Természetesen első utam nekem is az oly sokszor elképzelt Operaházhoz vezetett. Háttérben a Kikötő híddal, az ausztrál viszonylatban réginek számító kikötői házakkal (The Rocks negyed) és a hatalmas Queen Mary óceánjáróval a látvány tényleg olyan volt, mint a képeslapokon.
A környékről könnyedén bejárható a központi üzleti negyed, amely a magyar utazó számára izgalmas, hiszen mi nem látunk túl gyakran felhőkarcolókat. Ha csak pár napunk van a városra, jobb, ha nem itt vesztegetjük el a drága időnket, viszont ha süt a nap, érdemes elcsábulni egy italra a Sydney Towerbe, mert pazar a kilátás.
Február elején érkeztem a napsütötte Sydneybe, az ottani nyár kellős közepén. Állítólag pont megúsztam az elképesztő hőséget, amikor a nagyobb parkokban denevérek potyognak a fákról, mert kiszáradnak szerencsétlenek. Az európai tél után nekem így is sokkoló volt a hőség és a pára.
Egyik reggel kellemes, körülbelül 25 fokos, kicsit borult időre ébredtem, ezért úgy döntöttem, hogy Tomi barátommal, aki épp átutazóban volt Sydneyben Új-Zéland felé, végigjárom a keleti parton fekvő strandokat. A Bondi Beachtől Coogee-ig tartó óceánparti séta a hatalmas sziklák és hullámok között hihetetlenül szép. Azt hiszem, ezen a napon döntöttem el, hogy meg kell tanulnom szörfözni.
Végül csak előbújt a nap, és elkezdett igazán ausztrál módra sütni. Ha az ember a Balatonon leég, mert elszundikált a napon, legfeljebb hámlik a háta egy kicsit. Az ausztrál nap nem ilyen. Itt bizony minimum 30 faktoros fényvédőt kell magunkra kenni, plusz napszemüveget, kendőt, hosszúnadrágot és kalapot húzni, ha nem akarunk harmadfokú égési sérüléseket szenvedni.
Konkrétan olyan rákvörösre égtünk a másfél órás séta alatt, hogy másnap fájdalomcsillapítót kellett bevennünk, hogy képesek legyünk folytatni a városnézést, pedig egyikünk sem az a szőke-kékszemű, skandináv típus. Innentől kezdve sehova nem indultam el naptej nélkül.
Később megtudtam, hogy az ausztrálok gyakran poénkodnak azon, hogy a betelepülni vágyó tengerentúliak akkor kaphatják meg a letelepedési engedélyt, ha megjelennek rajtuk a bőrrák tünetei. Ez bizonyítja ugyanis, hogy már elég hosszú időt töltöttek az országban. Nem véletlen, hogy itt a legmagasabb az egy főre jutó bőrrákosok száma.
A vörösre sült Tomi másnap azzal fogadott, hogy ezúttal azokat a helyeket fogjuk végigjárni, amelyek miatt az itt élő barátai anno úgy döntöttek, hogy Sydneyben akarnak élni. Én egyelőre nem voltam elájulva a várostól. Szép volt és izgalmas, de nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy örökre itt maradjak.
A Bondi Beachnél lévő csomópontnál (Bondi Junction) találkoztunk, innen sétáltunk át a roppant felkapott Paddington városrészbe. Noha az üzleti negyed láthatóan közel volt, nyugodt, zöld, dimbes-dombos környéken találtuk magunkat, roppant hangulatos, színes, tipikus ausztrál sorházakkal.
Számtalan boltba és kávézóba besétáltunk, teljesen lenyűgöztek minket a belsőépítészeti megoldások, a hangulatos berendezések, a helyi designerek boltjai. Egy-egy háznál megálltunk, elképzeltük, milyen lenne ott élni, és a teraszon szürcsölgetni a haverokkal a jobbnál-jobb söröket, miközben sülnek a hamburger husik a barbecue-n.
Friss tengeri herkentyűket és organikus húsokat kínáló kis büfében álltunk meg ebédelni. A büfé mögött apró konyhakertet fedeztünk fel, onnan szerezték be a fogásokhoz szükséges zöldségeket és fűszereket. Hamar kiderült, hogy Sydney egy gourmetfellegvár.
Tény, hogy alapvetően jóval drágább minden, mint akárhol Európában, és még a bolti árak is meghökkentőek tudnak lenni, de szinte lehetetlen rossz minőségű ételhez jutni. Mivel az otthoni főzéssel nem igazán lehet sokat spórolni, a többség inkább éttermekben eszik.
A városban kavargó összes nemzetiség konyhája megtalálható. Az ázsiai ételek szinte jobbak, mint őshazájukban, és ha igazán finom calzonét szeretnénk Little Sicilyben, abban sem fogunk csalódni. Szimpatikus szokás, hogy kérés nélkül mindenhol azonnal hoznak egy kancsó vizet jéggel vagy citrommal. Ráadásul borravaló gyakorlatilag nem létezik, legalábbis nem elvárt.
Paddington szomszédságában fekszik a trendi hipszternegyed, Surry Hills. Itt van a pezsgő Oxford street, a melegek fellegvára, de egy csomó feltörekvő startup cég is itt nyitott irodát. Rengeteg a trendi kocsma és bár, alternatív ruhaüzletet és apró, színes sorház, és valamennyiben nyüzsgő éjszakai élet zajlik.
Keddenként érdemes megállni a Soda Factoryban egy egydolláros gourmet hotdogra (személyes kedvenc: Bobby’s Bogan Dog vagy Frank Sinatra), és a 2014-ben az ország legjobb fagylaltozójának választott Gelato Messinában sem szabad kihagyni az isteni krémkaramellt vagy a fahéjas-almás pités fagyit.
Hétvégenként a város különböző negyedeit ellepik a vásározók. A barbecue-zás mellett talán a bolhapiac a második legnagyobb ausztrál őrület. Leginkább használt ruhákat, kiegészítőket, könyveket és különböző népek gyorsételeit lehet kapni.
Gyakori finomság a spenótos török palacsinta, illetve a különböző tacók és burritók. Kedvenc piacom a Sydney Egyetem közelében található Gleebe városrészben van minden szombaton, itt néha zenészeket is ki lehet fogni.
Gleebe-ből könnyen át lehet sétálni a régen oly felkapott Newtown városrészbe, ahol tömegével jönnek szembe az izgalmasabbnál izgalmasabb tetoválásokkal tarkított alternatív fiatalok. Vasárnap kora esténként remek DJ-k mixeire lehet lazulni a Newtown Hotel teraszán, az igényesebb elektronikus muzsika kedvelőinek pedig érdemes a péntek esti bulikra is benézni.
Aki viszont nemzetközi társaságra vágyik, annak a Cross felé kell vennie az irányt. A hatalmas Coca-Cola felirat alatt gyűlik össze minden este az aktuális backpacker közösség, amelynek tagjaival mindig valami mókás történik.
Mivel rokonoknál laktam, egészen sokszínű képet kaptam a világ egyik legélhetőbbnek tartott városáról. A család egyik része egy külső déli kerületben lakik, mely leginkább törökök és arabok által kedvelt környék, a másik fele pedig az egyik igencsak impozáns belső, keleti kerületben, konkrétan az öböl partján fekvő Double Bayben.
A két lakhely között ingázva elég hamar tapasztalhattam a saját bőrömön az ausztrál hétköznapok közlekedési katasztrófáját. Sydneyben nagyon nem mindegy, hol lakik az ember.
Az ingatlanárak a belsőbb kerületekben annyira megfizethetetlenek, hogy legfeljebb bérlésben érdemes gondolkodni, de heti 6-700 dollárt (120-140 000 Ft) is elérhetnek egy kétgyermekes család számára kényelmes lakásért.
Így a többség családalapítás után a külső kerületekbe kényszerül, ahol nincs túl sok izgalom, és a napi munkába járás igencsak nehézkes. A város elhelyezkedése önmagában problémás, hiszen az öböl köré épült, ám mindössze két nagyobb híd és egy alagút áll az áthaladó forgalom rendelkezésére.
Amióta egyik reggel végigültem egy nettó három és fél órás dugót Auburnből Double Bayig, átértékeltem mind a távolság, mind az idő fogalmát. Kiváló közlekedési alternatívát nyújtanak viszont a város bejáráshoz a zöldszínű, fürge kis kompok, melyek a Circular Quaytől indulnak a messzebbi öbölrészekhez.
Komppal lehet eljutni például az egyik legszebb strandra, Manlybe, ahol egyébként minden vasárnap ingyenes szörfoktatást tart a Sydney Egyetem egyesülete. A vonat sem rossz megoldás, viszont a buszok elég kaotikusan közlekednek.
Sydneyben, de talán egész Ausztráliában az volt számomra a legszimpatikusabb, hogy az emberek nagyon kedvesek és pozitívak. Az ismeretlen eladó a boltban hatalmas mosollyal kérdezi meg, hogy „How are you doing?”, nincsenek háborgó vásárlók, a csacsogás és a nyugalom alapvető dolog.
Ha valaki észleli az akcentusod, roppant érdeklődve próbálja kitalálni, honnan jöttél, és azonnal elmesél valamilyen történetet az öreg kontinensről. Itt tényleg mindenki bevándorló, ezért a származás nem takargatni való dolog. Az akcentus itt nem hátrány, hanem érték, hiszen azt jelenti, hogy az angolon kívül beszélsz egy másik nyelven is.
Sydneyről korábbi beszámolónkat itt olvashatja, egy ottani tájfutásról pedig itt találja írásunkat.