Élj úgy, hogy az angyalok visszatapsoljanak!

A székelyudvarhelyi Szabó „Kobra" Zoltán tavaly júniusban indult útnak, hogy furcsa alakú székbicikijével megkerülje a Földet. Fél távnál, 20 ezer kilométer után kértük meg Új-Zélandon arra, mesélje el nekünk, miért jó szirénázva, esernyővel és székelyzászlóval utazni a nagyvilágban.

Merre jártál mostanában és mik a terveid?

Az indonéziai Baliról az új-zélandi Aucklandbe repültem, ahol a múzeumban megcsodáltam Sir Edmund Hillary jégcsákányát, hisz ő volt a legnagyobb gyerekkori példaképem. Szerettem volna megmászni az ország legmagasabb hegyét, a Mt. Cookot, ahol ő is gyakorolt a Csomolungmára, de ilyenkor már nagyon szeszélyes az idő odafent, ráadásul csak vezetővel engednek fel, az meg sok ezer dollár, így ezt a dolgot végül elengedtem.

Most még lemegyek Bluffbe, ez a déli sziget legdélebbi csücske, az lesz a legdélebbi pont, ahol valaha jártam a Földön. Május elején repülök Seattle-be, onnan a Sziklás-hegységen át áttekerek Denverbe, ahol már nagyon várnak ott élő székelyudvarhelyiek, majd jön a Grand Canyon, és le Mexikóba. A többi még nem biztos. Lehet, hogy idén karácsonyra hazaérek, de ha összetalálkozom valakivel, aki azt mondja, hogy gyere, menjünk együtt, tekerjünk le Rio de Janeiróig, akkor az is lehet, hogy így fog történni. Afrikába is jó lenne ezen az úton belekóstolni, de majd meglátjuk, hogy alakul. Afrikába és Dél-Amerikába még mindenképp szeretnék visszatérni, egy rendes, terepre is való kerékpárral, egy másik út keretében.

Biciklis magyar világutazók találkozója Új-Zéland déli szigetén. Zita és Árpád, az Origo szerzői Cromwellben interjúvolták meg Zoltánt (középen) Forrás: Harkányi Árpád

Az ilyesfajta utazók rengetegszer megkapják a kérdést, honnan van idejük és pénzük egy ilyen útra. Te hogyan jutottál el idáig, hogy egy ilyen utazást megengedhess magadnak?

A rendszerváltás előtti Romániában 2 évet dolgoztam egy gyárban, majd 1990-ben átmentünk Magyarországra. Kint álltunk a Moszkva téren a sok lezüllött alak között, és másnap jött egy fickó hogy akarunk-e árkot ásni óránként 60 forintért. Egy sittes-konténerben aludtunk, vagy ha esett, akkor egy sufniban, de ez nem zavart minket, hisz sokszor a kirándulások alatt is a szabadban aludtunk. Kaptuk a jó pénzt, rengeteget röhögtünk, még hosszú hajam volt, mentünk Pokolgép koncertre, nagy élet volt. Ránk köszönt a szabadság, és mi visszaköszöntünk neki.

A katonaságot sajnos nem úszhattam meg, de utána megtanultam pizzát sütni, mert akkor jöttek be az olaszok Magyarországra, én meg beszéltem a román nyelvet, így megértettem valamennyire az olaszt is. Sok erdélyi dolgozott velük, így én is. Akkor ez a pizza dolog még nagy üzlet volt, újdonság.

Aztán fogtam magam, és hazamentem Udvarhelyre. Kezdetben nehéz volt, töredékét kaptam a budapesti fizetésemnek, de én úgy vagyok a dolgokkal, hogy mindent kipróbálok, és ha én elhatároztam magam, megcsinálom. Mindenki bolondnak nézett, amikor pizzériát nyitottam, mondták, hogy a kutya nem fog ide járni, de egy év múlva nagyon felkapott hely lett belőle. Ezt követte egy kávézó. Mindent őszintén, szorgalmasan és tiszta szívvel csináltam.

Amikor eladtam a kávézóm, az ismerőseim nem hitték el, hogy ezt önszántamból teszem, azt hitték, megzsaroltak. Mondtam nekik, hogy azért adtam el, mert nincs szükségem rá, megvan minden napra a söröm a következő tíz évre, pusztán azért nem fogok még többet dolgozni, hogy több pénzem legyen. Az emberek nem értik, hogy ha valamiben nem lelik tovább örömüket, akkor azt nem szabad tovább csinálni, ez különösen igaz a pénz végtelen hajszolására.

Gyalog és kerékpáron is járja a világot Forrás: Szabó „Kobra” Zoltán

Magyar-román kettős állampolgár vagy, két útlevéllel utazhattál, ez előny vagy hátrány az utadon?

Először Törökországba mehettem be ingyen, mert Románia még nem tartozik Schengenhez, így a román útlevéllel nem kellett vízumot fizetnem (idén februártól magyar beutazóknak sem kell vízum). Iránban is jól jött, hogy két útlevelem van, mert ők inkább románbarátok, ráadásul a román követségen nagyon kedvesen bántak velem, amikor egy igazoláskérésnél elengedtek egy 80 dolláros kezelési költséget arra hivatkozva, hogy nincs nemzetközi ATM-hálózat az országban.

Ausztráliát viszont valószínűleg a román állampolgárságom miatt nem jártam meg, mert a vízumkérelemnél minden állampolgárságomat meg kellett adni, és mindenféle bankszámla és jövedelemigazolást kértek tőlem, amit az otthonomtól távol nem tudtam igazolni. Ezért nem kaptam vízumot, azzal az érvvel, hogy biztosan dolgozni igyekszem oda, hiszen sok román állampolgár tartózkodik vagy dolgozik illegálisan az országukban. Ezért jöttem inkább Új-Zélandra, és hát épp itt se rossz.

Visszatérve a két állampolgárságra, ez jó dolog, két nyelvet tanultam meg, kétszer annyi nagykövetségem van a világban, kétszerannyi lap a két útlevelemben, és két országban vagyok otthon. A barátaimat pedig az értékeik alapján választom meg, magyar és román is van közöttük.

A székelyzászló elmaradhatatlan Forrás: Szabó "Kobra" Zoltán

Honnan ez a furcsa becenév, hogyan lett Szabó Zoltánból Kobra?

Ez még általános iskolás koromban kezdődött, játszottunk valami játékot, ahol én gyerekként ezt a becenevet választottam. Ez másnap is megmaradt, és végül egész kisiskolás koromban így hívtak az osztálytársak. A következő suliban gondoltam, ez el fog múlni, de első nap megpillantott egy régi iskolatársam, és átkiabált a tömegen, hogy „Szia Kobra!" – ezután ott is így hívott mindenki. A katonaságnál kezdetben maradtam Zoli, de aztán ott is feltűnt egy régi barát, és elkiáltotta magát. Így rajtam maradt a név, olyannyira, hogy ha ma valaki Szabó Zoltánt keresni Székelyudvarhelyen, lehet, meg se kapja, de mint Kobra, úgy megismernek.

Minek az esernyő, és mire jó még a székelyzászló a bringádon? Mi mindent hordasz magadnál, amiről úgy véled, nem hétköznapi egy ilyen utazásnál?

A szokásos sátor, matrac, hálózsák, tábori konyha, ruhákon túl a bicikli kormányán van egy kilométeróra és egy okostelefon. Utóbbi az irodám. Egy adapteren át az első kerékben lévő agydinamóról és napos idő esetén egy, a hegymászásaimnál is használt kis kihajtható napelemes töltőről is tudom tölteni, így akkor sincs gond, ha sok napot egyhuzamban sátrazok odakint. A térképet letöltöm rá előre offline, így navigálok. A blogomat is ugyanígy frissítem, megírom a telefonon, és amikor legközelebb találok wifis internetet, feltöltöm. Fényképezőgépnek is ezt a telefont használom, illetve zenehallgatásra és olvasásra is.

A kotyogós kávéfőzőm nélkül nem akartam elindulni, nagyon finom kávékat főztem vele az úton. Kashgarban kaptam az utolsó igazi szemes babkávét, amit meg tudtam őröltetni, ezért Jünnan tartományban odaajándékoztam egy családnak, akik meghívtak magukhoz, és végül két napot is maradtam náluk, mert végig szakadt az eső.

Egy esernyő is van nálam. Ha megérkezem egy városba, jól jön a sétákhoz, ha épp esik, és úgy terveztem, ezt használom majd a biciklire szerelve a Nap forrósága ellen az ausztráliai sivatagban. Erre végül nem kerülhetett sor, de eső ellen így is felszereltem néha a biciklire Ilyenkor öröm volt nézni, ahogy mindenki megbámult, ahogy átvonultam. Megállt az élet az utcákon, az emberek kezében megállt a kanál, tátott szájjal nézték, hogy mi ez az esernyős gépezet.

Az esernyős bicikli mindenhol nagy feltűnést keltett Forrás: Szabó "Kobra" Zoltán

A székelyzászlónak is két funkciója van, hisz a zászlórúd nem véletlenül van egy masszív partvisnyélből: ezt használtam Ázsiában a kutyák ellen. Néha bizony oda is kellett csapnom, hiába ordítottam nekik, hogy nem félek tőlük, és vigyázzanak, mert ettem már kutyát. Látod ezt a szakadást a táskámon? No, ez egy kutyaharapás, de ne félj, erre ő is kapott, és aztán békén is hagyott.

Kutyát egyébként nem szándékosan ettem. Vietnamban egy utcai étkezdében mentem hátra a mosdóba az ebédem után, mikor láttam, hogy a konyha tele van levágott kutyadarabokkal, és kis ketrecekben ott tartják az állatokat. Kérdeztem, hogy én is ilyet ettem-e, mire bólogattak, és nevettek. Ekkor esett le, miért volt olyan rágós az a hús.

Volt még egy kis szirénám is, amit Indonéziában vettem, ezzel szirénáztam az útszéli gyerekeknek. Úgy élvezték, nevettek, minden napom vidám volt. Ez végül egy fantasztikus holland családnál landolt. Három generáció, együtt biciklitúráztak Új-Zélandon, a legkisebb kisgyerek megkapta a szirénát, hisz egy ilyen komoly, nyugati országban felnőtt emberként én már nem szirénázhattam volna tovább, lekapcsolt volna a rendőrség.

A gyerekekre rátérve kicsit, Laoszban különösen szeretni valóak voltak. Kergetőztünk, játszottunk együtt, amikor kora reggel a faluból elindult a nagy gyerekcsorda a bicikliken. Így mindig jól indult a napom. Ez például itt Új-Zélandon nincs, itt mindenki otthon ül a házában, a tévé vagy a számítógép előtt, és a gyerekek nem komiszak, nem nevetnek annyit, olyan komolyak, mint egy felnőtt. Ez szerintem nem jó, egy gyerek legyen rossz, komisz, csibész, attól gyerek!

Szelfi kíváncsi indonéz gyerekekkel Forrás: Szabó "Kobra" Zoltán

Igaz-e a szóbeszéd, hogy amikor elindultál, csupán három szót beszéltél angolul?

Tréfából szoktam mondani, hogy a thank you, a beer, és az I love you volt a három kifejezés, amit induláskor beszéltem az angolból, és ettől az igazság tényleg nem állt távol. Sokat tanultam az úton, most már el tudom mondani, mit szeretnék, de ez azelőtt sem okozott nehézséget. Persze nem tudtam elmélyülni a beszélgetésekben, nem tudtunk filozofálgatni, de különben nem volt ezzel nagy gond.

Ázsiában se én, se a helyiek nem beszéltek angolul, rá tudtam mutatni mindenre a boltban. Azt vettem észre, hogy ahogy kezdtem angolul tanulni, és próbálni beszélni, úgy korcsult el a kommunikációm. Ráadásul volt, hogy nem is szerettek érte, például Iránban és Kínában kifejezetten nem tetszett az embereknek, hogy angolul próbálok beszélni. Persze a helyi nyelven is megkérdeztem a határon mindig, hogyan mondják, hogy igen, nem, köszönöm, de ezen felül inkább az okostelefonomat használtam: lefényképeztem a kedvenc ételeimet, és később már csak a fotót kellett megmutatni. Amikor például sátrazásra akartam rákérdezni, akkor a sátram fotóját mutattam, amikor pedig fékpofát vagy csapágyat kellett vennem, akkor azt.

Hogyan intézed a szállást, hiszen a közlekedés után ez szokott a legtöbb kiadással járni?

Körülbelül 70 százalékban sátorban alszom. Ennek első oka a pénz, hiszen ingyen van, de talán egyformán ok az is, hogy szeretem a természetet. De a táborozásból is megárt a sok, ilyenkor mindig a legolcsóbb hostelek a kedvenceim, ahol 8-10 ember együtt alszik egy szobában. Itt tudok mosdani, ruhát mosni, internetezni, és társaság is van. Törökországban egy belga biciklis mesélt nekem a Warmshowers.org rendszerről, így sok helyinél is sikerült megszállnom. Mindig jó volt így belelátni mások életébe, és mesélni nekik az én kalandjaimról.

Buddhista országokban a kolostorok udvarában, a szerzeteseknél is sokat laktam, az iszlám országokban ötből négyszer mecsetekben, ez is nagyszerű volt, mindig szívesen láttak, és érdekes volt látni az ő életüket. Ázsiában rengeteg a szegény ember, így nagyon jól tudják, mi az a szükség, és nagy örömmel segítenek.

Nemrég viszont egy keresztény pap Új-Zélandon nem engedte, hogy a templomkertben sátrazzak. Nem haragudtam rá, tudtam, hogy azért mondott nemet, mert, ahogy a szükség, úgy a segítség fogalmát is máshogy ismerik itt, és talán félt a szabályoktól. De mégis, ezzel nem tett hozzá semmi jót a világhoz. Persze itt sem ez a jellemző, hisz sokszor van, hogy behívnak egy éjszakára az emberek. Ilyenkor mindenki azt adja, amije van, ők a nappali egy sarkát adják, én pizzát sütök nekik, ez nekem csak időbe kerül, és jól tudom csinálni.

Zoltán gyakran saját maga által készített pizzával hálálja meg a kapott vendégszeretetet – így jártak az Origo szerzői is Forrás: Harkányi Árpád

A tengereket leszámítva, voltak olyan esetek, amikor nem a bringádat használtad haladásra?

Először Oroszországon át gondoltam eljutni a Pamírba, de amikor az orosz nagykövetségeken elmondtam az ötletem, visszautasították azzal, hogy Oroszországban nincs bicikliút. A bürokrácia nagyon megnehezíti az ilyen utakat, ezért Türkmenisztánba és Üzbegisztánba nem sikerült bejutnom. Irán fővárosából, Teheránból kénytelen voltam Dusanbéba repülni, csak így juthattam tovább. Tádzsikisztánban aztán olyan rossz és meredek utakat találtam, amit az én 20"-os, elsőkerekű fekvőkerékpárommal szinte lehetetlenség lett volna megtekerni, ezért amikor elhaladt mellettem egy 7 km/h-val fölfelé döcögő kamion, belekapaszkodtam a hátsó lökhárítója sarkába, és felvontattam magam. Ilyesmit aztán Dél-Kelet-Ázsiában is sokat láttam: ott a helyi motorosok lábbal megtámasztva tolják a másikat, amikor az lerobbant. Ezen felbátorodva néha én is belekapaszkodtam egy-egy motorosba, amikor lelassítottak mellém, hogy megkérdezzék, honnan jöttem. Nekem ez belefér, ezeket a blogomon is leírtam, de ezek a segítségek összesen talán ha 100 kilométert tesznek ki.

Tibetben egyszer megállítottak a sok ellenőrző pont egyikén azzal, hogy nem mehetek tovább, kerüljek északnak 3500 kilométert, mert valami balhé volt előttünk egy faluban, és ilyenkor nem mehet oda idegen. Én erősködtem, hogy már csak 200 kilométer van hátra, tegyenek be egy autóba, mit bánom én, csak jussak át. Végül jött egy autó, és intettek, hogy pakoljak be, indulunk. Örültem és rámoltam gyorsan, de az autó visszafelé vitt 50 kilométert, ahol kitettek, és mondták, hogy viszlát, forduljak vissza. 3500 kilométert megtenni nekem két hónapba is beletelhet, a vízumomból pedig már csak két hét volt, ezért elindultam egy rövidebb kerülő úton a hegyeken át. Ez az út először egy rettentő köves, két keréknyomos csapáson folytatódott, majd később már csak egy ösvényen, aztán az is eltűnt. Végül egy teherautóst stoppoltam le, ő át tudott vinni egy másik úton a hegyeken, így jutottam túl a lezárt zónán.

Kínában 5500 kilométert tekertél, keresztülmentél Ujgurisztánon és Tibetnek azon a keleti részén, ahol azt vezető és drága engedély nélkül megtehetted. Miért ezt az utat választottad?

Tibet mindig is vonzott, nagyon misztikus volt számomra, kamasz koromban sokat olvastam róla. A legmagasabb hágó, ahol bicikliztem, Tibetben volt, 4800 méter magas, ott már bizony kapkodni kellett a levegőt. Ez és a sivatagon való átkelés számomra nagy kihívás és élmény volt. Kint a sivatagban úgy be tud gubózni az ember a saját gondolataiba, hogy az csodálatos, ez egyben egy nagyszerű belső utazás is volt.

A tibeti hágón már kapkodni kellett a levegőt Forrás: Szabó "Kobra" Zoltán

De az emberek miatt is ezt az utat választottam: az ujgurok és a tibetiek kisebbségben élő népcsoport, úgy, ahogy mi székelyek is Romániában. A kisebbségek sorsa a világban nagyon közel áll a szívemhez. Én úgy tudom, hogy az ujgurok senki mást, csak a magyarokat tartják testvérnépnek, nem tekintik kínainak magukat. Tudod, hogy mondják, hogy galamb? Pont ugyan úgy, mint mi: galamb. Persze, hogy mi az igazság, azt nem tudhatom.

Ez már nem az első ilyen utad, több ezer kilométert sétáltál és nyolcezres hegyen is jártál ezelőtt. Hogy kezdődött ez a sok kalandozás?

Gyerekkoromban, Sir Edmund Hillary életregényével kezdődött minden. Egy olyan zárt világban, mint az akkori Románia, ezt olvasni egy nagyon erős érzelmi utazás volt. Jöttek az országon belüli kirándulások, hegyekben, barlangokban jártunk, vagy lent a tengernél, remek kamaszkorom volt.

Szoktam mondani, hogy a forradalom azért történt Romániában, hogy én mehessek kirándulni. Csak aztán jött a család, gyerek. Van egy 19 éves lányom, akit nagyon szeretek, és akivel nagyon szoros a kapcsolatom, egyedülálló szülőként neveltem fel. 12 évvel ezelőtt volt egy törés az életemben, ez a válásom volt, ekkor egy darabig nagyon boldogtalan voltam, de rá egy évre elmentem az El Caminóra, ami megváltoztatta az életemet, azóta a saját utamat járom. Mikor hazaértem a zarándokútról, lemondtam az újság-előfizetést, elvágtam tévékábelt, és - a lányom nagy ledöbbenésére - az internetet is. Két évvel később az akkori párommal Csíksomlyóról Vatikánba gyalogoltam közel 2000 kilométert 425 településen és öt országon át.

Ekkor kicsit nyitottam a világ felé, nagyon vonzott a kelet. Indiába már kamaszként el akartam jutni. Egyszer egy rég látott barátommal találkoztam Udvarhelyen, aki elmesélte, hogy épp talált 500 eurós retúrjegyeket Indiába, és most készül azokat megvenni. Pont volt nálam ennyi pénz, rögtön a kezébe nyomtam, hogy nekem is vegyen. Idealizáltam az országot, de már a Caminóval rájöttem, hogy a boldogságot nem az ashramokban, hanem idebent, én bennem kell keresni.

Véletlen indult el a hegymászó életem is. Ugyanez a lány felhívott, hogy el tudok-e vinni a mikrobuszommal egy csoportot a Mount Blanc-ra. Én mondtam, hogy nagyon szívesen, egy feltétellel, hogy ha én is velük mehetek a hegyre, mert nem akartam odalent várni a kocsiban. Ez a túra csodálatos volt. Sosem fogom elfelejteni azt az élményt, amikor éjjel kettőkor a hütte teraszáról elindultunk a csúcsra, és a telihold fényénél látszott Chamonix és a hegyek. Ott szerelembe estem, jégcsákányt, hágóvasat vettem. Ezt követte az Elbrusz ugyanezzel a társasággal. Nepál mindig vonzott, oda egyedül mentem el. Alaposan körbecsavarogtam a hegyeket, jártam az Everest alaptáborban, az Annapurna körtúrán és az alaptáborban, a Langtan-zónában, megkerültem a Dhaulagirit, jártam a Makalunál. Nem másztam meg a hegyeket, csak barátkoztam velük. De 2011-ben a Cso-Ojura (Cho Oyu) felmásztam, ahol 8000 méter fölé jutottam. 200 métert kellett volna még menni a csúcsig, de mivel oxigén nélkül másztunk, ez beletelt volna két órába. Ködbe borult a hegy, és egy kisebb vihar közelgett, ezért jobbnak láttam visszafordulni. Ha a hegy felenged, én szívesen felmegyek, de a vihart nem tudom legyőzni. Ez nehéz dolog volt, hiszen Tóásó István barátommal voltam a hegyen, és ő máshol érezte ezt a pontot.

Mászás a Cso-Ojun, amely 8201 méterével a hatodik legmagasabb hegy a világon Forrás: Tóásó István

Két éve egy kolozsvári sráccal a Pamírban a Lenin-csúcsra jutottam fel alpesi stílusban. Nem annyira a csúcsot akartam elérni, hanem kipróbálni ezt a fajta hegymászást. Végül ez annyira jól sikerült, hogy feljutottam.

Mi a legkedvesebb helyed vagy élményed a világban, és a legnehezebb dolog számodra ezen az úton?

A világon millió kedvenc helyem van, sok nem is a hely, hanem az ott élő emberek miatt. Kiemelni egyet nem szabad, mert megsérteném vele a többit.

A legnehezebb dolog a bürokrácia, mert megköt. A vízumok korlátozzák a szabadságot, van, hogy egyszerűen lehetetlenség bejutni egy országba. Az iráni vízumot például az isztambuli és erzurumi próbálkozás után végül csak egy harmadik városban, a törökországi Trabzon konzulátusán kaptam meg. Ezért nem is szerettem az elején azt mondani, hogy a mostani egy földkörüli út lesz, de most, hogy már fél távnál járok, ki merem mondani.

Ezen kívül talán a magány a legnehezebb, hogy egyedül vagyok. Van, hogy hetekig nincs kivel egy magyar szót váltanom, csak kiabálok magamban, ha fázom. Ezen sokat segít a zenehallgatás, és persze nagyon jó, amikor megérkezem valahová, újra emberek közé, pláne, ha magyarok közé.

Hogyan lesz az ember ilyen bevállalós és bátor? Mi tesz képessé ilyen teljesítményekre? Mi kell a boldogsághoz?

Egyszerű ember vagyok, mint bárki más, ugyanolyan büdös vagyok, ha megizzadok, ugyanúgy rohanok reggel a vécére, mint mások, és nekem is vannak nehéz napjaim, amikor legszívesebben behajítanám a bringát az árokba. Persze ez el szokott múlni, és mindig bocsánatot kérek az én „Bé-bike"-mtől.

Ha mindenképpen ki kell emelni valamit, akkor az az, hogy belül szabad vagyok, szabadon gondolkodom. Én otthon szabadon beszélgetek románokkal, cigányokkal, megértem őket, nem sértődök meg, nem haragszom rájuk. Nevezzük ezt szellemi szabadságnak, ez az igazi szabadság, ezért tudtam elindulni. Sokan túlidealizálnak, de ez nekik nem jó, ezzel nő a távolság köztünk, mert azt hiszik, hogy én megvilágosodtam, vagy valami ilyesmi. Pedig nem, ők is képesek rá, mindenki képes rá, vegyenek biciklit, és induljanak el. Isten úgy helyezte el a magyarokat a világban, hogy a világ 80 százaléka rosszabbul él nálunk, nincs jogunk panaszkodni. Törekedni, jobbá, szebbé tenni az életet, azt lehet, és kell is, de panaszkodni, azt nekünk semmi jogunk nincsen.

A Pamírba már akkor is biciklivel szeretett volna eljutni, amikor néhány éve meghódította a Lenin-csúcsot Forrás: Szabó "Kobra" Zoltán

A boldogság és a szabadság édes testvérek, a kettő külön nem létezik. De a boldogsághoz nem csak szabadság, hanem kreativitás is kell, például, hogy egy ilyen úton még 10 hónap után is tudjunk örömöt lelni a napokban. Sokat számít, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Mert ha nem így van, mi a fenének indult útnak?

Én most élek, és a halál gondolatával nagyon jól megvagyok, ez még segít is a napjaim helyes megélésében. És mivel a hegymászásban ez is benne van, ezért megbeszéltem a lányommal, hogy ha én meghalnék, engem ne temessenek el, hanem a hamvaimat szereljék majd egy tűzijátékrakétába, és lőjék fel az égbe. Most nevetsz, de ez tényleg így van, mert a tűzijáték egy vidám, szép dolog, én meg nem akarom, hogy bárki is szomorkodjon utánam. Az a mottóm: élj úgy, hogy az angyalok visszatapsoljanak! Úgy, hogy ha meglátnak, azt mondják: te Kobra, ez olyan jó volt, öröm volt nézni is, még ne legyen vége, menj még egy kört!