A déli simabálnák minden októberben egészen közel úsznak a védelmet nyújtó argentin partokhoz, és ott adnak életet kicsinyeiknek, majd nevelgetik őket hónapokon át. Ilyenkor turisták ezrei érkeznek, hogy a partról vagy csónakokból gyönyörködjenek a hatalmas állatok táncában. Azt azonban kevesen tudják, hogy Madryn akkor is hemzseg a számunkra egzotikus állatoktól, ha a bálnák már elúsztak. Én is a bálnaszezon után érkeztem, mégsem unatkoztam egy percig sem.
Puerto Madryn az argentin fővárostól 1300 kilométerre fekszik az Atlanti-óceán partján, a Golfo Nuevo-öbölben, melyet egyik oldalról a Ninfa-fok, másikról pedig egy kalapács alakú félsziget, a Península Valdés határol. A védelmező öböl, az óceán közelsége és a félsivatagos éghajlat hatására sajátos állatvilág jött itt létre. A bálnákon kívül ez a természetes élőhelye a magellán pingvineknek, az oroszlán- és elefántfókáknak, a szürke delfineknek, a fekete-fehér Commerson-delfineknek, de ide jár vadászni a gyilkos bálna, az orka is.
Még Buenos Airesből írtam a szállásadónak, hogy szeretnék lefoglalni egy szobát és pár túrát, mire ő a teljes összeg felét kérte előre átutalni. Rutinosan azt válaszoltam, hogy a helyszínen készpénzben fizetnék, mire minden akadály elhárult, érkezésemkor pedig már várt rám a szobám és a lefoglalt túrák egy kedves mosoly kíséretében.
A szállásom az öbölben volt, reggelente az óceánra néző teraszon szürcsölgettem a teámat, miközben a horizonton felkelő napot figyeltem. Puerto Madrynt 1865-ben alapították walesi bevándorlók, majd a vasútvonal kiépülésével a város fokozatos növekedésnek indult. Ma több mint 50000-en lakják.
Az első benyomásom az volt, hogy Puerto Madrynból árad a nyugalom. A világos, mediterrán házikókkal szegélyezett tengerparti sétányról az apályban csak távolról hallatszott az azúrkék tenger ringatózása, és a déli napot enyhítő, tenger felől süvítő szél is elnyelte a hideg vízben megmártózók sikongatásait.
A másik nagyon szembetűnő dolog az emberek hihetetlenül szoros kapcsolata volt a természettel. Buenos Airesszel ellentétben itt egy cigarettacsikk sem hevert eldobva, és a főváros bukéját adó kutyagumira ráállt szememnek is furcsa volt megszokni, hogy nem kell folyamatosan a lábam elé bámulni.
A szálláson két lánnyal barátkoztam össze. Mindketten a fővárosból jöttek, mindketten biológiatanárok voltak, és mindkettejük álma az volt, hogy egy nap vesznek itt egy kis házat, és reggelente madárcsicsergés helyett a bálnák énekére fognak ébredni. Mint mondták, Puerto Madryn az állatbarátok Mekkája, majd egymásra mosolyogva hozzátették, hogy a biológiatanároknak pedig egyenesen kötelező zarándokhely.
Első túrámat a Valdes-félszigeten tettem, amely Puerto Madryntól 70 kilométerre található. A terület hihetetlenül gazdag növény- és állatvilágának köszönhetően 1999 óta az UNESCO világörökség része. A félszigetet a szárazfölddel összekötő szűk földsávon már egészen lassan haladtunk. Idegenvezetőnk, Mauricio elmondta, hogy itt az állatoknak van elsőbbsége, és ha kiugranának az útra, időben le kell tudnunk fékezni. Sokan azonban nem tartják be a sebességkorlátozást, aminek következményeként sajnos mi magunk is láthattuk, hogy számos elütött tatu hevert az út szélén.
A túra amúgy jó hangulatban telt. Mauricio elmesélte, hogy akkor sem unatkozott egy percig sem, amikor hatvan napon keresztül ugyanazt a túrát járta végig újra meg újra. Az állatok minden nap meglepik valamivel, minden nap tanul valami újat. A szirteken állva áhítattal hallgattam, ahogy Mauricio a parton szundikáló oroszlán- és elefántfókákról mesélt. Később a saját szememmel láttam, ahogy a hímek védik a nőstényeiket, ahogy hatalmi harcaikat vívják a kolóniákért, és ahogy a nőstények fekete kicsinyeikről gondoskodnak.
Mauricio elmondta, hogy itt mindent a természet rendez, vagyis a show nincs előre megtervezve, az állatok maguk alakítják a programot. Ha egy állatfaj képviselőinek épp nincs kedvük előbújni, akkor a túravezető nem tehet semmit, kénytelen továbbállni. Több tengerparti túrát ezért úgy hirdetnek, hogy előfordulhatnak gyilkos bálnák, de semmi sem garantált. Mauricio szerint, ha mégis sikerül egyet kiszúrnunk, aznap mindenképpen töltsünk ki egy lottószelvényt.
Nem mindenki tudta elfogadni ezt a szemléletet. Francia szobatársam például felháborodva minősítette le a túrát, mert nem engedték meg neki, hogy megsimogassa a területüket védő oroszlánfókákat. Az éjszakai buliból hajnalban hazaeső svéd srác pedig arra használta a túrát, hogy az autó hátsó ülésén heverje ki másnaposságát. Csak akkor nyitotta ki a szemét, ha Mauricio egy nandu- vagy lámacsapatra hívta fel a figyelmünket, amely mellett éppen elhaladtunk.
De voltak ennél is meglepőbb reakciók. Az egyik nemzeti park bejáratánál két alak pisszegésére lettem figyelmes, amint lábujjhegyen egy szikla mögé kúszva fotóztak valamit. Kíváncsian néztem el abba az irányba. A szemfülesek egy lámaszobrot szúrtak ki a szikla tetején, és kezdték el becserkészni, nekem pedig nem volt szívem lelombozni a lelkesedésüket.
Ha gyilkos bálnákat nem is vártam, azért a területen egyedülálló, a pingvinekhez hasonlóan fekete-fehér Commerson-delfinekben szívesen gyönyörködtem volna. Rawson kisvárosának kikötőjéből indultunk egy hatalmas gumicsónakkal a delfinek keresésére. Állítólag minden nap látni őket, de a kapitány aznap hiába szelte a vizet két órán keresztül, és mi hiába áztunk csuromvizessé a felcsapódó hullámoktól, a delfinek csak nem kerültek elő. Állítólag a gyilkos bálnák támadásai után szoktak eltűnni pár napra.
Egyes túrák biztos sikert ígértek. Például a közeli Punta Tombón az a rezervátum, ahol éppen egymillió Magellán-pingvin nevelgette utódait. Itt csak az nem botlott bele a tengerbe totyogó, majd gyomrukban a zsákmánnyal hazafelé imbolygó pingvinekbe, aki nem akart. Megérinteni őket sem lehetett, mert csíptek, és mert itt mi csak vendégek voltunk az ő területükön.
Idegenvezetőnk, Juan már a túra elején leszögezte, hogy ha pingvin keresztezi az utunkat, akkor mindig neki van elsőbbsége. A pingvinek egyáltalán nem féltek tőlünk, úgy totyogtak el mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. Juan szerint éppen a feléjük tanúsított tisztelet miatt nem alakult ki bennük a menekülési reflex, megbíznak az emberben. Leírhatatlan érzés volt az eddig csak az állatkert rácsain keresztül megismert kis állatokat ilyen közel érezni magamhoz.
Bevallom, legjobban azt a túrát vártam, amely során végre megérinthettem egy állatot. Szállásadómmal már napokkal előre kinéztük, hogy az utolsó reggelemen lesz megfelelő a szélállás és az apály mértéke az oroszlánfókák megfigyeléséhez. Eljött a nagy nap, amikor gumiruhát és gumisapkát öltöttem, felvettem a búvárszemüveget és a pipát, majd a húsz kilométerre található szirtekhez indultam motorcsónakkal. A magas vízállás miatt az oroszlánfókák a vízbe szorultak, és kicsinyeikkel a hullámokban játszottak.
Tőlük távol csobbantunk bele a vízbe, és vártuk, hogy felénk ússzanak. Mivel az oroszlánfókák hozzánk hasonlóan kíváncsi teremtések, pár perc múlva már mellettünk, alattunk úszkáltak, orrukkal bökdöstek, és játékra hívtak. Eleinte kicsit meg voltam ijedve az alattam cikázó hatalmas hengertestek láttán. Ahogy a kutyákkal szoktam ismerkedni, a kezemet félve nyújtottam feléjük, ők pedig annyira barátságosak voltak, hogy nemsokára megjött a bátorságom, és én is velük lubickoltam, a part menti területüket végig tiszteletben tartva.
Madrynban saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy van még olyan hely a világon, ahol ember és állat harmóniában él együtt, ahol kölcsönösen tisztelik egymást, figyelnek a másikra. Ha nyerek a lottón, nekem is lesz itt egy házikóm a tengerparti sétányon, és reggelente majd én is a bálnák énekével ébredek.