Lidércnyomássá változott a thaiföldi nyaralás

A bennem élő hamis kép és a valóság találkozása azt eredményezte, hogy az eredetileg négyhetesre tervezett thaiföldi vakációm a negyedik napon befejeződött. Sokat gondolkodtam, megírjam-e kudarcomat, hiszen a téli hónapokban egyre több magyar választja utazási célként az ázsiai országot, én pedig semmiképp sem szeretném kedvüket szegni. Végül úgy döntöttem, beszámolok élményeimről, pontosan azért, hogy mások ne járjanak úgy, ahogyan én jártam 2014 decemberében.

A hiba az én készülékemben volt. Ezt már akkor tudtam, amikor a tervezettnél 24 nappal korábban felszálltam a Bangkok–Moszkva repülőgépre, hogy a lehető leghamarabb visszatérjek Magyarországra. Menekülés volt ez, szó szerint.

A luxusszállodák falai mögül nem látszik a valóság

Az általam elképzelt és utólag hamisnak bizonyult kép kialakításához persze nagyban hozzájárult két korábbi thaiföldi látogatásom emléke is. 1997-ben és 2007-ben egy-egy nagy nemzetközi sporteseményen fordultam meg az egykori Sziámban. A nemzetközi sportági szakszövetség sajtósaként a thai luxusszállodák minden igényt kielégítő szolgáltatásait élvezhettem, ezért szinte fel sem tűnt, hogy ezek a szállások sokkal inkább hasonlítottak erődítményre, mint szállodákra. A fegyveres őrökkel, magas falakkal körülvett komplexumok szinte államok voltak az államban.

Ebben a szállodában laktam 2007-ben Phuketen Forrás: Lantos Gábor

Csodálkoztam is, amikor reggelente a szállók privát tengerpartjait serényen takarító munkások hada lepte el, de még ennek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. A kétszer két hét úgy telt el, hogy az időm 99 százalékát vagy a sporteseményen, vagy a hotelben töltöttem. Ezekkel az emlékekkel a fejemben vágtam neki 2014-es thaiföldi utazásom megszervezésének. Azt tudtam, hogy ezúttal nem fogok az öt csillag kínálta luxusban létezni, megelégedtem a háromcsillagosokkal, és azt terveztem, hogy elmerülök a thaiföldi lét mindennapjaiban.

Persze már hallom is az olvasó ítéletét, hogy miért nem néztem utána a dolgoknak? Úgysem hiszik el, de elég sok mindent elolvastam a térségről. Arra azonban nem voltam, nem lehettem felkészülve, hogy 2014-re Thaiföld a magát fejlettnek tekintő és felvilágosult Nyugat-Európa koszos játszóterévé válik. Erős ez a mondat, de ha visszagondolok arra, milyen kép fogadott Koh Samui szigetének főutcáján, akkor bármennyire is hatásvadásznak hat az iménti kijelentés, nem tudom rá azt mondani, hogy túlzás lenne, vagy hamis.

A kóbor kutyák ellepték az éttermet és a tengerpartot

Közel másfél napos utazás után tehát megérkeztem Samui szigetére, annak is a Bophut beach elnevezésű részére. Itt volt egy szálloda, amelyet jó előre kinéztem magamnak, s amellyel az égvilágon semmi baj nem volt. Már ha az ember becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Amikor azonban a reggelire került a sor, vagy éppen a szálló medencéjénél akartam pár nyugodt órát eltölteni, már kissé árnyaltabb lett a kép.

A várost ellepő kóbor kutyák áradatát itt sem tudták megfékezni, amikor a nép a reggelihez tódult, bizton számíthatott arra, hogy az asztaloknál pillanatok alatt megjelenik egy-két kóbor eb. A kinézetük sem volt éppen bizalomgerjesztő, na meg az sem, hogy a személyzet nem tudott velük mit kezdeni. Voltak tétova próbálkozások, hogy kizavarják őket, de mindenki tisztában volt azzal, hogy lehetetlen tőlük megszabadulni. Így aztán ott kószáltak nemcsak a reggelizőasztalok, de a medence mellett is. És ha dolguk akadt, elvégezték. Ott és akkor, ahol éppen rájuk jött a szükség.

A kóbor kutyák mindenütt feltűntek Forrás: Lantos Gábor

Egyenlőségjel a kosz és a szegénység között?

A reggelinél három napon át volt alkalmam megfigyelni azt az irdatlan mennyiségű szemetet, amelyet vagy a tenger sodort a partra, vagy egyszerűen csak otthagytak az emberek a homokban. Volt itt minden. Eldobált műanyag palackok, festékesdoboz, használt óvszerek és még sorolhatnám. Teljesen értetlenül álltam a jelenség előtt. Ha ugyanis egy ország, amely kimondottan a turizmusból él, ennyire nem vigyáz a saját környezetére, ott valami nagyon nagy baj van.

Erről a kérdésről kisebb vita is kialakult a legnagyobb közösségi oldalon, ahol több ismerősöm a fejemhez vágta, hogy mit akarok egy olyan országban, ahol emberek milliói tántorognak a nyomor országútján, és élnek olyan körülmények között, amiről nekünk (nekem) fogalmunk sincsen. Ha nem tetszik, minek mentem oda? Kaptam tehát hideget-meleget, miközben egyre jobban elment a kedvem az egésztől. A szálloda mellett lévő utcában mindennap erős vízsugárral tolták le az útról a szemetet, ami aztán jobb esetben a csatornába, rosszabb esetben a tengerbe került.

Rendezettségnek nyoma sem volt Forrás: Lantos Gábor

Ezek a képek sokkolóan hatottak rám. Egyszerűen nem éreztem jól magam. Ráadásul ahhoz, hogy a sziget többi részét is felfedezzem, taxiba kellett volna ülnöm, amihez semmi kedvem nem volt. Nem is azért, mert a taxik Koh Samui szigetén nem voltak olcsók, hanem azért, mert milyen felfedezés az, amit egy agyonhűtött taxi belsejéből tehetek? A szervezett kirándulásokat aranyáron kínálták, amikor pedig megláttam, hogy milyen járművekkel viszik ide-oda a gyanútlan turistákat, nem akartam hinni a szememnek.

Az egykori teherautókból átalakított platós járművekre felzsúfoltak 10-12 embert, aztán mehetett a buli meg a móka. A minap éppen Samui szigetén történt egy baleset, amelyben magyarok is megsérültek, s ahol a jármű vezetője a balhé után fogta magát, és elszaladt. Látva a helyiek vezetési stílusát, csak azon csodálkoztam, hogy a szálloda és a kikötő közötti transzfert megúsztam nagyobb baj nélkül.

Bokáig a mocsokban Bophut főutcáján

Ráadásul a sétával is akadtak gondok. Bophut főutcáján járva két dologban lehetett biztos az ember. Az egyik, hogy benzingőzmérgezést kap. A másik, hogy a szemét és a kosz olyan mértékével és mennyiségével találkozik, amelyről fogalma sem volt eddig. Benézve a házak kertjébe, az ott eldobált műanyag szemét mennyisége tényleg felfoghatatlannak tetszett.

A házak kertjében is csak a szemét gyűlt Forrás: Lantos Gábor

Ráadásul mindehhez minden idők legcsapadékosabb és „leghidegebb” decembere köszöntött a térségre. Az ott eltöltött 96 óra alatt 80 órát szakadt az eső, a szél állandóan viharos erővel fújt, miközben a hőmérséklet alsó hangon sem érte el a 25 fokot. A partra egy-egy elvetemült futóbajnokon és néhány szemétben hempergő fiatalon kívül a kutya sem ment ki (pontosabban ez nem igaz, a kóbor kutyák élték világukat), a vízbe pedig senkit sem láttam bemerészkedni.

Ebből elég, irány Magyarország!

A negyedik napon döntöttem el, hogy hazautazom. Itt kell megemlítenem, hogy valamennyi thaiföldi szálloda nagyon rendes volt velem, hiszen az előre lefoglalt szállásokat díjmentesen lemondhattam. Kis szervezés után sikerült helyet kapnom a Bangkok–Moszkva–Budapest járatra, és miután a rubel éppen akkor élte történetének legnagyobb válságát, nem is ment rá ingem-gatyám erre a tranzakcióra. Az utolsó este még részese lehettem a bophuti nyitott piacnak, amely nem volt más, mint a főutcára kipakolt csecsebecsék vására. A Rolex órák másolata nagy sikert aratott az oda-vissza grasszáló nép körében, de a palacsinta és a különféle alkoholos italok is hódítottak.

Még az idő is a lehető legbarátságtalanabb volt Forrás: Lantos Gábor

Elnézegettem az embereket, és azon gondolkodtam, hogy Thaiföld viszonylagos olcsósága tényleg ennyire vonzó, miközben naponta bokáig járnak a koszban és a szemétben? Arra a következtetésre jutottam, hogy a nyugat- és észak-európai polgároknak minden bizonnyal ez is teljesen mindegy. Ők, a jövedelmükhöz képest tényleg fillérekért nyaralnak, a többi meg nem érdekes. Megvan a mindennapi masszázs, az egyedülállók hamar találnak maguknak partnert, aki így hosszabb-rövidebb időre kiemelkedhet abból a mély nyomorból, amelyben mindennapjait éli. A „legszerencsésebbek” meg mehetnek Skandináviába feleségnek, de ez már egy teljesen más történet.

Következtetések tízezer méter magasan

Bevallom, kissé megkönnyebbültem, amikor az Aeroflot gépe felemelkedett a bangkoki repülőtér betonjáról. Addigra már túl voltam az utolsó napok okozta izgalmakon. Hogy Bophuton nem jött időben a kikötőig kifizetett transzferbusz, majd amikor végre megérkezett, a vezető úgy döntött, hogy a késést Forma-1-es módra fogja behozni. Városban, külterületen, hegynek fel és le 110 kilométeres sebességgel száguldottunk, olykor a szembejövő sávban, miközben két alkalommal alig úsztuk meg a frontális ütközést. De ekkor már ez sem érdekelt, csak azt szerettem volna, hogy minél előbb elhagyhassam ezt a számomra elátkozott vidéket. És amikor az orosz Airbus elérte az utazómagasságot, volt időm átgondolni, mi minden történt velem az elmúlt egy hétben. A következőkre jutottam:

• Rosszul választottam. Thaiföld és a régió nem az, aminek gondoltam, és amilyen kép élt bennem erről 1997-ből és 2007-ből.
• Az én ingerküszöböm nem olyan magas, hogy ilyen körülmények közepette bármennyi időt is eltöltsek, miközben erre nem kevés pénzt áldozok. (Lehet, hogy túl sokat utaztam északra, és az ott tapasztaltak tették nálam magasra a lécet? Nem tudom.)
• Olcsó húsnak híg a leve. A mondás ebben az esetben is nagyon igaz.
• Az emberek többségének valószínűleg sokkal kevésbé fontos, hogy milyen környezetben töltik el a szabadidejüket, a lényeg, hogy süssön a nap, és legyen mit enni-inni. Ugyanakkor, ha megkérdeznénk egy skandináv embert, hogy mi erről az egészről a véleménye, szemrebbenés nélkül mondaná, hogy az ő otthagyott pénze is segített a helyi nyomor enyhítésében.
• A befogadóképességem és a toleranciaszintem alkalmatlan arra, hogy Délkelet-Ázsiában jól érezzem magam. Ugyanakkor ennek kapcsán az a kérdés is megfogalmazódott bennem, hogy mi lesz ezekkel az országokkal akkor, ha már a turisták sem mennek majd oda? Ennek a veszélye egyelőre nem fenyeget, de ki tudja, hogy ebben a kérdésben mit hoz a holnap?

Ami az utolsó következtetést illeti, most, két hónappal a történtek után sem gondolom a dolgot másképpen. Ebből az is következik, hogy a közeljövőben nem fogok ebbe a térségbe elutazni. Így kimarad nálam Indonézia, ahol hasonló körülmények (egyesek szerint a thaiföldinél is rosszabbak) várják a látogatókat.

Életkép a bophuti utcán Forrás: Lantos Gábor

Meg aztán Thaiföldről ma már annyi mindent lehet hallani-olvasni. Mint arról az Origo is hírt adott, az ausztrál John Stapleton Thaiföld: halálos úti cél című könyve például azt taglalja, hogy az egykor mosolyok földjének nevezett országot mára ellepte az erőszak, a bűnözés és a rendőri korrupció.

Mindenesetre ennek a beszámolónak nem az a célja, hogy bárkinek is elvegye a kedvét egy thaiföldi nyaralástól. Biztosan vannak az országnak olyan részei, amelyek mesések. Biztosan akadnak olyan helyek, amelyeket még nem tett tönkre az emberi civilizáció, és amelyek még megőrizték eredeti szépségüket. Lehet, hogy csupán én voltam rosszkor rossz helyen. A döntés mindenkinek megadatik. Én csupán leírtam, hogy mit tapasztaltam, és hogy miért nem adok még egy esélyt Thaiföldnek és Délkelet-Ázsiának.

Thaiföldről korábbi kétrészes beszámolónkat itt olvashatja.