Mi legutóbb a Rax Schneeberg-csoportban szereztünk élményeket; történetesen most nem a napfényben fürdő havas táj tette emlékezetessé a kirándulást, hanem inkább az, ami a csúszós, ködös, havas időjárás okozta körülmények között eszembe jutott.
Ezt a csúszós, havas, ködös időjárást illethetném akár az extrém jelzővel is, de nem teszem, mert léteznek ennél sokkal szélsőségesebb feltételek is. Az idő tagadhatatlanul zord volt, ez azonban előfordul a hegyen, különösen télen. A kérdés az, hogy az ember elindul-e ilyen időben, vagy sem, és ha igen, akkor az óvatosság vezérli-e vagy inkább a kihívás. Akárhogy is, odafent nem árt, ha a hegy szabályait követjük.
A Rax Schneeberg-csoportról
A magyar határhoz közel eső egyik legszebb és legkedveltebb osztrák túracélpont az Alpok Rax Schneeberg-csoportja (Rax-Schneeberg-Gruppe) Alsó-Ausztria és Stájerország határán. Bár két különálló hegyről beszélünk, akár egybetartozónak is tekinthetjük őket, hiszen tulajdonképpen csak a Höllental (magyarul Pokolvölgy), illetve egy tekergő autóút választja el őket egymástól. Mind a Rax Alpok, mind a Schneeberg gazdag turistautakban (Weg), illetve meredekebb kapaszkodókban (Steig). Mindkét hegy teteje egy-egy széles fennsík (Plateau), ahol gyönyörű táj terül el, amerre a szem ellát. Persze, ha ellát. Mi például mindebből most semmit nem érzékeltünk a köd miatt.Mikor elindultunk itthonról, már tudtuk, milyen idő vár ránk – hideg és hóesés. Sebaj, gondoltuk, ennek is megvan a maga varázsa. Szálláshelyünkön, Kaiserbrunnban leraktuk a csomagokat, bepakoltuk a téli felszerelést a túrazsákba, és nekiindultunk a hegynek. Az elsődleges napi cél a Rax Seilbahn (felvonó) teteje, az ottani Bergstation volt. Úgy gondoltuk, ha felérünk, még továbbmehetünk az Ottohaushoz, a Rax egyik kedvelt menedékházához, ha viszont köd lesz, akkor visszaereszkedünk a völgybe.
Az időjárás miatt a B terv lépett életbe, de a túra felfelé a Brandschneide nevet viselő kapaszkodón nagy élmény volt. 526 méterről emelkedtünk 1547 méterig. Közben mintha egy kietlen, földöntúli tájon kaptattunk volna felfelé először az erdőben, majd a hó- és jégfoltokkal tarkított csupasz sziklafalak között, amíg a néhol létrákkal és láncokkal felszerelt úton fel nem értünk az örök fehérség érintetlen birodalmába.
Második nap téli mesevilágba csöppentünk. Szakadó hóban másztunk fel a Schneeberg Rax melletti oldalán megbújó szurdokjában. A Weichtalklamm nyáron is nagyszerű élmény (kicsit hasonlít a Szlovák Paradicsomhoz), de télen egyenesen felejthetetlen: síszemüvegben, mackónak öltözve felkapaszkodni az itt-ott jéggel borított sziklákon, keresni a fogást a falon és a néhol fel-felbukkanó láncot a hó alatt.
Plusz vasak a zsákban
Kifejezetten kedvelem a nehezebb túrautakat. Különösen akkor, ha hétágra süt a nap, és vidáman kattintgathatok, de azt se bánom, ha esik az eső vagy szakad a hó. Már eddig is sokat gondolkoztam azon, hogyan viszonyuljak a hegyhez, és rajta önmagamhoz, de ezen a hétvégén történt valami, ami megszólaltatott bennem egy kis vészcsengőt. Vajon meddig feszegethetem a saját határaimat?
Amikor ugyanis a térdig hóban süllyedős szurdokjárás után fülig érő szájjal visszaérkeztünk a panzióba, az a hír fogadott minket, hogy előző nap öt embert elsodort a környéken a lavina (konkrétan a Rax-platón, ahol a kis dőlésszög ellenére is meg tudott indulni a nagy hótömeg). Egy pillanatra megállt bennem az ütő: na ez az, amit nem lehet kiszámítani. Aztán eszembe jutott, hogy ettől még nem kell más fényben látnom a mi túránkat, hiszen igyekeztünk megtenni a szükséges óvintézkedéseket, és szerencsére minden rendben is volt. Mivel azonban ez nem biztosíték semmire, átgondoltam, mit jelent számomra az eset.
Hasznos tippek a téli hegyen
Nem szeretem, ha óva intenek a túrázástól, a mászástól, vagy a klettersteigtól, mert ezek veszélyesek.Tény, hogy lehetnek azok is, de nekem energiát és örömet adnak. És annak tudatában, hogy valóban nem a megszokott tömegsportokról beszélünk, úgy érzem, ez az egész végtelenül relatív: kihez és mihez képest nevezünk valamit veszélyesnek? Szerintem a veszély és a nehézség mindenkinek a saját határaitól függ. A hegyen is pont annyi eséllyel történhet minden és semmi, mint egy zebrán való átkeléskor. Ott sem lehet tudni előre, hogy átér-e az ember a túloldalra.
Ha folyton a veszélyekre gondolnék, valószínűleg neki sem vágnék a hegynek, és értékes pillanatoktól fosztanám meg magam. Csak azt tehetem – ezt viszont kutya kötelességem megtenni –, hogy minden alkalommal maximálisan felkészülök a legjobb tudásom szerint, jelen vagyok, és józanul döntök saját magamhoz képest. És lehetőleg olyan társakkal megyek (mert hegyre nem megyünk egyedül!), akik gyakorlottak, és akár nálam több tapasztalattal, ismerettel rendelkeznek. Veszélybe sodorhatjuk a legkönnyebb, legtriviálisabb túrán is a társunkat és önmagunkat, ha rosszul mérjük fel a helyzetet, ugyanakkor életünk egyik legszebb emléke lehet egy olyan csúcstúra, amely valóban extrém körülmények között zajlik.
Csakúgy, mint bármi másnak, ennek is megvannak a maga szabályai. Ezektől el lehet térni, de nem érdemes. Kicsit olyan ez, mint egy társasjáték, ahol a terep a tábla, a dobókocka teremti az éppen aktuális körülményeket, mi pedig színes kis figurákként lépegetünk előre a rizikófaktor tudatában, a játék öröméért. Talán ez a hegyen való mozgás lényege – a legnagyobb kötöttség és a legnagyobb szabadság is egyben.