Kólaivásban és vendégszeretetben verhetetlenek

Sok faluban csak háromkerekű biciklikből áll a forgalom

Mexikóban, a Yucatán-félszigeten jártunk, ahol a helyiek odavannak a kóláért és a kicsinyítő képzőkért, csak függőágyban tudnak aludni, tortillát tankolnak a taxijaikba, föld alatt sütött malacot és lehetetlen tortákat esznek.

Mexikónak ez a sarka viszonylag sík vidék, ezért könnyűszerrel faltuk a kilométereket, miután magunk mögött hagyunk Palenque csodás romvárosát Chiapasban. Első este kivettünk egy szobát 50 pesoért (900 forint), amelyet a felszolgáló hölgy ajánlott fel nekünk a családi étteremben, ahol vacsoráztunk. Ilyen olcsón még sehol nem szálltunk meg Mexikóban, igaz, nem is kaptunk mást, csak egy üres szobát egy vödrös fürdőszobával. A bucketshower két év Ázsia után nem volt újdonság számunkra.

Másnap újabb száz kilométert hagytunk magunk mögött, majd még az előzőnél is kisebb faluban álltunk meg éjszakára. A templom mellett állt egy fedett helyiségben, amely nappal tanteremként funkcionált, mi pedig engedélyt kaptunk, hogy matracunkat és szúnyoghálónkat kiterítve ott tölthessük az éjszakát.

Csirkés-sajtos empanadát falva Forrás: Harkányi Árpád

Szemben, egy utcai étkezdében végre sikerült megkóstolni az empanada nevű ételt, amelyet érdekes módon eddig sehol nem láttunk Mexikóban. Talán nem voltunk elég figyelmesek, de az is lehet, hogy a félbehajtott, olajban kisütött, sajttal vagy hússal töltött tortillát csak itt, a Yucatán vidékén készítik.

A burrito nem is mexikói találmány

Apropó, tortillalepény! Tudták, hogy a burrito, amely kb. ugyanaz, mint az empanada, csak az enyhén megpirított, töltelékkel megpakolt lepényt nem kettéhajtva, hanem feltekerve kínálják, eredetileg nem is létezett Mexikóban? A szó a szamárból ered, annak kicsinyítő képzős (burro, burrito) változata. Eredete a legenda szerint egy szamárháton járó utcai árustól, Juan Mendeztől származik, aki a texasi El Pasóban kitalálta, hogy az ételt (ami ma a töltelék) a kihűlés ellen beletekeri egy lepénybe.

Találmánya olyan sikeres lett, hogy egyre többen keresték, és mivel emberünk nevét nem tudták, csak a szamarára hivatkozva próbálták fellelni a ma már talán leghíresebb mexikói étel első példányait, amit ma Mexikóban sok helyen egyszerűen csak tacosnak hívnak, és nem is ismerik külföldön elterjedt nevét, a burritót.

Zöldséges-csirkés burrito Forrás: Harkányi Árpád

A mexikóiak egyébként imádják használni a kicsinyítő képzőt, képesek becézni a pénznemüket (pesos, pesitos), a mennyiségeket (kevés: poco, pocito), de még útbaigazításkor is hallottuk tőlük, hogy „egyeneskésen” menjünk (derecho, derechito), amit nem igazán tudtunk értelmezni.

Ennél egyébként rosszabb volt a helyzet Vietnamban, ahol bármit kérdeztünk, az irányt mindig úgy mutatták, hogy fölfelé mutogattak az égre, ezért nehéz volt kitalálni, hogy valójában merre is akarnak küldeni minket. Talán azt gondolták, hogy repülni is tudunk a fekvőkerékpárokkal.

Grétának mi voltunk az első kanapészörfösei

De visszatérve Mexikóra, újabb 100 kilométeres vágta után megérkeztünk a várva várt Campeche városába. E gyönyörűen felújított kis városkában tarka, fagylaltszínű házak sorakoznak, amelyek nagyon hangulatossá teszik a fallal körülvett belvárost. Nem csoda, hogy a város ’99-ben a világörökség része lett. A 2,5 kilométer hosszú falrendszert a 17. században építették, hogy ezzel védekezzenek a karib-tengeri kalózok ellen.

Campeche színes házsorai még az azonos nevű állam rendszámtábláin is láthatóak Forrás: Harkányi Árpád

Mi a falon kívül laktunk egy mesés kis zsákutcában, amelynek kapuja is volt, és bent az utcácskában (calle, callitos), amelyet akár udvarnak is lehet hívni, a 15 ház valamelyikéből mindig hangosan szólt a latin életérzés. Itt couchsurfinggel egy Greta nevű lánynál laktunk, aki az egyetem után azért költözött ide az ország másik feléből, hogy régészként a part menti, ősi maja romokat tárja fel, sokszor búvárkodva.

Mikor lelkendezni kezdtünk, hogy ennél kalandosabb, izgalmasabb munkát el sem tudunk képzelni, rögtön lehűtött minket, hogy valójában három hétből kettőt az irodában töltenek, és csak egyet a terepen. Ő egyébként újonc volt e világméretű közösségi vendéglátó rendszerben, mi voltunk a legelső vendégei, vagyis még nem hagyott előttünk róla senki véleményt, tehát kvázi egy vadidegenhez érkeztünk meg, aki bármit hazudhatott volna magáról a profilján.

Persze nem így volt, de egy-két szemkontaktus és mondat után már mindkét félnél nyilvánvaló volt, hogy nincs miért tartanunk egymástól. Ahogy az lenni szokott, remekül összebarátkoztunk, utolsó este búcsúzásképpen túrós csuszát készítettünk vendéglátónknak, majd másnap újra nekivágtunk az útnak.

Több millióan élnek szemétgyűjtésből

Még el sem hagytuk a várost, egy fickó lassított le mellettünk, és azt kiabálta, hogy „Magyarország!” Erre megálltunk, mert elég ritka, hogy egy mexikói ismerje a mi kis titkos nyelvünket, amit összesen 13 millióan beszélnek e kerek világon. Javiernek magyar felesége van, és látta a fejünk mögött lobogó magyar zászlókat, ezért állt meg üdvözölni minket.

Ettől még vidámabban tekertünk tovább, de sajnos a városon kívül szomorú kép fogadott minket. Az autópályaszerű út telis-tele volt eldobált üdítős palackokkal. Pár kanyarral később megpillantottuk a helyiek, illetve a szegénység erre adott válaszát: találkoztunk azokkal, akik abból élnek, hogy összegyűjtik a szemetet, szelektálják, és eladják. A köznyelv pepenadoresnek hívja őket, ők a szegények legszegényebbjei, állítólag csak Latin-Amerikában 4,5 millióan vannak.

A pepenadoresek abból élnek, hogy az út szélén vagy a szeméttelepeken összeszedik az újrahasznosítható dolgokat Forrás: Harkányi Árpád

A növekvő környezettudatosság és a központosított szemétkezelés bevezetésével el fogják veszíteni megélhetésüket, vagyis ez a szemétprobléma sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk.

Az elmaradott Európában nincs háromliteres kóla

Ha már itt tartunk, hadd meséljek el még egy ehhez kapcsolódó, és sajnos szintén szomorú történetet. A mexikóiak bolondulnak a kóláért, reggel-délben-este isszák, láttunk már apukát, aki a kétéves fiába töltötte, és 80 éves mamókát, amint hazafelé cipelte a háromliteres üveget, amely egyébként itt normális kiszerelés.

Mexikó világelső a kólafogyasztásban, és az elhízásban is Forrás: Harkányi Árpád

Meg is kaptuk a kritikát az egyik vendéglátónktól, milyen szörnyű volt, hogy amikor Európában nyaraltak, sehol nem találtak kólát háromliteres kiszerelésben. Ezek után nem csodálkoztam, mikor megtaláltam ezt a kicsit régi, de ma is sokatmondó kimutatást, miszerint az USA és Mexikó évről évre előzgetik egymást a „legkövérebb országok” listájának élén. Az egy főre jutó kólafogyasztást azonban toronymagasan Mexikó vezeti a világban, majdnem kétszer annyi kólát isznak, mint az Egyesült Államokban.

Taxizás benzinköltség nélkül

Hogy vidámabb témákról is írjak, kicsit később lekanyarodtunk a főútról, és elmerültünk a Yucatán-félsziget csodálatos faluvilágában. Innentől kezdődtek az igazán nagyszerű élmények, amelyek miatt nekiálltam megírni ezt a beszámolót. Kezdjük a járgányokkal! Talán mert lapos a vidék, Mexikóban csak itt terjedtek el (vagy maradtak meg mind a mai napig?) a háromkerekű kerékpáros riksák.

Sok faluban csak háromkerekű biciklikből áll a forgalom Forrás: Harkányi Árpád

Boltban, készre gyártottan is kapni ezeket az elöl platós járgányokat, amelynek hátsó fele olyan, mint egy normál kerékpár, míg elöl, a két kerék között 2-3 utas vagy rengeteg csomag is elfér. Láttunk fedett és fedetlen verziókat is, és volt olyan falu, ahol teljesen ellepték az utcákat, más járgány nem is közlekedett.

Egy boltban megtudtuk, hogy a tricikli újonnan 3500 pesóba, vagyis kb. 63 ezer forintba kerül. Aki ennyit össze tud kuporgatni, jövedelmező vállalkozásba foghat. Mivel a „TriciTaxi” lábbal hajtott, benzinköltséggel sem kell számolni, úgyhogy minden megkeresett peso tiszta haszon.

Sík terepen 3-4 embert is képesek szállítani rajta Forrás: Harkányi Árpád

Egy faluval később az egyik házból furcsa búgást hallottunk. Mikor bekukkantottunk az ajtón, barátságosan behívtak minket a helyiségbe, ahol végre megpillanthattuk, hogy készül a mexikóiak mindennapi eledele, a kukoricalepélny, vagyis tortilla.

Az elejétől a végéig nyomon követhettük a folyamatot. A kukoricaszemeket egy géppel összezúzták, majd összekeverték vízzel, aztán a pépes tésztát egy másik géppel kinyújtották, és kör alakú szeletekre vágták. Végül egy harmadik gép másodpercek alatt kisütötte a lepényeket, amelyekre már várt a pultnál egy biciklis taxis, aki a csomagot a kormányára akasztva rögvest el is hajtott a frissen sült zsákmánnyal.

Amikor a fenti videót először visszanéztem, az operatőrt, a feleségemet családi Oscar-díjjal jutalmaztam, majd azon viccelődtünk, hogy biciklisünk tulajdonképpen épp most tankolt, hiszen ő maga hajtja a taxiját, tehát az üzemanyaga a tortilla.

Este egy étterem tulajdonosa, Noé hívott be minket az udvarában található palapája alá, ami egy errefelé jellemző, lombtetős szaletli. Két függőágy volt számunkra kifeszítve, és mikor kérdeztük, mibe fog ez nekünk kerülni, csak legyintett, hogy nada, vagyis hogy semmibe.

Noé jóvoltából ez a palapa volt éjszakai szálláshelyünk Forrás: Harkányi Árpád

Cserébe persze a vacsorát és a reggelit is nála költöttük el, és közben azt is megtudtuk, hogy itt nemcsak az ilyen palapák, hanem a függőágyak is nagyon népszerűek, ő például nem is tudna másban elaludni, csak ilyenben. Nekünk, pont ellenkezőleg, nehéz volt függőágyban aludnunk, mire elmagyarázta, hogy valószínűleg ott hibáztuk el, hogy hosszában feküdtünk bele az amúgy hatalmas függőágyba, és nem átlósan, ahogy szokás.

Föld alatt sült kismalac és lehetetlen torta

Innen már száz kilométerre sem volt a híres Merida városa. Ahogy Campeche, úgy különösebben ez a város sem nyűgözött le minket. Szép volt és érdekes, de valahogy a vidéki élet sokkal inkább elvarázsolt minket, ezért Meridát úgy éltük meg, mint pihenőhelyet két biciklis szakasz között.

Kalapárus Merida egyik hangulatos terén Forrás: Harkányi Árpád

A 60 százalékban maják lakta, egymilliós városban vendéglátónkkal, Daniellel elmentünk egy utcai étkezdébe, hogy kipróbáljuk a helyi ételkülönlegességeket. Az ilyen helyek rendkívül népszerűek Mexikó-szerte. Úgy kell elképzelni, hogy egy olyan étterem elé, amit itthon csak kis koszosnak hívnánk, ki van pakolva az utcára egy tucat műanyagasztal székekkel, és egy fa árnyékában – és olykor a mellettünk elhaladó forgalom bűzében – vidáman fogyaszt a vendégsereg.

Barátunk javaslatára egy tradícionális maja ételt, a cochinita pibilt (ismét a kicsinyítő képző: sült malacka) próbáltuk ki. Ez egy föld alá temetett malac, amelyet egész éjszakán át banánlevélbe csavarva, narancs vagy egyéb, savanyúbb citrusfélék levébe áztatva sütnek ki. A hús tényleg sokkal alaposabban átsült és sajátos ízt kapott.

Utcai étterem Meridában - némelyik csak reggel, némelyik csak éjszaka van nyitva Forrás: Harkányi Árpád

Az ebédet egy izgalmas desszerttel koronáztunk meg, a pastel imposiblevel. Ezt azért hívják „lehetetlen tortának”, mert állítólag olyan nehéz szépen egymásra rakni a csokis-kávés piskótát és a kókuszos-vaníliás zselét, hogy az szinte már lehetetlen.

A Yucatán-félszigeten való barangolásunknak a most elmesélt élmények csak egy részét tették ki. Még nem meséltem a cenote nevű tavasbarlangokról vagy a híres maja romokról, pedig az útikönyvek főképp ezekkel a csodákkal vannak tele. A következő részben ezekről mesélek.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.