Az elmúlt év számomra legkedvesebb utazási élménye nem klasszikus turistaúton történt. Február közepétől április elejéig ugyanis Las Palmasban töltöttem hét hetet, onnan vezettem az Origo Indulási Oldalát. Ez több szempontból is izgalmas kalandnak tűnt: egyrészt kipróbálhattam, működtethető-e a rovat távmunkával (igen), másrészt mélyebb bepillantást nyerhettem a Kanári-szigetek legnagyobb városának életébe, ahol pár hónappal korábban már eltöltöttünk egy hetet.
Ennyi idő már elég arra, hogy az ember ne csak a klasszikus látnivalókra koncentráljon, mint ahogy turistaként tenné, de megismerjen eldugott helyeket is. Felfedezi, hol érdemes friss halat, kenyeret, jó bort vásárolni, hol a legolcsóbb a napi menü, merre érdemes futni, úszni, hogy járnak a buszok, merre mozognak a helyiek (épp akkor volt ott a karnevál). Hétvégenként persze turistáskodtunk is, megnéztük Gran Canaria látnivalóit, de a legjobb épp az volt, hogy nem sürgetett a hazatérés ideje, volt idő átélni az élményeket.
Hiába szépít meg az idő mindent, akadtak azért csalódások is. A lakásunkba – bár tágas, központi fekvésű és viszonylag olcsóvolt – nem nagyon sütött be a nap. Az ég amúgy is sokkal felhősebb volt, mint amire számítottam, a sziget északi oldalán ez általában így van sajnos. De viszonylag meleg volt, rengeteg gasztronómiai élményben volt részünk, és még egy El Clásicót (Real Madrid-Barcelona-meccs) is volt alkalmam megnézni az egyik kocsmában (fantasztikus hangulata volt).
Másrészt jó volt kiszakadni az itthoni siralmas közéletből. A spanyol tévéhíradók például nem népbutító propagandaeszközök, hanem tényleg informatív műsorok, amelyektől tájékozottabb lesz a néző, a vitaműsorok pedig nem egymás lejáratására szolgálnak, hanem valóban körbejárnak egy adott témát. Öröm volt megmártózni a nyugati polgári létben, még ha csak ennyi időre is.
„Legjobb élményt nehéz választani, mert rengeteg volt, és ezeket sorba állítani nem fair, mert mindegyik másért volt jó. Ráadásul a legtöbbjükhöz a szívünkhöz kedvessé vált emberek is kötődnek, őket pedig megsértenénk, ha csak egyiküket emelnénk ki" – tanakodik Harkányi Árpád, aki feleségével, Zárug Zitával körbebiciklizi a Földet. Félig diplomatikusan ezért a legjobb pillanatnak azt választanák, amikor Új-Zélandon munkaajánlatot kaptak, méghozzá olyat, amelyhez munkavízum is járt.
Ekkor már hónapok óta keresték, várták ezt a percet, ezért ugráltak örömünkben az utcán, mikor letették a jó hírt hozó telefonhívást. Ezzel ugyanis megmenekültek az anyagi kelepcéből, és folytatni tudták az utazásukat, mert lesz miből. Ezután két hónapot dolgoztak a Déli Szigeten, amiről az Origóban is megjelent írásuk. „A jó hír egyébként Invercargillben, a múzeum előtt ért minket, ahol a dinoszauruszok korából való, de még most is élő hüllőket, a tuatara gyíkokat néztük meg" – helyezi el az utazásuk szempontjából kiemelkedően fontos történetet Árpád.
Szerzőnk, Travellina számára 2014 egyik nagy durranása Norvégia volt. „Ahhoz képest, hogy napimádó lévén milyen sokáig húzódzkodtam attól, hogy a mienknél hidegebb helyekre utazzak, totál beleszerelmesedtem" – árulja el szerzőnk. Az út elején rögtön két gyalogtúrával indított: szerencsésen megmászta a Preiskestolent, a Prédikálószéket, és elkészült a szikláról láblógatós fotó, majd másnap nekivágott a Kjeragnak, ahol a túrázók a másik menő norvég képet szokták elkészíteni a sziklák közé szorult tojás alakú kövön állva. Bár feljutott a hegycsúcsra, úgy elfáradt, hogy végül nem mert kiállni a kőre.
„És milyen az élet - utólag mégis erre a túrára emlékszem szívesebben. Talán mert ez igazi kihívás volt, amihez pipiskedni kell egy kicsit, kilépni a komfortzónából, kipróbálni, képes vagyok-e adott idő alatt megjárni egy hegycsúcsot (a busz visszaindulása miatt ugyanis kötött volt, mennyi időm van rá). Dacára annak, hogy nem készült el a kövön állós győzelmi fotó, erre a teljesítményemre vagyok a legbüszkébb" – mondja elégedetten.
Az év másik kiemelkedő élménye Travellina számára az írországi párválasztó fesztivál volt. „Öröm volt látni, hogy az idős nénik és bácsik micsoda életszeretettel ropják hajnalig a parketten, és mennyire nem számított, ki honnan jött, ki hogy néz ki - mindenkit megtáncoltattak" - emlékszik vissza az eseményre.
Bucsky Péter Tunéziában kalandozott egy hétig, ami nagyon pozitív meglepetés volt számára. „Magyarországon szinte csak az all-inclusive tengerparti hoteljeiről ismert az észak-afrikai ország, pedig rengeteg felfedeznivalót kínál" – cáfol rá a közvélekedésre. Tunisz dél-európai nagyváros benyomását kelti, a főváros melletti helyi Szentrendre, Sidi Bou Said pedig visszaadja a középkori városképet fehérre meszelt, kék ajtós és ablakos házaival.
Kartágó romjai a római korba repítenek vissza, de van olyan része az ókori emlékeknek, amelyet még aktívan használnak: az akkori 160 km hosszú vízvezeték-rendszerből 24 km a mai napig üzemben van. A sivatagi Tozeur oázisa egyrészt Rejtő Jenő regényeinek hangulatát idézi meg, másrészt kiváló, úszómedencés szállodáiban igazán ki lehet kapcsolni. Emellett az is érdekes lehet, hogy itt is forgatták a Csillagok Háborújának részleteit: egy kiszáradt sós tóban még mindig áll Luke Skywalker igluja.
A film rajongóinak kihagyhatatlan Matmata is, ahol a filmbeli iglu belseje van. A trogloditának hívott süllyesztett házak a sivatagos hegyekben a nappali forróság és az éjjeli fagyok ellen is jól védenek. A berberek a mai napig a régi tradíciókat követve építik házaikat, amelyek télen-nyáron tartani tudják a 18 fokot.
Tunéziában egyébként nagyon sok féle népcsoport van, ami hozzájárul a befogadó kultúrához. Djerba szigetén a tömegturizmus szállodái mellett az arab építészeti hatásokkal bőven inspirált zsinagóga volt érdekes, de a sziget olívabogyó-sajtolóit is megéri felkeresni. Nemcsak befogadóak a tunéziaiak, hanem sok nyelvet is beszélnek. A francia és arab mellett a fiatalok szinte mindegyike tud már angolul. Egyébként itt már a negyedik nyelv is kötelező a gimnáziumokban.
„Október közepén a Feröer-szigeteken már igencsak benne jártunk az őszben" – kezd bele legszebb élményébe Lantos Gábor. Utazása középpontjában a Feröer-Magyarország labdarúgó Eb-selejtező állt, de mivel a szigeteken bármennyi időt el tudna tölteni, most is egy hétre utazott az Atlanti-óceán közepén fekvő földdarabokra. Látogatása első két napján hamisítatlan feröeri időjárás fogadott – az eső szakadt, a szél bömbölt -, de három napot követően elvonultak a felhők és kisütött a nap. Október 14-én, szerdán reggel abban a reményben indult el az óceán partjára, hogy láthatja a napfelkeltét. Nem is kellett csalódnia.
„Eltöltöttem már pár reggelt Feröeren, de ilyen szépséges napfelkeltét nem csak itt, máshol sem láttam a világon. Először a part menti hegyek sziluettjei látszottak, majd hamarosan világosodni kezdett a fekete horizont, s a táj hirtelen rózsaszínbe változott. Izgatottan fényképeztem ezt a csodát, mert tudtam, hogy ilyet nem minden nap láthat az ember. A nap csak nagyon lassan bújt elő a végtelen tenger keleti szélén, s komótosan kezdett felmászni az égre. A kezdeti sugarak aranyfénybe vonták a vizet, s a part mentén úszó sirályok elkezdték szokásos táncukat a víz felett.
Én pedig csak álltam és arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy mindezt láthatom. Eszembe jutottak a nyári, balatongyöröki napkelték, amikor Budapestről az éjszakai vonattal azért mentem el Györökre, hogy gyönyörködjek ugyanabban, amit Feröeren láttam. Nagyon nehéz volt különbséget tennem, de picivel a feröeri nyert. S bár 2014-ben nem kevesebb, mint 19 országban fordultam meg, mégis ez az októberi reggel az, amire a legszívesebben emlékezem vissza" – von mérleget szerzőnk.
„A londoni esős nyár még zárkózottabbá tette az angolokat, mint amilyenek általában. Az emberek nem mosolyognak egymásra, nem vesznek fel szemkontaktust, elvannak a saját világukban" – kezdi történetét Horváth Orsolya. Ez Új-Zéland után nagy kontraszt volt szerzőnknek, akinek nem is volt kedve kimozdulni.
A Nemzetközi Ölelések Napján, július 5-én azonban egy kanapészörfös társaság Free Hugs Meetinget hirdetett. Érdekesen hangzott, úgyhogy jelentkezett - egy ölelés mindig jól jön! A Temze partján jött össze az önkéntes ölelgetők kis csapata, hogy a járókelőket szeretetrohammal zaklassa. Több mint 80 résztvevő volt „Ingyen ölelés" táblákkal felszerelkezve. „Érdekes volt látni, ahogy az emberek kissé bizalmatlanul, de azért érdeklődve nézték az eseményt, és ahogy bátortalanul, kicsit idegenkedve a dologtól mégis odajöttek, és kitárták a karjaikat" – idézi fel emlékeit Orsolya.
Volt, aki csak beszélgetni lépett oda, aztán a gyakorlott ölelgetők rábeszélésére valahogy mégis ölelésbe torkollott a közeledés. Volt olyan is, aki spontán ötlettől vezérelve egy pár percre csatlakozott a táblával felszerelt közösséghez, és maga is öleléseket osztott. „Az eső és a borús idő ellenére pár órán át barátságos, vidám hangulat uralkodott Temze partján. Kiderült, hogy azért Londonban is vágynak az emberek a kapcsolatteremtésre, csak nem tudják, hogy kezdjenek hozzá" – vonja le a tanulságot szerzőnk.