Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Laoszban ismerkedtem meg Anával, egy spanyol lánnyal, aki fél évig önkéntesként dolgozott Kambodzsában. Az egyik helyi rádióban segített a nők munkavállalását népszerűsíteni. Kollégája, egy khmer srác meghívta őt a szülőfalujába, Ana pedig meghívott engem, hogy tartsak vele.
Khmer vendéglátónk, Tangsreng faluja a Mekong folyó közepén kialakult homokzátonyokon fekszik, 36 kilométerre Kratie városától. Kambodzsának ez a tartománya elég távol esik az ismert UNESCO Világörökségi helyszíntől, Angkorvattól, így errefelé kevés a turista.
A 36 kilométeres utat egy óra alatt tettük meg. Hárman ültünk a robogón, plusz két hátizsák, három szatyor és egy karton sör. Kambodzsában így szokás. És még örülhettünk, hogy a kecskét nem kötötték a nyakunkba.
Komppal mentünk át a szigetre. A kikötőtől még jó fél órát zötykölődtünk a homokos-földes úton, mire odaértünk a család házához. Útközben falusi gyerekek szaladtak elénk, és "hello barang" kiáltásokkal üdvözöltek minket. A barang a külföldiek elnevezése khmer nyelven. Nem sok idegen jár erre, már nagyon várták az érkezésünket.
A falu első pillantásra elbűvölt. Egyetlen utcából állt, amelynek vonala a Mekong partját követte. Egyik oldalán házak, másik oldalán az ártéri erdő. A tradicionális házak két-három méter magas cölöpökön álltak, fából, pálmafonatból vagy bambuszból készültek, kinek-kinek az anyagi helyzetétől függően. Üvegezett ablakuk nem volt, és a padlózatuk sem zárt légmentesen. A házak alatti területen szerszámokat, járműveket vagy háztáji állatokat tartanak, de néhány család ezt a szellős, árnyékos helyet használja az ebéd előkészítésére, vagy arra, hogy a cölöpök között kifeszített függőágyban sziesztázzanak ebéd után.
Tangsreng családjának viszonylag nagy és új háza volt. A ház bejárata az utcára nézett, a lakás pedig egyetlen nagy helyiségből állt. Első ránézésre úgy tűnt, hogy a tetőt tartó oszlopgerendákon és az éves rizstartalékot rejtő kék nejlonzsákokon kívül semmi sincs a házban. Ahogy jobban körülnéztem, felfedeztem egy üveges vitrint, amelyben a nagypapa katonai egyenruhája függött díszként, és egy szarvasagancsból készült fogas. Ennyi. Na de hol tartják a ruháikat? Hol ülnek, esznek, alszanak?!
Itt az embereknek egyetlen ruhájuk van. Nincs külön pizsama, sem otthoni és alkalmi ruha. Van A RUHA. Ebben töltik a napot, ebben alszanak, és ebben fürdenek. Igen. Ebben fürdenek.
A lakásokban nincs fürdőszoba, se víz, se vécé. Csak odakinn, a kerti pottyantós. Mosakodni a folyóhoz járnak, reggel a folyóban mosnak fogat, majd onnan hozzák a vizet a főzéshez, aztán este oda vonul le a falu apraja-nagyja tisztálkodni. Szemérmes vallásosságuk miatt az esti fürdéskor is magukon hagyják a ruhát. A férfiak és a nők szigorúan külön mosdanak.
A kultúrájuk iránti tiszteletből én is a helyi szokásokhoz alkalmazkodtam, pólóban, rövidnadrágban mentem este fürdeni. Vicces volt. De legalább letudtam a ruhamosást is. A technika az volt, hogy beálltunk a folyó erős sodrásába, és vártunk, hogy a víz jól átjárja a ruhánkat. Aztán a fürdéshez használt szappannal bekentük a ruhát, a ruha alól kilógó és a ruha által rejtett testrészeket, aztán álltunk a sodrásban, amíg lejárt az öblítőprogram. Centrifuga nem volt, de mivel este is közel 30 fok volt, hamar megszáradt rajtunk a gúnya. Én azért kicsit kényesebb voltam az átlagnál, fürdés-mosás után lecseréltem a vizes ruhákat szárazra, és kiteregettem őket. Másnap reggel pedig csak ki kellett üríteni a nadrág zsebéből a fürdés közben felgyülemlett két marék homokot, és már lehetett is felvenni.
A házba egész nap alig mentünk be. Az élet a szabadban zajlott. Első este kíváncsian vártam, milyen az élet a házon belül. Hol fogunk vacsorázni, és főleg honnan kerülnek majd elő az ágyak éjszakára?
A vacsora rizs volt valamilyen zöldséges szósszal, és kis tálkában adták a kezünkbe. Egyszerűen csak leültek a padlóra, és már ettek is. A férfiak és a vendégek számára elővarázsoltak egy 20 centi magas asztalkát, e köré ültünk le törökülésben. A családban két férfi volt, az apa és a barátunk, Tangsreng, aki 25 éves. Az anya és két legidősebb lánya a konyhában ettek a földön. A kisebb gyerekek meg a nappaliban szerteszét. Tangsrengnek kilenc testvére van, ami teljesen átlagosnak számít a faluban.
Vacsora után bekukkantottam a konyhába. Egész este vastagon gomolygott ki onnan a füst, kíváncsi voltam, mi ennek az oka. Egy kőasztalon agyagból formázott, nyílt tűzrakóhelyek sorakoztak. A lángoló fahasábok felett kerámia- és fémtálakban főtt az étel. Ilyet eddig csak múzeumban láttam. A paleolit barlangok főzőfülkéjére emlékeztetett.
Főzés után a kihűlt hamut egyszerűen lesöpörték a földre, onnan pedig a padlódeszka rései között lehullott a ház alatti nyílt területre. A padlódeszka rései több szempontból is praktikusak. Egyrészt jobban jár a levegő a házban, másrészt leegyszerűsíti a takarítást. Bármi leesik a padlóra, elég csak lekotorni a réseken. A vacsora maradványait is simán kiöntik a tányérból a földre, és lepiszkálják a deszkák között, aztán egy ronggyal feltörlik a padlót, és kész. A ház alatt úgyis csirkék portyáznak, majd azok felcsipegetik. És persze ilyen praktikus parketta mellett hamutartóra sincs szükség.
A dohányzás különben a férfiak kiváltsága. A nők bételt rágnak. A bétel egy növény levele, amelybe csipetnyi szódabikarbónát csomagolnak, majd ezt rágcsálják. A levélnek barnás-vöröses leve van, amely befesti a nők fogait, és mivel fokozza a nyáltermelést, állandóan köpködniük kell. Ez volt az egyetlen dolog, ami kicsit feszegette nálam a határokat. Ültek a nők a „nappaliban”, beszélgettek, és közben a padlóra köpködtek, majd ujjaikkal ledolgozták a cuccot a padlódeszka rései között. Más meg odaült vagy feküdt legközelebb.
Apropó fekvés. Eleinte még számítottam valami matracfélére, de persze az sem volt. A nagymama, aki nagyon idős és nagy tiszteletnek örvend, egy strandgyékényszerű műanyag szőnyegen aludt, a család többi tagja pedig tetszés szerint bárhol letelepedhetett a házban a puszta padlóra, feje alá hajtotta a karját, és jó éccakát.
Nekünk, vendégeknek a magyar hagyományokból is ismert tiszta szobát utalták ki, ami nem volt más, mint a helyiség bejárattól legtávolabb eső sarka. Itt egy deszkából készített, 30 centiméter magas dobogó állt, rajta gyékény és moszkitóháló. Ez utóbbi többet ért ott nekünk bárminél. A falu lakói különben többnyire átestek már egy-két malárián és dengue-lázon, nem is nagyon aggódnak miatta. Az élet részének tekintik.
A moszkitóháló nemcsak a szúnyogoktól védett, hanem képzeletbeli védelmet biztosított az éjjelente a házban randalírozó patkányoktól is. Első éjjel nagyon megijedtem, mikor valami furcsa vinnyogásra ébredtem. Mi ez a hang? Ahogy megszokta a szemem a sötétet, láttam, hogy macska méretű rágcsálók rohangálnak a földön alvó családtagok között. Jesszus! Csak a függönyünk mögé ne jöjjenek!
A családot láthatóan nem zavarta az éjszakai lakótársak rendszeres felbukkanása. Megszokták. Mint ahogy azt is, hogy éjjel nem járnak vécére.
Második éjszaka történt, hogy az esti sör után ki kellett volna mennem éjjel. A család már aludt. A vécé elég messze volt a ház mögötti kertben, odáig nem is akartam elbotorkálni, de legalább a ház közvetlen szomszédságában álló bokorig el akartam jutni. Óvatosan elpipiskedtem az alvó emberek között a bejárati ajtóig, és jól meglepődtem. A családfő keresztben feküdt az ajtó előtt. Esélyem nem volt kijutni. Micsoda hevederzár. Bejutni csak a testén keresztül. Nem akartam felébreszteni, úgyhogy kibírtam reggelig. Persze, tudom, a padlórések. De azt azért mégsem.
Az egy hét alatt alaposan megismerkedtünk a falu lakóival. Rendszeresen jöttek kíváncsiskodók, akik a fehér bőrű lányokat akarták látni. Ilyenkor persze egy szót nem értettünk abból, amit körülöttünk beszéltek, de hamar hozzászoktunk ahhoz, hogy tapogatják a karunkat, simogatják a hajunkat, és hasonlítgatják a bőrük színét a miénkhez. Természetesek és kedvesek voltak. Angolul nem tudtak, de harsogva nevettek, amikor azzal a pár khmer mondattal próbálkoztunk, amit időközben megtanultunk. Ha mi látogattunk meg valakit a faluban, azonnal sütni-főzni kezdtek, és muszáj volt enni pár falatot még akkor is, ha már az volt a negyedik ház aznap este, ahol megvacsoráztattak minket.
Az étrendünk európai ízlés szerint elég egyhangú volt. Reggelire rizs szósszal. Ebédre rizs szósszal. Vacsorára rizs szósszal. Néha a szósz is ugyanaz volt, de időnként más zöldséget főztek bele. Húst alig-alig ettek. Inkább apró halakat, amelyeket a Mekongból fogtak ki. Rendszeresen tálaltak viszont víziparajt (mocsári káposzta vagy kangkong néven is ismert), ez egy lápvidéki növény, ropogós, lédús levelekkel és spenótra hasonlító ízzel.
A falu lakói közül csak a szerencsésebbeknek van hagyományos értelemben vett pénzkereseti lehetőségük, ők a tartományi székhelyre járnak dolgozni. A többség önfenntartó gazdálkodást folytat, a falutól távolabb eső, olcsóbb földeket birtokolják, ahol rizst termesztenek. Ezek a földek egy-két órányi gyaloglásra vannak a falutól, ezért a férfiak hetente egyszer jönnek csak haza, a többi éjszakát a szabad ég alatt töltik két fa közé kifeszített függőágyban. A földművelést középkori hagyományok szerint végzik. Ökröket vagy bivalyokat fognak be az eke elé, azzal szántják a földet.
A bivalyok nagy kedvenceim voltak. Orrszarvúra emlékeztető vastag bőrük és erős szarvuk félelmetes megjelenést kölcsönöz nekik, de olyan félénkek, hogy azonnal elszaladnak, ha az ember három méternél közelebb kerül hozzájuk. Napokig sikertelenül próbálkoztam egy közeli fotó készítésével, végül megkértem egy földművelőt, hogy fogja le nekem a bivalyát, amíg lefényképezem.
A falusi gyerekek szinte állandóan körülöttünk szaladgáltak. Jöttek velünk, bárhova mentünk, lelkesen gyakorolták az angolt. Ez még az a világ, ahol a szülők nem aggódnak a gyerekekért. Az sem igazán lényeges, melyik gyerek kié. A csecsemőket az egész rokonság folyamatosan abajgatja, a járóképes gyerekek meg önállóan bandáznak, és csak aludni járnak haza. Mindenki mindenkinek rokona.
Különösebben nem filozofálnak a családtervezésen. A gyerekek születnek, mert ez az élet rendje, aztán felnőnek, mert így kell lennie. Vicces jelenet volt, mikor Tangsreng barátunkat kérdeztük, hogy hívják a testvéreit, és nem tudta mindet felsorolni. Amikor meg azt kérdeztük, hány éves a legkisebb öccse, rávágta, hogy 19. Erre az öcs, aki jelen volt, elkezdett tiltakozni, hogy ő még csak 17. Ezen elvitatkoztak egy darabig, aztán megkérdezték a szüleiket. A szülők komolyan elgondolkodtak a kérdésen. Az apa végül meg sem próbálta megtippelni, az anya meg annyit mondott: "Kétévente jöttek a gyerekek. Számoljátok ki!"
Az emberek azt mondják, az idő múlik. Az idő szerint viszont az emberek. A khmerek meg csak legyintenek.
