Mielőtt elmerülnék a jéghegyekkel telepöttyözött tenger szépségeiben, elmesélem, miért mentem el három napra Grönlandra. Amikor korábban számtalan alkalommal az amerikai kontinensre repültem, mindig megcsodáltam az alattam elsuhanó grönlandi tájat. A repülések alkalmával fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy egyszer jó lenne eljutni ide. Ez azonban nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első pillanatban tűnik.
Grönland politikailag Dániához tartozik, kézenfekvő tehát, hogy Koppenhágából a legegyszerűbb az odautazás. Én azonban Izlandról indultam. Eredeti tervem az volt, hogy hajóval közelítem meg az óriási területű szigetet, de erről hamar le kellett tennem, mivel nem találtam olyan hajót, amely utasokat szállított volna a jégföldre. Maradt a repülés, és az izlandi társaság kedvezményes jegye, amelyet hihetetlen szerencsével csíptem meg fél évvel korábban. (Grönlandra ugyanis a legtöbb esetben aranyáron mérik a repülőjegyeket, így a 300 dolláros Reykjavík-Nuuk-Reykjavík tikett valóban szinte ingyen kínálta magát.)
Némi böngészést követően az is kiderült, hogy a kávédarálóra hajazó gépcsoda nem a keflaviki nemzetközi repülőtérről, hanem az izlandi főváros belföldi légikikötőjéből indul. Ha kaland, akkor legyen kövér, így hátizsákommal és gurulós bőröndömmel a belvárosból gyalog vágtam neki az útnak.
A hatalmas szélben mintegy negyven perc alatt értem ki a pici repülőtérre, ahol közölték, hogy a következő másfél-három órában üljek nyugodtan, mert a grönlandi időjárás jelenleg nem teszi lehetővé az indulást. (Nuukon olyan erős volt a szél, hogy a világ egyetlen pilótája sem vállalta volna a landolást.) Végül 150 percnyi várakozást követően szállhattunk be a pici gépbe. Ezen a kedd estén összesen nyolcan szerettünk volna Grönlandra utazni. Hogy milyen volt az út, ne kérdezzék, mert azt a felszállástól a leszállásig végigaludtam. Talán jobb is.
Helyi idő szerint késő este volt már, amikor földet értünk Grönlandon. Reménykedtem, hogy egy szép jegesmedvés pecsét is bekerül az útlevelembe, de ez hiú ábrándnak bizonyult. Gyakorlatilag a kutya nem kérdezte, hogy ki vagyok és miért jöttem ide. Az utolsó, városba menő autóbusz már úgyis ott brummogott a bejárat előtt, szóval, mennem kellett.
Odakint ömlött a hó, fújt a szél, viszont nem volt nagyon hideg, legalábbis a sofőr szerint. A mínusz 12 fok errefelé inkább a késő őszi időszakra jellemző. Amúgy elképesztően rendes volt a buszvezető, mert elvitt egészen annak az utcának az elejéig, ahol megszálltam. Szállásadóm, a couchsurfinghálózat egyik lelkes tagja, egy amerikai fiatalember volt, aki megunva New Jersey nyüzsgését, kissé nyugalmasabb helyre vágyott.
Néhány pohár whisky és egy kis beszélgetés után jöhetett az első éjszaka a földre helyezett matracon a házigazda folyton morgó kutyájának társaságában. (Megjegyezem, a grönlandi szállodaárak a megfizethetetlen kategóriába tartoznak, éppen ezért a kanapészörf az erre vetődő vándoroknak szinte életmentő lehetőség.)
Vendéglátóm másnap reggel annak rendje és módja szerint dolgozni ment. Az asztalon hagyott papíron tudatta velem, hogy a kutyát semmilyen körülmények közepette ne engedjem ki a szabadba. (Nem terveztem ilyen merényletet.) Az ablakon kinézve fenséges látvány tárult a szemem elé. Az öbölben úszó jéghegyek valóságos vándorlást rendeztek, egyes jégdarabokon sirályok ültek, a nap sütött, és szikrázóan éles fények vakítottak el. Nem kellett sokat biztatni magam, hogy hosszabb városi sétára induljak.
Gyakorlatilag teljesen egyedül sétálgattam a főváros utcáin. Minden bizonnyal sikerült meginnom a világ legdrágább teáját csak azért, hogy internetezhessek. (Pár fényképet szerettem volna feltölteni.) A város három netkávézója közül az egyikbe belépve a pincér szemrebbenés nélkül közölte, hogy előbb fogyasztanom kell valamit, csak aztán kaphatok kódot a belépéshez.
A 40 dán koronás (kb. 1600 forintos) tea elszürcsölését követően újabb 40 korona kifizetésével jött a kód, amely pontosan 30 percnyi kapcsolatot adott a világhálón való böngészésre. Hamar rájöttem, hogy ez nem a világ legjobb bulija (legalábbis nekem biztosan nem, a kávézónak annál inkább), így továbbálltam. Egy kis közértben vettem egy szendvicset, és segítettem a fogadása felett vacilláló öregúrnak megtippelni, hogy mi lesz az aznap esti labdarúgó Bajnokok Ligája nyolcaddöntők lehetséges kimenetele.
Egy szűk utcába betérve a helyi madárpiacon találtam magam. Ezt abból következtettem ki, hogy egy hosszú asztalon véres hasú madártetemek hevertek. Minden bizonnyal egész Grönland legolcsóbb élelmiszere lehetett ez, hiszen egy madarat már 25 dán koronáért (azaz 1000 forintért) is hazavihettünk, hogy az otthoni kopasztás után leves legyen belőle.
Amikor fényképezni kezdtem, nem túl barátságos eszkimók rontottak elő a közeli fűtött szobából. Először azt kellett tisztázni, hogy nem a Greenpeace ügynöke vagyok. Mikor erről meggyőződtek, azonnal barátságosabbra váltott a hangnem, és percekkel később már azt is megengedték, hogy őket fotózzam. (Azt a titkot, hogy újságíró vagyok, inkább megtartottam magamnak. Jobb a békesség.)
Kiderült, hogy ezek a fekete tollú, fehér hasú madarak igen nagy számban élnek errefelé, s a kilövésük engedélyezett. Meghallgattam, hogy a jegesmedvék élettere egyre csökken, és gyakran a városok és falvak közelében keresnek maguknak táplálékot. Végül az eszkimók akár ingyen is adtak volna egy madarat, mondván, az ebből készült leves isteni csemege, de az ajándékot szabadkozva visszautasítottam. Nem hiszem, hogy szállásadóm örömtüzeket gyújtott volna, ha ezzel állítok be.
Estefelé megtudtam még pár érdekességet a sziget fővárosáról. Például, hogy hosszú vita előzte meg az első grönlandi pláza, a Nuuk Center felépítését. Ám a társadalmi igények előtt azok is fejet hajtottak, akik a világ összes érvét latba vetve ellenkeztek. A Nuuk Center aztán megépült, és ma már ott terpeszkedik a város közepén. Nem mondom, hogy szép látvány, de van benne korcsolyapálya és mozi, na meg számtalan kisebb és nagyobb üzlet.
Aztán meséltek nekem az eszkimók és az alkohol különleges kapcsolatáról, na meg ennek a következményéről, a kivert fogakról. Az eszkimó férfiak ugyanis részegen mindenre képesek, még arra is, hogy feleségeik fogait egy-egy jól irányzott mozdulattal kiverjék. A kijózanodás után jöhet a fogorvos és a fogadkozás, hogy többet ilyet sohasem tesznek, ami persze a legritkább esetben valósul meg. A Dániából ide érkező fogorvosok sokszor nem bírják ezt a stresszt, és hiába a magas fizetés, inkább hazamennek.
Másnap óriási meglepetéssel tapasztaltam, hogy az éjszakai dagály milyen csodálatos jégtömböket emelt partra. A fantasztikus napsütésben előbb megcsodáltam a főváros pirosra festett fatemplomát, majd jöhetett a tengerparti séta. Nem voltam egyedül. Ázsiából elszármazott fiatal nők gyermeki lelkesedéssel simogatták a jéghegyeket. Ekkorra már tudtam, hogy rengeteg thaiföldi nő választott magának grönlandi férjet.
Az sem véletlen, hogy Nuukon jó néhány thai éttermet nyitottak. Meg az sem, hogy az interneten kezdődő ismerkedés, amelyet az esetek nagy százalékában rapid házasság követ, a lehető legritkább esetben bizonyul tartósnak. A válásokat követően a gyermeküket egyedül nevelő asszonyok a szigeten maradnak, s eszük ágában nincs visszamenni oda, ahonnan egykori férjük kiemelte őket. A tartásdíjból szépen eléldegélnek, ha pedig még dolgoznak is, akkor tényleg nincs okuk panaszra.
Az egyik ilyen magányos thai asszony éppen az orrom előtt mászott be a hatalmas jégdarabba. A természet eme monumentális alkotásának 95 százaléka üvegszerűen zöld volt (ez a rész úszott a víz alatt), és csak a teteje játszott fehérben (ez úszott a hullámok felett). Egyfolytában nyomogattam a fényképezőgép gombját, mindent le akartam fotózni.
Úgy éreztem, a természet olyan csodálatos képekkel ajándékoz meg, amilyeneket máshol nem nagyon láthatok. Hosszú órákig flangáltam a homokos partszakaszon, és persze nem mulasztottam el életem első és minden bizonnyal utolsó grönlandi naplementéjét. Szavakkal nem lehet leírni, meg sem próbálom.
A harmadik napon a város környékén próbáltam kirándulni, de a combközépig érő hóban ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Amíg lakott területen haladtam, nem volt semmi gond, ám ahol véget értek a kiépített utak, a hó vette át az uralmat. Nagy nehezen felkapaszkodtam a Nuuk feletti dombok egyikére, csak azért, hogy fentről lenézve újra meg újra elraktározzam magamban a csodálatos látványt. A színes faházakat, a tengert, az úszó jéghegyeket, az itt élő embereket, akik az év legnagyobb részében harcot vívnak a természettel és önmagukkal.
Grönlandon élni ugyanis nem leányálom, még akkor sem, ha a felületes szemlélő csak a szépséget és a vadságot veszi észre az ott töltött ideje alatt. Szerettem volna megnézni a vidéki Grönland téli világát, de erre majd egy másik alkalommal lesz talán lehetőségem. Időm ugyanis lassan lejárt. Még el kellett köszönnöm kedves amerikai vendéglátómtól és kutyájától, aki időközben a jó barát kategóriába került. Este pedig ki kellett jutnom a repülőtérre, ezúttal taxival, mivel a nagy búcsúzkodásban sikerült lekésnem az autóbuszt.
A gép 22 órakor indult volna. Mivel azonban mind a négy Izlandra tartó utas már a tranzitban ült 20:30-kor, nem lett volna sok értelme a további várakozásnak. A kapitány megbeszélte az illetékesekkel, hogy induljunk előbb, aminek rajtam kívül mindenki módfelett örült.
Én csak azért búslakodtam, mert ez azt jelentette, hogy másfél órával korábban érkezem meg Izlandra, egészen pontosan hajnali fél háromkor. S mivel erre az éjszakára Izlandon nem volt szállásom, csak abban bízhattam, hogy a hajnali sétát követően találok egy rendes szállodaportást, aki megengedi, hogy reggelig a hallban üldögéljek. Találtam.