Gyűrött csokipapírért özönlenek Bilbaóba

A bilbaói Guggenheim múzeum élőben is pont úgy néz ki, mint egy házak közé hajított óriási összegyűrt csokipapír. Az épület belülről nem kevésbé látványos, ami azért jó, mert így szinte fel sem tűnik, hogy alig van benne látnivaló.

A Bilbaót kettészelő folyótorkolat partján úgy csillog a napfényben a Guggenheim Múzeum, mint egy partra vetett hal, ráadásul egy olyan hal, amiből már jóllakott néhány sirály. Látszólag teljesen ötletszerűen kacskaringózik a térben, az egyik oldalán két kardszerű kitüremkedéssel fenyegeti a mellette lévő hidat, a másik felére már csak bástyákat növesztett, és nem mellesleg halálos ölelésbe font egy látszólag teljesen normális épületet.

A Guggenheim Múzeum Bilbaóban. Európában még Velencében van Guggenheim Múzeum, miután a berlini tavaly nevet (és főszponzort) váltott. (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Frank Gehry saját bevallása szerint úgy tervezte az épületet, hogy a ceruzát tartó kezét szabadon hagyta mozogni az üres papír felett, és várta, hogy előbukkanjanak a formák. Csak tippjeim vannak, hogy az amerikai-kanadai építészzseni mivel segítette az ihletet, de az biztos, hogy a végeredményt elnézegetve nagyon megérte átadni a terepet a tudatalattijának. Többször is körbe kell sétálni, mire az ember elhiszi, hogy ez tényleg olyan, mint egy leturmixolt felhőkarcoló, amire egy óriáskutya vigyáz. Ez utóbbit Puppynak hívják, és egy külön kertész gondoskodik róla, hogy mindig az aktuális évszaknak megfelelő legyen a bundája, tavasszal virágokat növeszt, ősszel és télen örökzöldek borítják. Nem ez az egyetlen élőlény a múzeum körül, ott somfordál mellette 12 méter magas fémlábain egy óriáspók is, hasán hálóból szőtt petezsákkal, nem véletlenül hívják Mamannak.

A múzeum közvetlen környezete is tele van szórva műalkotásokkal, hol egy óriáspókba, hol egy virágokkal borított kutyába botlik az ember (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Szinte mindig sorbaállás van a jegyekért, de megéri kiállni, mert az épület belülről is lenyűgöző, bár néhány percnek azért el kell telnie, hogy tényleg elhiggyük, nem összeomló félben van, hanem tényleg ilyen.

„A nyolcvanas években döntöttük el, hogy Bilbaót rárakjuk a térképre, és megpróbáljuk valahogy idevonzani a turistákat, akik teljesen jogosan kerülték a ronda kikötőkkel tarkított iparvárost” – magyarázta tökéletes angolsággal Amanda, az egyik múzeumi túravezető, aki szerint az akkori baszk kormány nagyot kockáztatott, amikor elhatározták, hogy belevágnak a méregdrága múzeum megépítésébe. A Guggenheim Alapítvány gyakorlatilag csak a nevet és a szakmai hátteret adta a múzeumhoz, az építés költségeit és a műalkotások árát a baszkoknak kellett állniuk, akik az 1997-es átadás óta nem kevés jogdíjat is kifizettek már a névhasználatért.

„A Guggenheim múzeumok egyfajta franchise-ként működnek, mint például a Boss márkaboltok. Most éppen Abu-Dzabiban épül a legújabb, ami kétszer ekkora lesz, mint ez, és várhatóan 2017-ben nyitják meg – avatott be minket a dolog üzleti részébe Amanda, aki azt is elárulta, hogy nekik ugyan nagyon bejött eddig ez a biznisz, de például Berlinben tavaly úgy döntöttek, hogy kilépnek, így a Guggenheim Múzeumból, Deutsche Bank Múzeum lett. Ez persze nem a hivatalos válóok, kicsit utána olvasva én olyan indokokkal találkoztam, hogy az alapítvány és a németek között kiállítás-szervezésben merültek fel ellentétek.

Akárcsak a külső, a múzeum belseje is tarkón vágja a kockaházakban szocializálódott nagyérdeműt (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Bár kívülről soha nem találná ki az ember, sőt igazából belülről sem, a bilbaói múzeum háromszintes, amelyek közül a legalsó a legnagyobb, mert az épület két óriási, ékszerű kinövése egy óriási pavilont rejt. Itt kapott helyett az amerikai minimalista szobrászművész, Richard Serra állandó kiállítása. Az állandó alatt itt tényleg állandót kell érteni, mert a műalkotásokat több száz tonnás hajlított fémlemezek jelentik. Van, amelyik egy tábla kissé megolvadt csokira hasonlít, van ellipszis, kör, tölcsér, de a legnépszerűbb a snake, azaz kígyó nevű darab, amely három (nagyjából) párhuzamosan futó, gigantikus fémszalagot jelent. Akit bővebben is érdekel Serra mester bilbaói munkássága, bátran nézze meg ezt a félórás filmet a kiállítás megszületéséről, tényleg érdekes.

Partra vetett hajóroncsként rozsdásodnak Richard Serra monumentális fémlemezei a múzeum gyomrában (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Ott jártamkor a középső szintet éppen átépítették, ezért csak a harmadikon állt meg a lift, ahol egy Yoko Ono életmű kiállítás látható, a Budapesten is sokáig élt művésznő 80. születésnapjának tiszteletére. Aki – hozzám hasonlóan - nem követte nyomon Yoko munkásságát, remekül bepótolhatja Bilbaóban: képek, szobrok, versek, videók és egyéb nehezen kategórizálható műalkotásokból áll a kiállítás, én legalábbis a földre dobott sárga lepedőket nem tudtam hova sorolni, de a látogatók többségének arckifejezésből ítélve, ezzel nem voltam egyedül.

Yoko Ono egyik műalkotását rejtettük el a képen (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Képeket készíteni persze tilos a múzeumon belül, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor rám szólt az egyik teremőr, hogy ugyan ne fotózzam olyan lelkesen a művészi értelemben meggyűrt lepedőket. Innentől kezdve már csak csípőből mertem fényképezni Yoko félbevágott nappaliját, megmágnesezett ebédlőjét, levegővel töltött golyócskákat kiadó automatáit, és a darabokból álló porcelán nőjét, amelyet a látogatók szemérmetlenül végig is tapogathattak. Kíváncsi lennék, hogy Yoko munkássága hogyan hatna egy teljesen megszokott, szabályos falakkal határolt kiállítási térben, gyanítom, hogy negyed annyira se lenne hatásos, mint a bilbaói múzeum kaotikusan hullámzó gyomrában. Igazából maga az épület a legérdekesebb műalkotás, így akkor is minden fillért megérne a 11 eurós belépő, ha belül csak egy zsák lócitrom lenne kiállítva középre, Ez nem lószar, hanem kortárs műalkotás felirattal.

Bilbaóról egyébként az kell tudni, hogy Baszkföld kulturáis és gazdasági központja, valamint az egyik leghangulatosabb város Spanyolországban, de ez nem volt mindig így. A múzeum felépüléséig a turistaforgalma gyakorlatilag elhanyagolható volt, de az évi mintegy egymillió látogatót vonzó intézmény mára a város jelképe, és egyben aranytojást tojó tyúkja. Miatta hirtelen kinőtt néhány ötcsillagos szálloda is a földből, és egymást tapossák a világ legnevesebb építészei, hogy letegyék itt a névjegyüket. Lakossága a Wikipédia szerint mintegy 370 ezer fő, amivel a tizedik legnagyobb spanyol város, bár érdekes módon a múzeum honlapja már a negyedik legnagyobbként emlegeti.

Titánlemezek pikkelyként ragyognak a napfényben. Az épület fém, üveg, és mészkő látszólag kaotikus egyvelege. A fémlemezek alatt térhálós fémváz lapul (Kattintson a képre a galériáért!) Fotó: Nógrádi Attila

Akárhogy is van, egy nagyok kellemes és élhető kisváros benyomását kelti, gyönyörűen felújított klasszikus épületekkel, parkokkal, és gyepszőnyegen sikló, űrhajószerű villamosokkal. Ami feltűnő volt a folyóparton flangálva, hogy rengetegen kocognak, vagy egyszerűen csak sétálnak, szemmel láthatóan nagy kedvvel használják a városukat a baszkok, aki angolul nem igazán beszélnek, de kézzel lábbal nagy kedvvel, és igen hatékonyan kommunikálnak az idegenekkel. Bár Spanyolország kapcsán nem ez ugrik be első, sőt még sokadik turisztikai célpontnak sem, de ha már arrafelé járunk, érdemes rászánni egy hosszú hétvégét, épületfetisisztáknak meg egyszerűen kötelező kör.