Katolikus templom a piramis tetején

A Nap piramis oldalán lógáztuk a lábunkat és a régmúltról ábrándoztunk

Frusztrált fakírok a metrón, dohányzó, tequilázó mexikói szent, aki még a csokit is imádja, észrevétlen óriáspiramis, sültszöcske-chips, vacsora a gondolán. Mexikó csupa meglepetés.

Mexikó már az első pillanatban meglepetést okozott. Az USA-Mexikó határon éppen végeztünk az ilyenkor szokásos macerákkal, amikor felszállt a buszra egy fickó, akinek mindenki egy dollárt tett a kalapjába. Kíváncsian kérdeztük utastársainkat, hogy ez miféle szokás, és igencsak megdöbbentünk a válaszon: a határőrök borravalót szedtek az utasoktól, amiért nem vizsgálták át a busz csomagterében lévő holmikat. Gondoltuk, jobb a békesség, úgyhogy mi is bedobtuk a kalapba az egy-egy dollárunkat, és máris behajthattunk utazásunk 30. országába.

Még a drogkereskedőknek is van védőszentjük

A meglepetéseknek aztán vége-hossza nem volt mexikói tartózkodásunk alatt. Egy fárasztó bringás nap délutánján például a népszerű halászfalu, San Blas mellett pihentünk meg egy fagyizóban. Kedvencünket fogyasztottuk, a Mexikóban népszerű fahéjas-vaníliás rizsitalt (horchatát), amikor egy dohányzó kis figurára lettünk figyelmesek a sarokban lévő szentkép alatt.

A fagyizóban dolgozó hölgytől megtudtuk, hogy ő Pedro Simón, a dohányzó, tequilázó helyi szent, aki a látszat ellenére e két káros szenvedélye mellett nem a pénzt, hanem a csokoládét kedveli. A köré rakott aranyérmék ugyanis valójában csokoládétallérok. Simon atyát akkor még nem tudtuk hová rakni, később tudtuk csak meg, hogy az efféle, egyház által el nem ismert helyi szentek elég általánosak Mexikóban.

Dohányzó, tequilázó mexikói szent, aki még a csokit is imádja Forrás: Harkányi Árpád

Állítólag még a drogkereskedőknek is van védőszentjük, igaz, annak jelképével egyszer sem sikerült összefutnunk, de talán jobb is így. (Simon guatemalai/maja verziójával, Maximónnal egy másik szerzőnk is találkozott – a szerk.)

A (majdnem) legnagyobb piramis

Ha már a vallásnál tartunk, folytassuk azzal a piramissal, amely a fővárostól délkeletre, Cholulában található, és a Guinness-rekordok könyve szerint a világ legnagyobb ilyen típusú építménye. Igaz, később kiderült, hogy a guinnessesek elmérték a dolgot, ugyanis az i. e. 3. századtól a 9. századig több minden épült itt egymásra. Magának a piramisnak az alapja valójában 295 méter hosszú és 270 méter széles, így „csak” a harmadik legnagyobb a világon.

A cholulai piramis makettje a mellette található múzeumban Forrás: Harkányi Árpád

Cholula fénykorában a világ egyik legnépesebb városa volt, csak az európai Konstantinápoly múlta felül a lakosok számában. Több ősi kultúra uralta a várost, köztük az aztékok, és mindegyik kultúra hozzáépítette a maga toldását a piramisokhoz. Aztán az 1500-as években megérkeztek a konkvisztádorok, Cholulára maga a híres Hernán Cortés. Amikor Cortés megsejtette, hogy a helyiek merényletre készülnek ellene, hatalmas vérfürdőt rendezett, majd kijelentette, hogy ahány napja van az évnek, annyi templomot fognak építeni ezen a helyen.

Ráépítettek egy katolikus templomot

Hogy mi igaz ebből, nem lehet tudni, mindenesetre a ma itt található 39 templom – bár nem kevés egy ekkora városnak – messze van a 356-tól. Oké, de hol a piramis? – néztünk körbe türelmetlenül, amikor kisétáltunk a múzeumból. Nem sejtettük, hogy már elsétáltunk mellette, anélkül, hogy észrevettük volna. A piramisból ugyanis jórészt csak egy domb látszik, annyira benőtte a növényzet.

A cholulai piramisból kívülről csak ennyi látszik Forrás: Harkányi Árpád

Ráadásul a spanyol hódítók, mivel nem tudták, hogy a domb egy „istentelen” templomot rejt (vagy épp azért, mert nagyon is jól tudták), katolikus templomot építettek a tetejére. Ma már a templom is műemléknek számít, úgyhogy nem rombolhatják le ásatások céljából. Egyébként is nagyon pofásan néz ki, különösen azért, mert a hátterében a Popocatépetl nevű, 5426 méter magas, aktív vulkán magasodik.

Bevallom, minket ez utóbbi látvány csalt Cholulába. Egy egész délelőttöt vesztegeltem az autópálya-felhajtó rámpájának füves oldalában, hogy saját szememmel láthassam, és timelapse videót készíthessek a piramisdomb tetejére épített templomról, háttérben a pöfékelő vulkánóriással, de csak az időmet pocsékoltam. Ehhez rossz évszakban érkeztünk, szeptemberben itt még esős évszak van, még reggelente is párás, felhős, szürke az ég, vulkánnak nyoma sincs.

A hódítók a piramis tetejére építették templomukat Forrás: Harkányi Árpád

A helyi csemege a chilis szöcske és a sült disznóbőr

Azért élmények nélkül így sem maradtunk. A piramis belsejében összesen nyolc kilométernyi járat található, ezek egy részét a turisták is megtekinthetik. A bejáratnál találkoztunk össze Gergővel, aki a magyar hangot hallva visszafordult a járatból, majd így szólt hozzánk: „Ti vagytok azok a földkerülő bringások, igaz?” Leesett állal bólogattunk.

Ezek után együtt fedeztük fel Cholulát az egyébként munkaügyben Mexikóban járó, de a hétvégéit utazással töltő honfitársunkkal. A közeli bazársorban például kipróbáltunk egy helyi gasztrokülönlegességet, a chapulinest. Ez lime- és chiliporban megforgatott, olajban kisütött szöcske, amelyet szó szerint vödörszámra árultak az utcán.

A chapulines, vagyis a sült szöcske csak Cholula környékén kapható Forrás: Harkányi Árpád

Fogalmam sincs, milyen ízű a szöcske, de a chapulinesnek biztos nem volt szöcskeíze, ugyanis a chili mindent elnyomott, és olyan alaposan ki volt sütve, hogy állagra olyan volt, mintha valami ropogós chipset ettem volna.

Új barátunkkal aztán a helyi mercado, vagyis a piac felé vettük az irányt, és ebben megint nem kellett csalatkoznunk. A rengeteg érdekesség között szemet szúrt egy hatalmas, töpörtyűszerű valami, és később kiderült, hogy nem is tévedtünk olyan nagyot. A chicharrón ugyanaz, csak nagyobb, mint amit mi otthon pörcnek hívunk, és nem más, mint olajban ropogósra kisütött disznóbőr.

Olyan, mint a töpörtyű, csak egy kicsit nagyra nőtt Forrás: Harkányi Árpád

Ízre töpörtyű, állagra olyan, mint egy ropogós, könnyű chips. Nem lett a kedvencünk, de érdekes volt megkóstolni. Ennél sokkal jobban ízlett a cemita poblana, vagyis a pueblai szendvics, amely az egész országban kapható torták (vagyis vajon pirított, minden jóval megpakolt szendvicsek) helyi verziója. Egy quesillo nevű fonalsajttal, avokadóval és sok-sok zöldséggel kínálják.

A metróban akár fakírokkal is találkozhatunk

Hogy ne maradjon igazi, látható piramisok nélkül e beszámoló, elmesélem, hogy mielőtt Cholulába érkeztünk volna, eltöltöttünk két rövid, de élményekkel teli napot a fővárosban, Mexikóvárosban is. A 2500 méter magasan elterülő, az agglomerációval együtt 30 milliós városban már maga a közlekedés is élmény volt. A kiterjedt metróhálózat egyes vonalain gumikerekeken guruló szerelvények járnak, és minden megállónak egyedi ikonja van.

A vagonokban az illegálisan működő árusok tökéletesen szervezetten váltják egymást: a megállók között sosem unatkoztunk, mindig jött valaki, és mindig csak egyvalaki, aki cukorkát, csokit, rágót, egykezes kompakt varrógépet vagy a hátizsákjába szerelt hangszórókból bömbölő zenét, azaz másolt CD-ket árult.

Minden megállónak egyedi ikonja van a mexikóvárosi metróhálózatban Forrás: Harkányi Árpád

A legmeglepőbb az a fiú volt, aki az ajtók elé kiterített egy üvegszilánkokkal teli rongyot, majd amikor sikerült felkeltenie az utazóközönség figyelmét, belefeküdt. Az utazók közül sokan vásároltak az árusoktól, de az üvegszilánkos srácok nem mindig arattak sikert. Előfordult, hogy akkora közöny fogadta őket, hogy végül be sem mutatták a produkciójukat, mert az egész vagonban mindenki csak az okostelefonját nyomkodta. (A mexikóvárosi metró árusairól korábbi beszámolónkat itt olvashatja.)

Ezek már látható piramisok

A zöld metróvonal északi végén buszra szálltunk, hogy Mexikó leglátogatottabb archeológiai látnivalójához utazzunk. Teotihuacan 1987 óta a világörökség része, és nemcsak piramisairól, de a Holtak útjáról és falfestményeiről is híres. Az i. e. 100-tól i. sz. 250-ig épült piramisok egy valamikori virágzó kultúráról árulkodnak, amelynek a régészek szerint egészen a mai Hondurasig volt befolyása.

A Holtak útjának északi végén található a Nap piramis Forrás: Harkányi Árpád

A Hold piramis szintén ott van a top 10 legnagyobb piramis között, hogy pontosan hányadik, igazából nem is fontos. A lényeg, hogy felmászhattunk rá, és csodásan éreztük magunkat. A kilátásban viszonylag nyugodt körülmények között gyönyörködhettünk, mert nem volt nagy zsúfoltság, és az útikönyv által zavarónak titulált, a piramisok körül mindenfelé megtalálható szuvenírárusok sem voltak tolakodóak.

A másik nagy építmény, a Holtak útjának északi végében található Nap piramis oldalából a lábunkat lógatva, nyugalomban csodálhattuk a több kilométer hosszú, piramisokkal teli teret. Próbáltuk elképzelni, milyen élet lehetett itt a hely virágkorában.

A Nap piramis oldalán lógáztuk a lábunkat, és a régmúltról ábrándoztunk Forrás: Harkányi Árpád

Mexikó Velencéje öt perc séta után hetedáron kínálja magát

Visszatérve a városba, jó két órát utaztunk metróval és villamossal, mire a város déli oldalában lévő Xochimilco negyedbe érkeztünk. Ez a környék arról híres, hogy itt még megmaradtak az ősi városból ismert csatornák, és színesre pingált, bottal tolt hajókon járhatjuk be őket. Éppen ezért Mexikó Velencéjének is szokták hívni ezt a részt.

Tenochtitlan, a tóra épült ősi főváros és annak főtemploma maketten a mexikóvárosi antropológiai múzeumban Forrás: Harkányi Árpád

Már a villamos végállomásánál kiszúrt minket egy fickó, és az egyik kikötőig kísért, ahol közölték velünk, hogy 700 pesóért (12 600 Ft) elvisznek minket egy óra hajókázásra. Ezt az árat szépen megsétáltattuk, vagyis érdektelenséget színlelve hagytuk, hogy pofátlan hajósaink kövessenek minket, miközben egyre alacsonyabb árakat ajánlottak nekünk. Mikor már kifelé sétáltunk a kikötőből, végre elhangzott a bűvös cien. Száz pesóért (1800 Ft) már fairnek találtuk a dolgot. A zsúfolt kikötőben átsétáltunk legalább öt csónakon, mire megtaláltuk a miénket.

Xochimilcóban 170 kilométernyi csatornán csónakázhatunk a helyi gondolákon Forrás: Harkányi Árpád

A hosszúkás, lapos tetős, középen asztallal és székekkel ellátott hajót lassan tolta végig egy csatornán a hajósunk. Bőven volt időnk megfigyelni, hogy a helyiek is használják még a vizet közlekedésre, és léteznek vízitaxik is számukra. Egy tűzhellyel is ellátott kis csónakban quesadillát, vagyis sajtos óriástacost sütöttek. Hajósunk rendelt egyet, aztán visszafelé menet meg is kapta.

Rajtunk kívül alig voltak mások a vízen. Leginkább csak belföldi turisták, akik a hajókázást evéssel és ivással kötötték össze. Állítólag ez a hely csordultig tele van a hétvégeken. A mexikóiak kész lakomákat csapnak a csónakokban. Ha hangulatos ebédre vagy vacsorára vágynak, itt költik el a vízen.

Óriási piramisok között sétálni és az egykor pompás, ősi város, Tenochtitlan megmaradt csatornái között hajókázni hatalmas élmény volt, főleg, hogy azóta az ugyanitt játszódó, az azték birodalom meghódításáról szóló Passuth-regényt is elolvastam. Konkvisztádornak lenni hatalmas kaland lehetett akkoriban, de biciklivel sem épp unalmas a mai, 500 évvel későbbi Mexikóban csavarogni.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.