Hány disznót ér egy nő?

10 A sertés a legértékesebb

A pápuákról a legtöbb ember csak a kalandregények és a természetfilmek kapcsán szokott hallani. Annak esélye, hogy valaki eljut ehhez az elszigetelten élő néphez, vagy találkozik valakivel, aki ott járt, majdnem nulla. Az alábbiakban a sziget nyugati felére kalauzolja el az olvasókat Vándorboy, aki egy hónapot töltött az Indonéziához tartozó Nyugat-Pápua tartományban.

Természetesen nem járnak messze a valóságtól, akik azt mondják, hogy körülményes Indonézia keleti csücskébe eljutni. Még akkor is, ha ma már léteznek repülőgépek. Nem gondolnánk, hogy Új-Guinea szigete Ausztrália magasságában van, és majd két nap kell ahhoz, hogy odarepüljünk Európából. Még Jakartából is három átszállással repültünk a világ második legnagyobb szigetére, mely nyolcszor akkora, mint Magyarország, és ahol a világ legnagyobb aranybányája található.

Mire mennénk nők nélkül?

Az első meglepetés az volt, hogy bár két nappal korábban megvettük a jegyeket, mégsem engedtek fel minket a repülőre túlfoglalás miatt. Szerencsére útitársam, Katrien, egy belga lány, akivel fél évvel korábban ismerkedtem meg Vietnámban egy vendégszálláson, előző nap érkezett Indonéziába, és a reptéren beszédbe elegyedett a légitársaság egyik asszisztensével. Katrien megkereste előző nap szerzett ismerősét, és csodák csodája, két perc alatt akadt hely számunkra a gépen.

Csak a repülési idő hét óra volt Indonézián belül, ehhez jöttek az átszállások. Ennek megfelelően holtfáradtan érkeztünk Jayapura repterére. De még hétvége előtt be kellett szereznünk egy katonai engedélyt, hogy bemehessünk a Baliem-völgy hegyi területeire. Az indonéz hadsereg ugyanis nyomon követi, ki megy arra, mert a függetlenségükért harcoló csoportok régebben elraboltak egy-egy turistát a hegyekben, hogy felhívják a figyelmet bekebelezett státuszukra.

Különleges élmény volt ezen az időutazáson résztvennem Forrás: Vándorboy

A túszokat mindig sértetlenül engedték el, de a katonák mindenképpen ellenőrizni akarták a bemenő külföldi forgalmat, már csak azért is, mert szép csúszópénzekhez juthattak így hozzá.Taktikai okokból úgy döntöttünk, hogy Katrien megy be a bő egy órára levő, indiai hangzású Jayapura városába, és igazunk lett. Szőke haja és kedves mosolya segítségével 20 perc alatt megkapta az engedélyt, amely más turistáknak két napjába és sok pénzébe szokott kerülni. Muszlim ország ide vagy oda, a női fegyver itt is működött.

Segített a forgalomirányító

Míg Katrien intézkedett, én a reptér előtt aludtam a csomagjainkon. Amikor kinyitottam a szememet, egy csomó fekete emberke állt körülöttem. Egy pillanatra megrémültem, de aztán láttam, hogy a fürkésző tekintetetekből csupa jó szándék árad. Szereztek egy angolul beszélő embert, akivel pillanatok alatt jó barátságba kerültem, megadta a számát, ha bármi problémám akadna, hívjam bátran.

Amikor Katrien visszaért az engedéllyel, akkor ért minket a fekete leves. A hegyek közé nem vezet út, repülőjegyet viszont nem lehet szerezni Wamenába, a Baliem-völgy fővárosába, mert a napi három gépre már hetekkel korábban elfogyott a jegy. Már hívtam is újdonsült ismerősömet, akiről kiderült, hogy forgalomirányítóként dolgozott a reptéren. Csöppet se aggódjunk, mondta, holnap mindenképpen eljuttat minket a célpontunkig.

Az ígéret hitelesen hangzott a szájából, ráadásul megfejelte egy meghívással a lakásába. Fantasztikus, hogy a nehézségeket hogyan lehet leküzdeni a véletlenek megragadásával, az emberi kapcsolatokra való nyitottsággal. Éppen ebben áll a független utazás szépsége. Ha élni tudunk a pillanat adta lehetőségekkel, kalandban és interakciókban sosincs hiány.

Itt minden az égből szállt alá

Segítőnk másnap tényleg felprotezsált minket egy 32 fős kisgépre, és megkezdődött az időutazás. A pilótafülkébe is bemehettem, lenyűgöző volt a táj: párába burkolózó hegyek, kacskaringós folyók úsztak el alattunk. Minden zöld és lakatlan, nem csoda, hogy a külvilág csak a ’40-es években fedezte fel a földnek ezt a szegletét. 3500 méter magas hegyeken kellett átrepültünk, hogy a Baliem-völgyben landoljunk, mely még így is 1500 méter magasan fekszik.

A hegyekben a kevés földművelésre alkalmas területet kihasználják édes krumpli termelésre Forrás: Vándorboy

A húszezer fős Wamena a Baliem-völgy egyetlen városa, de inkább falunak tűnik. Itt minden civilizációs termék az égből szállt alá. Minden szeg, tégla, cement, műanyag ‒ a misszionáriusokat és az autókat is beleértve – repülőn érkezett. Egy egész városka épült fel a levegőből, ez avatja Indonézia legdrágább helyévé Irian Jayát azaz Nyugat-Pápuát.

Az első kultúrsokk

Miután kiszálltunk a repülőből, szerettem volna megörökíteni a megérkezésünket, megkértem hát egy ott álldogáló fekete pápuát, hogy fényképezzen le minket. Legnagyobb megdöbbenésemre maga felé fordítva tartotta a kamerát, ahogy a kezébe adtam. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy egy más korba, más világba érkeztem. Hetven évvel ezelőtt itt még érintetlen, kőkori törzsi kultúra működött, a fekete, félmeztelen emberkék orrában csont, fején tolldísz tündökölt, és egymás elfogyasztásával tették színesebbé az amúgy egyhangú, édes krumpliból álló menüjüket.

A wamenai reptéren egy kettétörött repülő jelezte, hogy a civilizáció is mulandó, egyébként pedig gyerekek bicajoztak a kifutópályán, és a pici reptéri épületben csöpögő csapok jelezték az időszámítás visszaforgatását.

A repülőtérről kilépve nyugodt, csendes utcakép fogadott. Nem voltak autók, kerékpáros riksa is alig. A járókelők között egyszer csak felbukkant egy kicsi, fekete, meztelen, pénisztartós emberke nyíllal a kezében. Rögtön Az istenek a fejükre estek című film képei jutottak eszembe. A dani törzs egyik meztelen, ágyékkötős tagja haladt el mellettem erősen hiányos fogazattal, orrában csonttal, fején tollal, nyakában kagylóból készített melldísszel.

A klasszikus pápua díszekben látni még pár embert Forrás: Vándorboy

Vendégségben egy pápua családnál

A törzs tagjai azzal ütötték agyon az idejüket a városban, hogy turistákra vadásztak, akik lefotózzák őket jó pénzért, amit azután alkohol hiányában – mert Pápua a muszlim Indonéziához tartozik közigazgatásilag ‒ kólára és cigarettára költenek. Ezen nem csodálkoztam, hiszen már 140 országban megfordultam, és egyre inkább azt láttam, hogy a modern kor csábításai a legmegközelíthetetlenebb helyeket is elérték az Amazonastól a Himalája csúcsáig.

Wamenában kevés szállás volt, az is mind drága. Viszont az egy hónap alatt összesen négy turistával találkoztam a tartományban. Az utcán megismerkedtünk egy angolul kicsit beszélő tanárral és családjával, akiknél lakhattunk is pár napot. Ez jó volt, mert beleláthattunk egy kicsit a hétköznapi életükbe. Ráadásul naponta többször is zuhogott az eső, este pedig lehűlt a levegő, így jó érzés volt egy biztonságos meleg otthonba hazatérni. Ha ilyen a száraz évszak, milyen lehet az esős? – kérdeztem házigazdáinkat. ‒ Még több eső esik ‒ hangzott a logikus válasz.

Nyolc gyerekük mellett nekünk is jutott hely a kétszobás, kavicsos padlójú egyszerű faházban. Víz és árnyékszék csak az udvaron volt. A szegény, értelmiségi család vacsorája minden áldott nap üres rizs, tészta vagy krumpli volt. Tanári fizetésből ott sem lehet nagy lábon élni, így hiányzó vitaminjaikat mi pótoltuk gyümölcs, zöldség formában, amit a piacon vettünk minden nap. Igaz, nem láttunk kitörő örömet az arcukon, úgy tűnt, megfelel nekik az egyhangú, gyomorfeltöltő, szénhidrátdús táplálék.

Krumpli, répa, chili az alapélelmiszer Forrás: Vándorboy

Napnyugtával minden elcsendesedett és elsötétedett, hiszen áramellátásról még csak nem is álmodhattak. Wamenán kívül sehol nem volt áram, de ott is csak az elit jutott hozzá, amely megengedhetett magának egy generátort, mert a hálózatban csak heti pár órára elegendő energia volt. Internetről természetesen szó sem lehetett.

Nem tanítanak, pénzért adják a bizonyítványt

Másnap meglátogattuk vendéglátónk iskoláját, ahol legnagyobb megdöbbenésünkre az udvaron hangszórókból üvöltöttek az aktuális slágerek. A tanárok előtáncoltak, majd a gyerekek utánozták őket. Ezzel ütötték agyon a napjukat. Az angol nyelv tanítása ismételtetéssel történt, ezért születtek katasztrofális vizsgaeredmények: három év angoltanulás után gyakran még a hét napjait sem tudták elsorolni, hat év után pedig a What’s your name? kérdésre simán úgy feleltek, I’m fine.

Az iskolák általában ingyenesek Indonéziában, így a szülők nemigen kérik számon a tanártól, hogy mit tanított. Amúgy sem értik, mi zajlik, mert a felnőtt lakosság nagy része írástudatlan. Azt viszont már tudják, hogy a végzettségre szükség van, így a gyerek kijárja az iskolát, a jómódúak pedig diplomát vásárolnak a tanároktól. Ebből a hatalmából él a tanári kar, és nem a tudás megosztásából.

Az iskolában írják a felmérőt a gyerekek Forrás: Vándorboy

A pápuák nem jó üzletemberek

Az 1962-es indonéz gyarmatosítás után jávai üzletemberek telepedtek le a völgyben, és kezdtek kereskedni. Mind a mai napig egyetlen bolt sincs bennszülött kézen. Ezért vallottam kudarcot, amikor helyi népzenét készültem venni, mert csak jávai popzenéket árultak, hiszen a kereskedők onnan valók. Voltak rossz minőségű, helyi, másolt kalózkazetták, de csak nagyon drágán.

A pápuák egyetlen népi hangszere egyébként a bambuszból készült doromb, melyre spárgát erősítenek, és azt húzogatva rezegtik meg az ajkukhoz illesztett hangszernyelvet. Messze fent, a hegyekben találkoztam csak ezzel a hangszerrel. Ma már inkább gitár kíséri ősi dallamaikat, de ami zene található, az is a szomszédos Pápua Új-Guineából vagy Európából érkezett.

Nehéz volt autentikus pápua zenét találnom, de végül a piacon volt egy kazettaárus Forrás: Vándorboy

A városka új piacán legtöbben már európai ruhákat viseltek, de néha elvetődtek ide a völgy nyugati részéből származó, „nagy péniszű” bennszülöttek is, akik nagyobb méretű tökkel védik nemi szervüket. Fejükön elengedhetetlen volt a tolldísz, orrukban a disznóagyar, nyakukon kagylóból készített partedli, igazan szemrevalóak voltak.

A pápuák a mi fogalmaink szerint nem jó üzletemberek, mert még erősen él bennük a közösségi szellem. Ha lenne boltjuk, minden rokonnak ingyen adnák az árut, mert ősi alapszabály, hogy akkor vagy jó ember, ha megosztod másokkal a javaidat. Ha nem teszed, kiközösítenek. A közösségi lét, az összefogás volt évezredeken keresztül a túlélésük kulcsa.

Éppen ezért az lesz a falu vezetője, aki szétosztogatja mindenét, tehát semmije nincs, „csak” a szava. Mindenki követi a parancsait. Érdekes volt látni ezt. Bennük még él az az ősi tudat, hogy csak közösen lehet túlélni, az egyéni akciók esélytelenek. Az ősi társadalmakban ezért is volt a legnagyobb büntetés a kiközösítés, mert az egyet jelentett a halállal.

A nők dolgoztak, a férfiak henyéltek

A helyi lakosság földműveléssel foglalkozik, riksát hajt, vagy a piacon ül a hat szem krumplija vagy a három darab sárgarépája és uborkája felett, ahol minden kerek pénzbe, egy- vagy ötezer rúpiába kerül. A piaci kofák általában nem minibusszal jöttek fel a városba, hanem gyalogosan, mezítláb. Megették a maguk 10-20 kilométerét fejükön egy kézzel font hálóval, benne a nehéz zöldségekkel plusz a gyerekkel.

Ja, igen, ők a gyengébbik nem. Többnyire nők dolgoztak a veteményesben és a ház körül is. A férfiak, ahogy én láttam, nemigen csináltak semmit, mert a harc már kiment a szokásból, dolgozni pedig legfeljebb nagyobb eseményekkor szoktak, mint például a szántásnál vagy a szűz földek betörésénél.

Ásóbottal törik fel a földet közös erővel. Igazi időutazás a kőkorba Forrás: Vándorboy

A rizs és a hús ünnepi eledel

Az úton sok meztelen emberke jött velünk szembe. Néha szerencsénk volt, és nőt is láttunk klasszikus fűszoknyában, félmeztelenül, de ők ritkábbak voltak, mint a töktartóban parádézó férfiak. A lakosság mindenhol földműveléssel foglalkozott, és ezt közösen tették, ásóbottal forgatva a talajt. Visszacsöppentem még háromezer évet az időben. Én is beálltam segíteni, de ez a munka ilyen kezdetleges szerszámokkal nehéz kenyér, akarom mondani krumpli, hiszen itt a fő táplálék az édes krumpli.

Krumplin és zöld leveleken kívül ritkán ettek bármi mást. A sertéshús inkább az ünnepek eledele volt. Fűszerként csak sót és chilit használtak, édesítésre cukornádat. Főtt rizst kizárólag ünnepi alkalmakkor ettek, azt is főleg a városban. Egy átlag falusi boltban kerozin, olajmécses, elemek, gyufa, gyertya, cukor, olaj, só, cigi, kínai leves volt. Tehát amikor jártuk a falvakat, mindig vittünk rizst, dohányt és bétel diót, vagy bármi ruhadarabot, amit becseréltünk vacsorára és szállásra. Itt a barter még működő rendszer, habár fotózásért egyre több helyen kértek pénzt.

A hagyományos faluban a közösség még egy nagy család Forrás: Vándorboy

Kerestük a koponyákat

A völgyben mocsarakon gázoltunk át, cölöpökön szökdeltünk, kidőlt fákon araszoltunk, hogy eljussunk a következő faluig, ahol állítólag van szellemház koponyával. De már ott sem volt, csak a híre. Régen ugyanis a dani népcsoport mumifikálta elhunyt vezetőinek koponyáját, és állítólag jó pénzért mutogatta őket az ide tévedőknek. Úgy látszik, ez a szokás már végképp a múlté. Maradt a szép, civilizációtól érintetlen környezet, meg a kaland és az izgalom, hogy kikeveredünk-e a lápból.

Az este egy kis faluban ért minket, így ott maradtunk. A pápuák vidéken kör alakú, szalmatetővel fedett, faágból készült építményekben laknak. A kunyhó közepén mindig égett a tűz, azon főztek, a füst pedig a tetőn és a picike ajtón keresztül távozott. Ez nagyon hatékony megoldás a szúnyogok ellen, viszont mindig csípte a szemünket.

Mindenhol gyerekek hada vett körül minket, az idősebbek „áii” kiáltással csodálkoztak el rajtunk, tekintetükből csodálat és meleg szeretet áradt. Talán ezek a találkozások lettek a legmeghatóbb és legmarkánsabb emlékeim erről a népről. Esténként minden család beterelte a kunyhóba a gyerekeket és a legnagyobb értéknek számító disznókat. Így, együtt szunnyadt az egész család.

A disznó az alfája és ómegája a dani kultúrának. Ez a legkurrensebb fizetőeszköz. Disznóért vesznek feleséget (akár 30-at is adnak érte), és disznóért indítanak háborút a szomszéd falu ellen, ha úgy vélik, hogy meglopták őket.

A sertés a legértékesebb Forrás: Vándorboy

Az élvezetes vidéki kirándulások után felvillanyozva értünk vissza Wamenába. Szállásadóink arra biztattak, hogy látogassunk el a völgyön kívülre is, tegyünk egy hosszabb kirándulást a hegyekben, ahol még autentikusabb formában láthatjuk a pápuák hétköznapjait. Miután kipihentük magunkat, megpróbáltunk információkat gyűjteni, térképeket szerezni, de a legtöbb, amit elértünk, hogy találkoztunk egy pápua túravezetővel, aki legalább a falunevekkel tisztában volt, és erre a tudásra alapozva terveztük meg expedíciónkat. Beszereztük a szükséges élelmiszereket és a csereajándékokat, majd hamarosan nekivágtunk az újabb kalandnak.

Korábbi cikkeinnket a szomszédos Pápua Új-Guineáról itt és itt olvashatja