Már csak Gandalf meg a hobbitok hiányoztak

Cradle Mountains

A hobarti vendégszeretet megtapasztalása után négy ismeretlen útitárssal vágtam neki a legkülönlegesebb ausztrál állam felfedezésének. Gyűrűk Urába illő kietlen tájak, ismerősök úton-útfélen és meseszép tengerpart. Nem lehet véletlen, hogy szív alakú a tasmán sziget, hiszen örökre rabul ejti az arra kószáló turista szívét.

Miután sikerült összeszedni magunkat az előző esti buli után, első állomásunk egy Hobarthoz közeli állatkertbe vezetett, ahol kengurukat meg koalákat lehetett simogatni. Az állatkert lényegében a semmi közepén volt, a nap tűzött, én meg másnaposságtól kopogó szemekkel mindenre vágytam, csak arra nem, hogy cuki állatokat simogassak. Kikászálódtunk a kocsiból, és elhatároztuk, hogy szerzünk jégkrémet, attól biztos jobban leszünk.

Az első ember, akit megláttunk, az egyik srác volt az esti buliból. Kisimult arccal, vidáman sétált az állatkert bejárata felé. Némi töprengés után eszembe jutott, hogy Howardnak hívják, és nagy lelkesen rákiáltottam. Megfordult, és mosolyogva kérdezte, mi szél hozott erre minket. Most kezdjük nagy tasman kalandozásunkat, válaszoltuk, csak még nem sikerült egészen magunkhoz térnünk.

Amint elhagytuk az állatkertet, gyönyörű hegyeket pillantottunk meg. Akármennyire fáradtak voltunk, egyszerűen nem lehetett elaludni, annyi látnivaló volt. Első állomásunk a Gordon-tóhoz vezetett, amely gyakorlatilag az azonos nevű folyó tetején kialakított víztározó. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Gyűrük Ura díszletei között barangolnék, már csak Gandalf meg a hobbitok hiányoztak.

Már csak Gandalf meg a hobbitok hiányoztak a Gordon-tó partjáról Fotó: Vásárhelyi Orsolya

Tasmania nagyon hasonlít Új Zélandra: magas, vulkanikus hegyek, csodaszép tengerpartok, legelésző állatok. Az érintetlen természet magával ragadó, órák hosszat lehet autókázni a szigeten anélkül, hogy emberekkel vagy akár juhokkal találkoznánk.

Vissza a vadonba

Érdemes azonban felkészültebben nekivágni a túrázásnak, mint ahogy mi tettük. Már délben korgott a gyomrunk, de gondoltuk, csak szembejön majd egy nagyobbacska város. Este hat óra magasságában már annyira éhesek voltunk, hogy azon gondolkodtunk, levadászunk egy kengurut, és megsütjük. A tasman térkép nagyon csalóka, pár ezres lélekszámú városkákat is hatalmas metropolisznak jelöl, így keltve bizakodást a gyanútlan utazóban, hogy biztos van egy szupermarket vagy legalább egy benzinkút a településen. De általában nincs.

Mivel szerettünk volna egy nagyobb városban aludni, ahol esetleg egy nyitva tartó bolt is akad, megcéloztuk Deloraine-t, amely körülbelül kétórányi autózásra van a nemzeti parktól. Az ausztrálok nem vezetnek éjszaka, ami nem véletlen, a vadállatok tényleg nagyon bevadulnak napnyugta után. Eddig leginkább turistalátványosságnak fogtam fel a kengurukra figyelmeztető táblákat, most azonban felfogtam a jelentőségüket.

Amint lement a nap, egészen új világ tárult a szemünk elé. Lehetetlen volt folyamatosan haladni, percenként vágtak át előttünk az úton a kisebb méretű, úgynevezett wallaby kenguruk egy-két tasman ördög vagy más rágcsáló társaságában. Sajnos nem tudom biztosan kijelenteni, hogy egy állatot sem ütöttünk el, de nagyon vigyáztunk.

Mivel túránkat nagyon olcsóra terveztük, próbáltuk a szállást leginkább ingyen megoldani. Sátor és couchsurfing lehetőségek híján maradt az autóban alvás egy nyilvános vécé melletti parkolóban. Mivel ekkor már két napja nem aludtam, nem törődtem a kényelmetlenségekkel, azonnal álomba merültem.

Reggel feltöltöttük a telefonjainkat egy kávézóban, majd tanulva előző napi éhezésünkből, bevásároltunk. A meseszép Cradle-hegységbe mentünk túrázni. Elvileg minden egyes nemzeti parkba való belépésért fizetni kell 10-15 dollárt (2000-3000 Ft), viszont 60 dollárért (12 000 Ft) havi bérletet lehet vásárolni, amely az autóhoz tartozik, és ezt felmutatva minden utas ingyen bemehet az állam összes nemzeti parkjába. Sok nemzeti parkban ingyenes kempingek is vannak, úgyhogy mindenképpen megéri havi jegyet beszerezni.

A Dove-tó és a Cradle-hegység Fotó: Vásárhelyi Orsolya

A Cradle-hegységben többféle túrát is be lehet járni, vannak könnyűek, közepesek és tapasztalt túrázók számára is megerőltetők. Minden egyes túra előtt be kell jelentkezni a recepción, és ha este hatig nem érünk vissza a turistaházhoz, akkor megindulnak a keresésünkre.

Mi az egyik legkönnyebb és egy közepes túraútvonalat választottuk. Az első túránk a Dove-tavat, a második pedig a kicsit magasabban fekvő Wombat Poolt (Vombat-medencét) járta körbe. Bár az információs pontnál azt mondták, hogy ez utóbbi helyen rengeteg vombatot lehet látni, sajnos mi eggyel sem találkoztunk. De a kilátásért megérte felmászni a hegyre.

Mivel előző esténket a kocsiban töltöttük, szerettünk volna valami rendesebb helyen éjszakázni, ahol legalább zuhanyozni tudunk, így a legközelebbi „nagyváros”, Lanceston felé vettük az irányt. Sajnos egyetlen couchsurfing visszaigazolást sem kaptunk, így felhívtuk a városban lévő összes hostelt, és végül találtunk egy helyet, ahol fejenként 20 dollárért (4000 Ft) kaptunk helyet.

Egyik útitársunk épp ezen a napon született pontosan 30 évvel ezelőtt. Nagy lelkesen belevetettük magunkat a lancestoni éjszakába, ám csalódottan konstatáltuk, hogy itt bizony nincs buli. Elkortyolgattunk pár sört, kiélveztük a hostel nyújtotta frenetikus kényelmet, és kialudtuk magunkat. Lanceston nem bizonyult hatalmas látványosságnak, bár a szombat reggeli biopiacon elfogyasztott reggelit kár lett volna kihagyni. Helyben sütött zsemlét, bacont, tükörtojást és egy isteni kávét kaptunk mindössze 5 dollárért.

Kicsi a világ, de főleg Tasmania

Körülbelül harminc fokos melegre ébredtünk. Módosítottuk az útitervünket, és Josh születésnapi kívánságának eleget téve egyenesen a meseszép Wineglass-öböl felé vettük az irányt. Két óra múlva már a strandon heverésztünk, és iszogattuk a hűs cidereket, miközben a barbecue-n fincsi hamburgerek sültek. Bár a világ egyik legszebb tengerpartján voltunk hétvégén, hihetetlenül jó időben, mégis kimondottan kihalt volt az öböl. Ha ez a strand az ausztrál keleti parton lenne, egy tűt sem lehetett volna leejteni a nagy tömegben.

A szinte üres Wineglass Bay-i tengerpart Fotó: Vásárhelyi Orsolya

Miközben lelkesen fogyasztottuk ebédünket, Claire egyszer csak rángatni kezdte a vállamat. Howard sétált szélesen mosolyogva felénk két német lány kíséretében, akik szintén ott voltak az előző heti buliban. Ennél jobban, azt hiszem, semmi nem mutatja, mennyire kicsi is Tasmania.

Utolsó napunkon Port Arthurba látogattunk, majd visszakeveredtünk Hobartba. Claire-rel könnyes búcsút intettünk spanyol és tajvani barátainknak, majd visszatértünk Lewis barátunkhoz, aki az első éjszakákon szállást adott, hogy beváltsuk régi ígéretünket a könnyed és nyugis vacsorát illetően.

Másnap az egész Lewis-kommuna kikísért a reptérre, és egészen a beszállásig szórakoztattak. A repülőn ücsörögve azon gondolkodtam, milyen szerencsém van, hogy ilyen kedves emberekkel hozott össze a sors (vagy az internet), és hogy a szív alakú szigetre egyszer még egészen biztosan visszatérek.