Egyre feljebb és feljebb jutottunk a sziklafalon kiépített vadregényes szerpentinen, amely még számos alkalommal alagútba torkollott.

Ez nem barlang, hanem egy alagút Montenegróban (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

680 méter magasból indultunk, és közel 1300 méter magasra kapaszkodtunk fel. Itt az út lankásabbá vált, és eltávolodott a kanyontól. A Durmitor-hegység fennsíkjának peremére értünk, amely 1980 óta a világörökség részét képezi. A táj teljesen átalakult, az erdős völgyből kiérve hatalmas alpesi legelőn találtuk magunkat.

A legközelebbi faluban, Trsában megálltunk, hogy egy sörrel öblítsük le frissen szerzett élményeinket. A vendéglős hölggyel angolul-németül próbáltuk megértetni magunkat, de csak addig, amíg ki nem derült róla, hogy magyar. Így már könnyen megértettük a rosszhírt, miszerint az 1907 méter magas Durmitor-hágót, amelyen át akartunk kelni, öt méter magas hó fedi, vagyis nemigen alkalmas a biciklizésre.

Május 3-át írtunk, és a montenegróiak csak pár nappal később tervezték beüzemelni a hókotrókat. A nagy ijedtségre azért megittunk egy sört, amelyhez honfitársunk nagyon finom spagettit készített. Mindezért a végén euróban fizettünk, mivel Montenegró, amikor ötödik államként függetlenedett a volt Jugoszláviától, egyoldalúan bevezette az eurót, mint nemzeti fizetőeszközt.

Legelő Trsa oldalában, 1300 méter magasan, a háttérben a Durmitor csúcsai (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A második kör sört ajándékba kaptuk a tulajtól, felhörpintése közben pedig Elvira még sok érdekeset mesélt az országról. Az utóbbi időben a Durmitor környéke robbanásszerű fejlődésnek indult, egy év alatt 1000 ház épült csak Žabljak környékén. Rengetegen vesznek errefelé földet, leginkább az oroszok, de magyarok is, mi vagyunk itt a harmadik legnagyobb befektetők.

Szerbiából tízezrek járnak át ide, akkora a munkaerőhiány. Állítólag a montenegróiak lustasága miatt, de mi azért erre nem vennénk mérget, hiszen az alig 600 ezres lakosság is lehet a munkaerőhiány oka. Ahogy az egész ország, úgy az idegenforgalom is gyorsan fejlődik. Rengeteg turistát várnak, többek közt raftingolni a Piva és Tara folyón, terepjárós, lovas, kerékpáros utakra a Durmitorban, na és persze lent délen, a tengerparton.

Úton útfélen rakijával kínáltak

Az ajándék sör mellé egy jó hírt is kaptunk, a tulaj ismert egy másik utat Žabljak felé. Megköszöntük vendéglátóink kedvességét, majd elindultunk az ismeretlenbe. Gyönyörű erdők és mezők között kanyarogtunk, az út egy idő után csak nyomokban tartalmazott aszfaltot.

A Susica-kanyon, ezen keltünk át kerékpárokkal (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A völgy alján egy tó fénylett, a távolban pedig porcukros tetejű hegyek a Durmitor belsejében. Először a kecskebogyókból, majd az utunkat elálló, értetlenül bámuló tehenekből sejtettük, hogy közel vagyunk már a településhez. Végül az aszfalt is újrakezdődött, és szinte észre sem vettük, Crna Gorában, azaz Montenegróban találtuk magunkat, egy bájos szórványtelepülésen, a Susica-kanyon keleti oldalának tetején.

A házak között újból tehenek állták el az utunkat. Gazdájuk a kedvünkért odébb terelte őket, mire mi teljes helyi nyelvtudásunkkal hálálkodtunk neki: Dobre dan, hvala, Dobre dzsenya!

Később, Žabljak felé menet egy szembejövő, vidám autós annyira megörült nekünk, hogy rakijával kínált minket. A tüzes italtól megtáltosodtunk, így nem sokkal sötétedés után megérkeztünk a hegység északi, ekkor még javában havas oldalában található városba.

Montenegróban úton-útfélen rakijával kínáltak minket (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Az 1456 méter magasan fekvő Žabljakot tartják a legmagasabb balkán városnak. Télen ez a helyi síparadicsom, nyáron pedig népszerű kirándulóhely, rengeteg az erdő szélén megbúvó kibérelhető faház, a környék pedig igazán vadregényes.

A város felső határában található a nevezetes Crno Jezero, a Fekete-tó, egy festői tengerszem, melynek partjáról rengeteg túraútvonal indul. Mi is kinéztünk magunknak egyet. Úgy terveztük, hogy felmászunk a hegység legmagasabb csúcsára, a 2522 méter magas Bobotov Kukra, amelyet tévesen az ország legmagasabb pontjának szoktak titulálni. Ám ez az ötletünk is naivnak bizonyult, ugyanis május elején odafent még hihetetlen mennyiségű hó van.

Május elején 2000 méter felett túl sok volt a hó a Durmitorban (Galériához katintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Nem is járt rajtunk kívül senki a hegyen, csak néhány nálunk sokkal profibb hegymászó, hágóvassal, jégcsákánnyal és kötéllel a táskáján. Mi meg futócipőben voltunk, a hó szakadt, így 2100 méter magasságban visszavonulást fújtunk. A Bobotov Kuk azóta is várja, hogy meghódítsuk.

Európa könnye

Ebédre visszaértünk a városba, ahol vendéglátóink rakijával kínáltak minket. Nehéz józannak maradni ebben az országban, ahol a vendégszeretet mindig közös ivászatban nyilvánul meg. Nekünk azért, ha nehezen is, de sikerült. A második kört elutasítottuk, mondván, hogy hosszú út vár még ránk ezen a napon.

A raftinglehetőségeiről híres türkizkék Tara folyót Európa könnyének is szokták nevezni (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Szakadó esőben gurultunk le az Európa könnyének is nevezett, helyenként 1300 méter mély Tara-kanyonba, amely a hegység északi oldalán húzódik. A nagyszerű raftinglehetőségeiről híres, 72 kilométer hosszú kanyont Európa leghosszabb, és a világ második leghosszabb kanyonjaként tartják számon. A kanyonvölgy aljában kanyargó, türkizkék Tara folyó Bosznia határában találkozik a Pivával, majd Drina néven folytatja útját a tenger felé.

A szerpentin pont a híres Tara híd lábánál ért véget. A 366 méter hosszú viadukt 1940-ben készült el, csodával határos módon nem sérült meg a háborúk alatt, így ma is eredeti formájában ível át a 116 méteres mélység fölött.

A Tara híd a világ második leghosszabb kanyonja felett (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Nem a hídon át, hanem a völgy oldalában, kelet felé folytattuk utunkat. Ezen a napon már nem jutottunk el Mojkovacig, ahogy terveztük, naplemente előtt ugyanis durrdefektet kaptam. Öröm az ürömben, hogy pont egy régi kőfejtőnél történt az eset, amelynek aljában kényelmesen tábort tudtunk verni éjszakára. A sátor menedékében ideiglenesen orvosoltuk a problémát, másnap pedig, mivel a külső is sérült, öt euróért egy új külsőt is vásároltunk a mojkovaci bolhapiacon.

Kétliteres palackban a sör és a vendégszeret

A város után rövid kitérőt tettünk a Biogradi-tó felé, amely egy azonos nevű nemzeti parkban található gleccsertó. Eredetileg az volt a tervünk, hogy felkerékpározunk a völgyet körülvevő 2000 méter magas fennsíkra, de mivel sejtettük, hogy ott sem lesz különb az időjárás, mint a Durmitorban, ezért a bicikliket hátrahagyva csak a gyönyörű tavat sétáltuk körbe. A medvehagymával borított erdőben fél óra alatt megjártuk a négy kilométeres, könnyű túrát a gyönyörűen kiépített ösvényen, amelyen sokszor fapallókon kellett átkelni a mocsaras, patakokkal szabdalt részeken.

A Biogradi-tó körül kényelmes sétát tehetünk a kiépített turistaúton (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A tó déli partján, egy kiépített pihenőhelyen gimnazisták gyülekeztek a tábortűz körül. Meghívtak minket az asztalukhoz, sült hússal, rakijával és sörrel kínáltak, sőt az utóbbiból néhány kétliteres PET-palacknyit (itt ilyen a sör normál kiszerelése) is ránk akartak testálni. Alig tudtuk megértetni velük, hogy ennyit nem szeretnénk elvinni, mert nehéz lenne cipelni őket a bicikliken. Végül nagy nehezen kiegyeztek abban, hogy csak egy palack sört fogadunk el tőlük ajándékba.

Búcsúzáskor megkérdezték, hogy tetszik nekünk az országuk. A legnagyobb elismeréssel adóztunk a táj szépségének és az emberek kedvességének, aminek a gimnazisták láthatóan nagyon örültek. Montenegro is beautiful, we are very kind! – ismételték lelkesen dicsérő szavainkat.

Valószínűleg nem az iskolában tanulják, hogyan kell bánni az országba érkező idegenekkel, hanem zsigerből ilyen vendégszeretők. Akárhogy is, nagyon jól csinálják, mert aki egyszer megjárta Montenegrót, biztos, hogy visszakívánkozik oda. Így vagyunk ezzel mi is. Legközelebb viszont nem tavasszal, hanem nyár végén fogunk Montenegróba látogatni, hogy a hó miatt kihagyott látnivalókat bepótolhassuk.