Karib-tengeri kalózok búvóhelyén vakációztunk

Kedvenc kókuszlelőhelyünk, háttérben a 300 dolláros vízikunyhókkal

Kókuszdiót szüreteltünk, cápákkal, rájákkal, mérgező tűzhalakkal és német nyugdíjasokkal úszkáltunk a Karib-tengerben. A kalózok elásott kincsét ugyan nem találtuk meg az apró szigeten, de a természet bőven kárpótolt minket a maga csodáival.

A Glover-korallzátony 45 kilométerre keletre található Belize partjaitól a Karib-tengeren. Nevét az 1750-es években működő karib-tengeri kalóz testvérpárról, John és Rodger Gloverről kapta, akik ezt a helyet használták búvóhelyül, és zsákmányolt kincseiket is ezen a szigeteken ásták el.

Belize, ahogy korábbi beszámolónkban már írtuk, angol gyarmat volt annak idején, és az angolok előszeretettel patronálták a kalózokat, ha azok cserébe a környező spanyol gyarmatbirodalom hajóit és városait fosztogatták. Ma a zátony nagy része a világörökség részét képezi, és a szigetek beépültek luxusnyaralókkal, de a legenda még ma is él a helyiek körében. E szerint a szigetek nemcsak a materiális kincseket rejtik, hanem a kalózok szellemeit is, akik csak egy arra érdemes személynek fogják egyszer megsúgni, hova ásták el a kincseket.

Száz dollár egy hét az álomszigeten

Az ilyen mesékben persze mi nem hiszünk, de a Karib-tenger izgalmas szigetvilágába nagyon szerettünk volna bepillantani, ezért nyomozni kezdtünk a számunkra anyagilag megengedhető lehetőségek után. Már-már elcsüggedtünk a sok száz dolláros hajóutak és 3500 dolláros heti csomagok láttán, mikor végre ráakadtunk a Glover’s Atoll Resort weboldalára, ahol heti 100 dollárról indult az ár, és ez magában foglalta a hajóutat oda-vissza, a sátorhelyet, a közös konyha használatát, és a „végtelen sok” kókuszdiót is.

Ez a szomszédos sziget már túl drága lett volna nekünk Forrás: Harkányi Árpád

A többi ajánlathoz képest ez szinte gyanúsan olcsó volt, ezért utánanéztünk, hogyan vélekedtek a korábbi vendégek a szigetről és a szolgáltatásról. Csodák csodájára azt láttuk, hogy a legtöbben elégedettek voltak, és csak egy-két látogató találta igénytelennek a szolgáltatások színvonalát. De mit is vártak a szomszédos szigetek árainak tizedéért?

A szigeten három szálláslehetőség közül választhattunk. A közös szállás 150, a tengerparti bungaló 250, a vízre épített kunyhó pedig 300 amerikai dollárba került egy hétre. Mivel a kinézett hétre nagyon sok esőt mondtak, úgy döntöttük, nem sátorozunk, hanem megengedjük magunknak a legolcsóbb (kb. 40 000 forintos) verziót. Végül is könnyen lehet, hogy soha többé nem jutunk el egy karib-tengeri álomszigetre, úgyhogy nem árt, ha megadjuk a módját.

A gyülekező a Sittee River nevű településen volt, az azonos nevű folyó torkolatánál. Innen indult a hajó vasárnap reggel. Az útra harmadmagunkkal mentünk, dangrigai magyar vendéglátóink, Zsuzsa és Zoli 12 éves fiával, Robival. Robi édesapja azt állította, hogy a fiú kitűnő horgász, tehát a hasznunkra is lehet a szigeten. Robi végül egyetlen olyan halat sem fogott, amelyet szabad lett volna megennünk, de persze nem haltunk éhen. Százdollárnyi kaját cipeltünk magunkkal a szigetre, amelynek végül a fele sem fogyott el.

Mielőtt kihajóztunk a tengerre, feltankoltunk dízellel és vízzel a katamaránt Forrás: Harkányi Árpád

Rajtunk kívül még négy utas volt a hajón, egy idős német házaspár, valamint egy amerikai-orosz és egy angol srác. A német párról kiderült, hogy minden évben visszajáró vendégek a szigeten. Egész héten csak és kizárólag uszonnyal és búvármaszkkal a kezükben láttuk őket, nagyon odavoltak a búvárkodásért és a karib-tengeri élővilágért.

Az amerikai-orosz srác másodjára járt a szigeten. Azért jött vissza, mert nagyon jó fejnek találta a búvároktatót, és mert még mindig bőven volt mit felfedeznie a víz alatt. Ráadásul, mondta, világviszonylatban nézve ez nemcsak az egyik legszebb hely a világon, hanem az egyik legolcsóbb is. Egy merülés saját felszereléssel 39 dollár (10 000 Ft), míg bérelt cuccal 49 dollár (13 000 Ft). Az angol srác gondolkodni jött a szigetre. Őt nem is nagyon láttuk, valahol a sziget hátsó részén ütötte fel a sátrát a pálmaerdőben.

Álomszigetünk partján, háttérben a heti 300 dolláros vízikunyhókkal Forrás: Harkányi Árpád

A sziget tulajdonosa, Becky is velünk utazott a hajón. A szülei vásárolták meg a szigetet, amelyet szándékosan nem akartak a többi szigethez hasonlóan drága luxusnyaralóhellyé alakítani. Azt akarták, hogy maradjon egy kis Robinson Crusoe életérzése a helynek. Az üzlet így is működik, az ünnepek előtti hetekben 15, majd 25 főt vártak a vasárnaptól szombatig tartó ciklusokra.

A sziget éttermében maga Becky volt a szakács, az ételek 20-30 dollárba (5-8000 Ft) kerültek. Mivel rengeteg ételünk volt, ezt az opciót sosem választottuk. A magunkkal vitt tíz gallon víz is végig kitartott, hála a sok ingyenkókuszdiónak.

Kókuszdiólé intravénásan

A hajóút két és fél óráig tartott. Miután megérkeztünk a szigetre, körbevezettek minket, és megmutatták a bungalónkat. A közös szálláson csak mi hárman voltunk, és a közös konyha is a mi házunk aljában volt, így különösen örültünk, hogy ezt az opciót választottuk. Már csak azért is, mert az első két nap tényleg sokat szakadt az eső.

Kunyhónk, a közös szobás szálló a pálmaerdőben Forrás: Harkányi Árpád

Annyira esett, hogy egyik este, amikor a háztól mintegy ötven méterre lévő komposztvécétől tartottam visszafelé, sikerült eltévednem a kunyhók között. Ez azért nagy szó, mert az egész sziget akkora, hogy nagyjából három percig tart körbefutni. Másnapra aztán kisütött nap, és végre nekiláthattunk a kókuszszüretnek.

Robi a nyakamban ülve elérte az alacsonyabb pálmafák kókuszdióit, amelyeket az errefelé sokat használt vágószerszámmal, a machetével bontottunk ki:

Az érettebb, barnább kókuszdiókról, amelyek maguktól estek le a fáról, egy erre a célra a földbe vájt acélkaróval feszegettük le a külső héjat, majd a szilárdabb belső részt – e formájában kapható odahaza – apró, óvatos ütésekkel kettéhasítottuk. Így nemcsak a hófehér húsát tudtuk ledarálni egy másik célszerszámmal, hanem a levét is meg tudtuk inni.

Ez a mindennapos játék nekünk, közép-európaiaknak óriási móka volt, a kókuszvíznél pedig elképzelni sem tudtunk volna finomabb, gazdagabb, egészségesebb italt.

A második világháborúban, amikor elfogyott az infúziós folyadék, kókuszvizet adtak intravénásan a katonáknak, ami kockázatos módszer volt a kókuszlé magas kalcium- és káliumtartalma miatt. Tény, hogy a kókusz a világ legtermészetesebb izotóniás itala, de a túladagolásával nagyon vigyázni kell. Velünk is közölték, amikor a szigetre érkeztünk, hogy ha nem akarunk egész nap vécére járni, akkor ne igyunk többet napi két éretlen kókuszdiónál, mert nagyon erős vízhajtó hatása van. (Az érett kókusz levében már sokkal kevesebb tápanyag van, mert beépült a húsba.)

Ez a kókuszdió már túlérett, a vize kevés, de vastag, fehér húsa annál több jót tartalmaz Forrás: Harkányi Árpád

Mint utóbb kiderült, a kókuszvíz-túladagolásba akár bele is lehet halni. Az indiai Tamil Naduban egy Thalaikoothal nevű művelet során ezzel tették el láb alól az öreg családtagokat. Fontos még megjegyeznem azt is, hogy a kókuszvíz nem összekeverendő a kókusztejjel! Utóbbi egy fehér folyadék, amely a kókusz ledarált és még friss, szárítatlan húsából préselhető ki, és főzéshez használják, például a kókusztejes vízben főtt rizsnek igen finom íze lesz.

Cápák és ráják között

Természetesen nem csak kókuszdiók nyitogatásával töltöttük az időnket a szigeten. Az első napsütéses napon maszkot, légzőcsövet, uszonyt vettünk magunkra, és kimerészkedtünk egy hármas kajakkal a tengerre. Már hónapok óta vártam ezt a pillanatot, és bár nagyon izgatott voltam, a vízi élővilág szépségében itt, a Karib-tengeren sem kellett csalódnom.

A parttól alig pár száz méterre igazi víz alatti kerteket találtunk Forrás: Harkányi Árpád

Egy délután, mikor épp a délelőtti úszást pihentem ki a kunyhónk előtt, Robi izgatottan szaladt vissza hozzám a sziget főmólójától, ahol horgászni volt. Cápák úsznak a stég alatt – közölte izgatottan. Fényképezőgépet ragadtam, és már mentünk is Robi után. Nem képzelgett a gyerek, a stégnél valóban néhány jól megtermett dajkacápa körözött a vízben, sőt mi több, nagytestű rájákat is felfedeztünk a tengerben.

Nekem sem kellett több. Azt mondták, ez a cápa nem fog rám támadni, hát levetkőztem, és egy szál gatyában, a vízálló fényképezőgépünkkel a kezemben beugrottam a vízbe.

A dajkacápa emberre nem veszélyes, legalábbis nekünk ezt mondták... Forrás: Harkányi Árpád

Mikor felálltam a nyakig érő vízben, csak a többiek kiáltását hallottam, hogy nézzek hátra, mert ott jön egy mögöttem. Erre alámerültem, és videofelvételt indítottam. Már a legelején megfagyott bennem a vér, ugyanis egy hatalmas dajkacápa közeledett egyenesen felém:

Miután megtapasztaltam, hogy ezek a cápák pontosan úgy félnek tőlünk, mint bármelyik másik hal, már bátrabban szemléltem őket, és pár perc múlva ki is szóltam a páromnak és Robinak, hogy hozzák az uszonyokat és a maszkokat, mert ezt nekik is át kell élniük.

Egészen naplementéig úszkáltunk a cápákkal és a rájákkal, ami fantasztikus élmény volt, mert még soha nem voltunk ennyi ideig ilyen közel ekkora vízi lényekhez. Ezt az élményt már semmi nem volt képes felülmúlni a hátralévő négy napban, pedig találkoztunk olyan lényekkel a vízben, amelyek a búvárok szerint sokkal veszélyesebbek a cápánál.

A ráják is nagyon jó fejek voltak Forrás: Harkányi Árpád

Mérgező és invazív: tányérra vele!

Az indiai- és csendes-óceáni vizekben őshonos tűzhal feltehetően felelőtlen egzotikusállat-kereskedelem révén jutott be az Atlanti-óceánba a 90-es években, ahol a helyi halpopulációt kiszorító, arra komoly veszélyt jelentő invazív (idegen és agresszív) fajnak számít.

Ezért elejtése – amit általában egy szigonypuskával való fejlövés szokott jelenteni – nemcsak megengedett, hanem egyenesen támogatott is, hiszen előnyös az őshonos vízi fajok számra. Így annak ellenére, hogy első pillantásra csak egy gyönyörű, egzotikus halnak tűnik, a világ ezen táján a legtöbb étterem étlapján is szerepel, mert ellentétben a csápjaival, a húsa egyáltalán nem mérgező.

A tűzhaltól sokkal jobban félnek a búvárok, mint a cápától Forrás: Harkányi Árpád

A csápjai érintése emberre nem halálos, de állítólag akkora fájdalommal jár, hogy volt már olyan, hogy akit megcsípett, azt kívánta, bárcsak meghalna, vagy bárcsak amputálnák az érintett végtagját. Pedig a csípés hatása néhány óra vagy legfeljebb néhány nap múlva elmúlik, a fájdalom mértéke pedig állítólag emberfüggő. Olvastunk olyan beszámolót is, amely szerint a búvár alig érezte a csípést. Egy biztos, örülök, hogy Robi felhívta a figyelmünket a veszélyre. A tűzhal egyébként csak védekezésre használja mérgező csápjait, sosem támad vele feleslegesen.

Amikor a szigetre tartottunk, még nem fért a fejembe, miért tértek ide vissza a többiek, de hazafelé menet már én is azon gondolkodtam, hogy ide egyszer vissza kéne jönni. Annyi, de annyi lehetőség rejlik ebben az apró szigetben! Arról nem is beszélve, hogy egyszer a palackos merülést is ki kellene itt próbálnunk. Remélem, egyszer tényleg visszatérünk, ha nem is a kalózok, de a természet kincseiért mindenképp.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.