Marokkó napos oldala

Marokkói kerékpártúránk első három napján minden poklot megjártunk. Egyrészt azért, mert felkészületlenül érkeztünk az országba, másrészt pedig egy rablótámadás miatt, amely rendesen felforgatta terveinket. Értékeitől megfosztott társunknak idő előtt vissza kellett térnie Európába, Laci barátommal viszont továbbra is hittünk benne, hogy Marokkó a keserű élmények dacára is lehet még szép. Így is lett.

Amikor magunk mögött hagytuk El Dzsadida városát, semmi másra nem vágytunk, csak arra, hogy nyugodt körülmények között biciklizhessünk tovább. Azzal az elhatározással indultunk el, hogy amilyen gyorsan csak tudjuk, elérjük utolsó óceánparti nagyvárosunkat – az alig 100 kilométerre lévő Safit –, ahonnan testileg és lelkileg is kipihenve vághatunk neki az utolsó, talán legkeményebb szakasznak. Egyre erősödő hátszéllel nyomultunk délnyugat felé a rázós, de kis forgalmú másodrendű úton. Az emberek már javában ellepték az útszéleket.

– Ezek az arabok soha nem alszanak? – tettem fel magamnak a kérdést. Majd gyorsan meg is válaszoltam:
– Itt nem a tévéjük vagy a számítógépük előtt bambulnak az emberek, mint Magyarországon, hanem az utcán zajlik az élet.

Az óceán felől ma is hatalmas ködfelhők érkeztek, s ahogy feltekertünk a sziklás magaspartra, voltak olyan szakaszok, amikor az orrunkig is alig láttunk. Mellettünk az óceán is felhőbe burkolózott, alig láttunk belőle valamit, csak a zúgását hallottuk. Áttekertünk Oualidia városán, melyet az útikönyv a marokkói St. Tropez néven emleget, de a tengerparti híres homoklagúnáig nem láttunk le, a felső rész pedig, ahol az út áthalad, olyan, mint bármelyik marokkói városka.

Amint elértük a Beddouza-fokot, egy csapásra minden megváltozott. A felhők eltűntek az égről, az óceán feltárta előttünk csodálatos kékségét. Mintha egy teljesen más tájékra tévedtünk volna. Rengeteg férfi és fiúgyerek üdvözölt minket, kiáltott utánunk, vagy csak integetett. Pár kissrác rozzant bicajával üldözőbe vett minket, ezt a rabati eset után már nem néztük jó szemmel. Ritmust váltottunk, és könnyedén leráztuk az ócska, fék nélküli drótszamárral utánunk vágtázó helyieket.

Marokkóban is van kerékpárút. De minek? (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Délután egy órakor már teljesen magunk alatt hordoztuk az árnyékunkat, mire megérkeztünk Safiba. A tipikus szűk, zegzugos utcákkal, sikátorokkal szabdalt arab belvárost, a medinát hamar megtaláltuk. Megnéztük a Kaszr al Bahr erődöt, melynek hófehér bástyáiról jó kilátás nyílik a kikötőre, majd a város hírnevét adó kerámiaművészetek hegyén barangoltunk.

Keresztül a félsivatagon

Másnap kora hajnalban nekivágtunk túránk legrettegettebb szakaszának. Ahogy elhagytuk az óceán partján vezető utat, megváltozott körülöttünk a táj. A fák egytől-egyig eltűntek, csak teljesen kiszáradt, sárga fű borította a kövecses, terméketlen talajt. Itt-ott kósza kecske- és birkanyájak legelésztek. A látóhatár szélét lankás dombok zárták le.

Fél tizenkettőt ütött az óra, mire elértük Chemaïát, a következő lakott települést. Ez már csöppet sem hasonlított a part menti városokra. Egy széles főutca tele emberrel, és szűk sikátorok láncolata jobbra-balra, ahová fehér embernek nem ajánlatos betérnie. Már délben 40°C volt árnyékban, ráadásul a szél nemhogy hűtött volna, hanem olyan forró volt, mintha valami bolond bekapcsolta volna a hajszárítóját a szaunában.

A vizünk úgy felforrósodott, hogy csak lassan, kortyonként lehetett inni, mert különben megégette a szánkat. De minden tűzforró volt, a bicikli váza, a kés pengéje, a méz és a lekvár pedig úgy folyt, mint a víz. Szívesen vártam volna egy kicsit az indulással, de a parkban gyorsan megtalált minket két arab fiú. Koszosak, büdösek voltak, az egyiknek foltokban hiányzott a haja.

Fél literes kólás üvegükből valami hígítószerű anyaggal kábították magukat. Zavaróan közel jöttek, mintha csak azt figyelnék, mikor lehet valamit elcsórni. Nem kizárt, hogy ez volt a szándékuk, de mi maximálisan résen voltunk, miközben megpróbáltuk a barátságosság látszatát fenntartani. Mindenesetre lőttek a sziesztánknak, fél 4-kor a legnagyobb melegben inkább a sivatagot választottuk a folyamatos résen levés helyett.

Messze van még Marrakesh! (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Az úton nem volt más, csak néhány kósza autós, kamionos és a sárga táj, ameddig a szem ellát. No és persze ádáz ellenségeink, a tomboló oldalszél és a gyilkos hőség. Körülbelül egy órai tekerés és 15 kilométer abszolválása után egy névtelen, térkép által nem jelzett falucskában kötöttünk ki. Döngölt, földből készített házak, emberek sehol. Az egyik ház oldalán valami kútfélét fedeztem fel. Meg is álltunk, de hiába csavargattuk a csapot, egy csepp víz sem jött elő belőle.

A szűk mellékutcában felbukkant egy néni. Amikor meglátta, miben mesterkedünk, a kulacsunkra mutatva érdeklődött, hogy inni szeretnénk-e. Mi visszamutogattunk, hogy forró vizünk az van, és a kút vízéből egyébként sem akarnánk inni még a védőoltásaink ellenére sem, viszont egy fürdést szívesen bevállalnánk. A néni bement a házba, s fél perc múlva már árasztotta is ránk a slagból a jó kis 40 fokos vizet.

Úgy néztünk ki a fürdő végén, mintha egy futó zápor kapott volna el minket. Hogy megköszönjem a kedvességet, egy 5 dirhamost (140 forint) nyomtam az öreg hölgyet kísérő kisgyereknek, majd kihasználva, hogy egy kicsit felfrissültünk a víztől, nem késlekedtünk, máris felpattantunk a járgányainkra. A bringa hőmérőjére 42,7°C-ot mutatott árnyékban.

Egész álló nap tekertünk, míg végül az egyik hegy mögött eltűnt a nap. Elbűvölő látvány ez a sivatagi naplemente. A fakósárga színű táj estére aranyban úszott, a távolban egy kis oázis volt néhány satnya pálmafával. Egy kiszáradt patakmederben kerestünk menedéket magunknak. Csak a belső ponyvát állítottuk fel a bogarak és a kígyók ellen.

Fürdésről sajnos szó sem lehetett. 128 gyilkos kilométer letekerése után koszosan, büdösen fetrengtünk a meder tűzforró kavicsain, melyek úgy ontották a hőt magukból, hogy kész szaunává változott a sátrunk. Kint még mindig tombolt a forró szél, néha majdnem ránk döntötte a sátrat. De a lényeg: a jókedv még mindig megvolt. Amíg ez el nem hagy minket, addig jöhet bármi!

Fel az Atlaszba!

Másnap délelőtt már homályosan látszottak az Atlasz égbe meredő hegycsúcsai. Dar-Caïd Ouriki városa után kezdődik a híres szurdokszerű folyóvölgy, melyet az állandó jelleggel folyó Ourika vágott a vörös sziklák közé. A meredek hegyoldalban itt-ott berber falvakat véltünk felfedezni. Jellegzetes vöröses-barnás, lapos tetejű házaik – leszámítva a parabolaantennákat – tökéletes harmóniában vannak a természettel.

Kis falu az Ourika völgyében (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, eltűnt a forgalom, és egyre zöldebb lett minden. Végre megkaptuk, amiben még nem volt részünk Afrikában: a nyugalmat. A táj kilométerről kilométerre mesésebb lett. Hiszen eddig csak a völgy mentén elterülő kisebb hegyeket láttuk, most végre feltárulkoztak a távolban a hegység gerincét képző négyezresek.

A völgyben apró ültetvények sorakoztak, a hegyoldalban néhol elképesztő helyre épültek a falvak. A berberek kíváncsi, nyílt emberek, lelkesen kiabáltak, integettek felénk. Nem sok európai túrázót láthatnak errefelé. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban kinyílt alattunk a völgy, eszményi panorámát varázsolva körénk. Most már tényleg fent voltunk az Atlaszban!

Imlil, az 1750 méteren fekvő berber falucska fogalom a hegymászás szerelmesei körében. A svájci Zermatthoz szokták hasonlítani, de jócskán van köztük különbség. A svájci hegyi városkából például teljesen kizárták a motorikus járműveket, az ide vezető szűk, egysávos, 16 kilométer hosszú úton viszont boldog-boldogtalan feljöhet. Sorra járnak az emberekkel zsúfolt taxik és buszok, ez utóbbiaknak sokszor még a tetején is utaznak. Persze ez a látvány a nyolcadik marokkói napunkon már teljesen megszokott.

Felszerelésünket leadtuk a menedékházban, és alig fél óra múlva már el is indultunk gyalog a zsúfolt hegyvidéki falucska boltokkal és kifőzdékkel rogyásig megrakott utcáin a hegy irányába. A falu felső határán aztán – ahogy várni lehetett – bepróbálkoztak a teherhordók, az önjelölt túravezetők, de mindenkit határozottan visszautasítottunk.

Az út első szakaszán nagyon sok ember járt. Gyorsan kiemelkedtünk a folyócska zöldellő völgyéből, ahol rengetegen strandoltak. Izzadva kaptattunk felfelé, miközben a szembejövőket kerülgettük, akinek egy része már a csúcsról tartott lefelé. No és ott voltak a teherhordók, akik – csakúgy, mint az országutakon a kamionok – súlyuknál és méretüknél fogva elsőbbséget élveztek. Nem ajánlatos nem kitérni egy hátizsákokkal rogyásig megrakott csacsi elől.

Jó tempóban haladtunk, sorra hagytuk el a többnyire helyi, papucsos kirándulókat és a szamarakat. Fél óra múlva már egy dombra épült, mintaszerű berber falu mellől pillantottunk vissza a mélyben elterülő, zöld és barna színben úszó Imlilre. Innen egy hosszú kősivatagon keresztül vezetett az út, majd újra felkaptattunk a hegy oldalára, és tovább emelkedtünk az egyre szűkebb folyóvölgyben.

Legfőbb közlekedési eszköz a hegyek közt (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Alig másfél óra gyaloglás után egy menedékház mellett vezetett el az utunk. A helyi vendéglátósok persze itt is megállásra csábítottak. Szlogenjük: last berber village for the Toubkal. Jó duma, de minket nem fognak átejteni. Mentünk tovább felfelé, rendíthetetlenül.

Már elhagytuk a 2500 méteres magasságot, mikor elkezdett csöpörögni az eső. A falucska után már kihalt volt az út, csak néhány szamár járt hajcsárjával, meg egy-két kósza túrázó. Például egy európai páros, akik már nagyon a végüket járták. Kérdezték tőlem, mennyire van még ide a tábor, én pedig azzal bíztattam őket – meg persze magunkat is –, hogy már nem lehet olyan messze.

Kanyar kanyart követett a sziklás völgyben, de csak nem akart feltűnni a cél. Már a mi erőnk is fogytán volt. Este hat óra körül végre feltűnt a 3205 méteren lévő Neltner menedékház kőépülete. Negyed órával később már a ház alatt rögtönzött sátortábor lakói voltunk, mellettünk egy vidám, franciául beszélő, marokkói társasággal.

A felettébb hideg, csillagos éjszaka után másnap 8-kor keltünk, és folytattuk utunkat a csúcs felé. A hegyoldalban gyorsan emelkedtünk, a háromezer feletti magasságban már rendesen sípolt a tüdőnk az oxigénhiánytól. Félúton megreggeliztünk, majd hamarosan feltűnt előttünk a Toubkal a maga 4167 méterével és egy aprócska hófolttal az oldalán.

Az út technikailag nem okozott gondot, fizikailag annál inkább. Néha, egy-egy meredekebb szakaszon meg kellett állni, hogy az ember rendezni tudja oxigénháztartását. Mások napokig akklimatizálódnak egy ilyen túra előtt, mi viszont egy hete még a tengerszinten bicajoztunk, és csupán három napja voltunk igazi magashegyi környezetben.

Fél 12-kor végre ott álltunk az Atlasz-hegység tetején. Alattunk aprócska zöld foltnak látszott Imlil, másutt a Toubkalnál alig alacsonyabb négyezresek zárták le a panorámát. Délen húzódott még egy hosszanti völgy, de sajnos a Szaharáig nem lehetett lelátni ebben a párás időben. Hűvös volt fent, mindössze 8-10°C, erős szél fújt. A magányt itt sem tudtuk élvezni, hiszen egy elég vegyes csoport tanyázott a fémből épített csúcsháromszög körül.

– Na, ez megvolt! – kiáltotta el magát angolul egyikük – Most irány a felvonó, majd lent a menedékházban benyomunk egy jó gulyáslevest.

A Toubkal tetején (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Jót nevettünk rajta. Az emlegetett felvonót ne keresse senki, innen mindenki úgy megy le, ahogyan feljött: a saját lábán. Aki szokott hegyet mászni, tudja, hogy egy sziklás, csúszós ösvényen épp oly fárasztó lefelé haladni, mint felfelé. De legalább nem fújtattunk, mivel itt nem a tüdőé, hanem a lábaké a főszerep. Mindössze két szer álltunk meg pihenni, így délután ötre már lent is voltunk Imlilben. A fenti fagyoskodás után újra beköszöntött a kánikula. A sikeres csúcshódítást egy felettébb érdekes helyi „pizzával” ünnepeltük meg, majd búcsút intve a magas hegységnek, másnap legurultunk Marrakeshbe.

Gyöngyszem a sivatag közepén

Utolsó afrikai délutánunkat Marrakeshben töltöttük. Könnyedén megleltük a fenséges Kotoubia-mecsetet, amely 77 méter magas, gazdagon díszített tornyával jócskán kiemelkedik a többi épület közül. A mecsettől – átszelve a forgalmas, hatsávos sugárutat – pálmafás, térkővel kirakott úton gurultunk át a város főterére. Az út mentén végig hintók sorakoztak kuncsaftra várva.

Alig száz méter után elénk tárult a hatalmas tér, mely Afrika egyik legeredetibb szabadtéri színpada is lehetne. A tér neve Dzsema el Fna, amely nagyjából annyit jelent, hogy a holtak gyülekezőhelye. Már kora délután elképesztő volt az élet: bazárosok ezerszámra, mutatványosok, kígyóbűvölők, hennázók, dobosok, táncosok mulattatták az arra járókat. Kerékpárral a tömeg miatt csak egy rövid sétára telt a forgalmas medinában, mely a fezi után a második legnagyobb Észak-Afrikában, és 1985 óta a világörökség része.

Mutatványosok, dobosok a Holtak gyülekezőhelyén (Galériához kattintson a képre! Forrás: Puskás Zoltán

Visszatértünk inkább a város szélesebb, pálmafákkal díszített tereire és sugárútjaira. A város legpompásabb negyede a VI. Hasszán királyról elnevezett sugárút. Bankok épületei, kongresszusi központ, színházak szegélyezik, és szépségben, tisztaságban, pompában bármely európai nagyváros elit negyedével simán felvehetné a versenyt.

Az úton viszont a helyzet változatlan volt. Rozzant robogók, ócska taxik száguldoztak el mellettünk elképesztő összevisszaságban. Már volt időnk megszokni, hogy itt nincs biztonsági időzár a közlekedési jelzőlámpáknál, tehát ha az egyik oldalon pirosra vált, akkor rögtön indulhat a másik. Mindez nem egyszer 20 méter széles kereszteződéseknél, 3-4 sávos körforgalmaknál. Így, miután zöldet kaptunk, még legalább 20 másodpercig várni kellett, míg elhaladt a forgalom. Nem egyszer inkább kivártunk egy újabb zöldet, minthogy átgázoljon rajtunk a törtető keresztirányú forgalom.

Elhaladtunk a vasútállomás épülete mellett. Vadonatúj, akárcsak a repülőtér csarnoka. Mindkét épület valóságos műalkotás, utánozhatatlan harmóniában keverednek bennük a hagyományos arab-mór és a modern építészet jegyei. Természetesen ezek a pompás épületek is vörösek, akárcsak az összes többi, és hatalmas pálmafás ligetekkel, szökőkutakkal vannak körülvéve.

Marrakesht a vörös városként is szokás emlegetni. Akkor értettük meg, miért, amikor elértük az Atlaszt, és megláttuk vörös színben pompázó hegytömegét. A város másik érdekessége, hogy a sivatag közepén fekszik, mégis rogyásig van kertekkel, pálmafákkal, szökőkutakkal. Ezt is az alig 40 kilométerre elterülő hatalmas hegyláncnak köszönheti, ahonnan az év minden szakában bőven érkezik vízutánpótlás.

Marrakesht a vörös vársoként is emlegetik (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Puskás Zoltán

Estére megtelt a holtak gyülekezőhelye. A teret környező lapos tetős házak tetején tolongtak a vendégek a kávéházakban, vendéglőkben. A hatalmas téren szinte mozdulni sem lehetett. A sok-sok mutatványos és turista között mi is látványosságnak számítottunk magyar zászlóval fellobogózott túrakerékpárjainkkal. Szinte percenként megszólítottak, és érdeklődtek, kik vagyunk és honnan jöttünk. Ez a város tényleg teljesen más, mit a többi. Míg Casablancából szinte kimenekültünk, amikor lement a nap, itt az este beálltával egyre jobban és jobban éreztük magunkat.

Bár nem vagyok nagy alkudozó, mégis rászántam magam, és bementem az egyik zsúfolt bazárba, hogy utolsó 40 dirhamomból vegyek egy pólót emlékbe. Miközben a boltos elém rakott egy halom ruhát, kérdezgetni kezdett, ki vagyok, honnan jöttem. Az üzlet első lépése itt a jó kapcsolat kialakítása a vevővel. Árról az első öt percben szó sem eshet. Miután jól kibeszélgettük magunkat, 100 dirhamról (2800 forint) indította az alkudozást.

Nyugat-Európában bármelyik ajándékboltban simán elkérnének ennyit egy ilyen pólóért, de hát nekem sajnos már nem volt ennyi pénzem. A harmincas ajánlatomtól a srác dobott egy hátast, de nyilván ez is része volt a kettőnk között zajló színjátéknak. A következő ajánlata 60 dirham volt. Ha megtehettem volna, itt nyilván megállok, de most nem volt választásom. Nem engedtem a 35-ből.

Egyre kínosabb lett a helyzet, a számok nem közeledtek egymáshoz. Pár perc után beleuntam a hercehurcába, elköszöntem, és visszamentem a térre, ahol Laci barátom már ki sem látszott az emberek gyűrűjéből. Körülbelül öten beszélgettek vele, hárman pedig a zászlójára írták fel a nevüket. Alighogy belecsöppentem a kinti beszélgetésbe, a bazáros kiállt a boltja elé, és lobogtatta felém a piros pólót:
– Hey hungarian! Nesze, negyvenért a tiéd!

Másnap az arab feliratos pólóval és sok-sok intenzív élménnyel megpakolva repültünk haza Európába. Egy percig sem bántuk meg afrikai kitérőnket. Csalódásaival, nehézségeivel együtt annyi szépséget és katartikus élményt nyújtott, hogy valószínűleg az unokáink is hallani fognak róla.