Így néz ki egy igazi illiberális állam

Egészen olyan, mint Disneyland, csak itt van halálbüntetés – talán ennél jobban még senki nem fogalmazta meg Szingapúr lényegét. A délkelet-ázsiai illiberális mintaállam persze ennél jóval többet nyújt, feltéve, hogy nem viszünk rágógumit, és az illemhelyet is rendesen lehúzzuk magunk után. 

Állok Szingapúr legújabb negyedének közepén, az egyik gigantikus szuperfa tetején, körülöttem a Gardens by the Bay üvegdómja, háttérben a Marina Bay Sands szálloda ikonikus tornyai, kicsit távolabb teherhajók tucatjai, ahogy türelmesen várakoznak a rakodásra, majd amikor már végleg nem tudnám, hova kerültem, egyszer csak teljes hangerőn megszólal Elton John egyik romantikus slágere.

Szuper fák, szuper magasan, szuper sok teherhajóval a háttérben Forrás: Origo

Sosem gondoltam volna, de már itt rá kellett jönnöm, hogy William Gibson amerikai író szavai mögött nem kevés igazság rejtőzik: „Szingapúr olyan, mint Disneyland a halálbüntetéssel”. Esetleg a trópusi Las Vegas. Vagy Pandora navik nélkül – ez utóbbi már a barátomnak jutott az eszébe, amikor átküldtem neki a szállodai szobám erkélyéről készített képeket.

Meleg, nagyon meleg és rohadt meleg

Nekem mondjuk egy jó ideig semmi nem járt a fejemben, amikor 16 óra repülés után végre leszálltam a Changi repülőtéren, és a pálmafákkal szegélyezett, széles sugárúton behajtottunk a városállam hipermodern központjába. Talán egy-két káromkodás, amikor a légkondicionált autó hűvöséből kiszállva megcsapott a tömény pára és a forróság. Hiába, itt is csak három évszak létezik: meleg, nagyon meleg és rohadt meleg – ahogy két éve azt rendkívül találóan megfogalmazta bangkoki idegenvezetőnk.

Szingapúrban nem lehet eltévedni, a Marina Bay Sands mindenhonnan látszik Forrás: Origo

Most jártam tehát másodszor Délkelet-Ázsiában, de akkor és most is rögtön az a rendkívül naiv kérdés jutott eszembe: milyen lehetett itt az élet, mielőtt feltalálták a légkondicionálót, azon kívül, hogy kevesebb volt a náthás beteg. Nos, kérdezzék meg akármelyik szingapúrit és elmeséli: nagyon más.

Hölgyem, egy Singapore sling?

Mára már csak néhány eredeti utca maradt meg az egykori kis kikötőből a Malaka-szoros partján, amit 1819-ben Sir Thomas Raffles, a Brit Kelet-indiai Társaság képviselője alapított meg. A briteknek kikötő kellett, lehetőleg távol a hollandoktól, hogy szabadon kereskedhessenek. Így lett Szingapúr brit gyarmat, amire ma a bal oldali közlekedés és egy-két 19. századi épület emlékeztet. Na meg a Singapore Sling nevű koktél, amelyet unatkozó brit feleségeknek talált ki egy helyi bártulajdonos, hogy aztán 150 évvel később európai turisták keverjék ki maguknak a mixer felügyelete alatt – potom 30 szingapúri dollárért, azaz hatezer forintért.

Gyarmati épületből nem sok maradt, a Raffles Hotel ritka kivétel Forrás: Origo

A történelmi emlékek itt véget is érnek. Vegyük például a legjobban megmaradt kínai negyed utcáit: körülbelül nyolcat, meg a vallási sokszínűség jegyében három templomot (hindu, buddhista és egy mecset). Ezekben ugyan még felfedezhetjük a jellegzetes egyszintes épületeket, de az „éttermek utcáját” már tetővel fedték le a szorgos városépítők, ingyenes wifi-hálózatot építettek ki, a menühöz pedig Coca Cola és a hatvanas évek amerikai slágerei járnak.

Szingapúrban a kínai negyedben lehet olcsón vásárolni. Igaz, csak gagyit. Forrás: Origo

Üdítős doboz, a turista rémálma

Nos, itt történt meg velem minden Szingapúrban járó turista rémálma: olyan meleg volt, hogy észre sem vettem, és már egy üdítős dobozzal a kezemben sétáltam a patyolattiszta utcákon. Nem telt bele öt perc, és nagyon furcsán kezdtem érezni magam: nem, nem azért, mert néztek a járókelők. Hanem mert egyetlen másik kávéspohárral, csokoládéval, vizes palackkal közlekedő embert nem láttam magam körül. És akkor belém hasított: te jó ég, ezt itt nem szabad. Gyorsan körülnéztem, nem láttam egy rendőrt sem – ők nyilván láttak engem, hiszen minden második sarkon áll egy térfigyelő kamera –, és szégyenszemre odasomfordáltam egy utcai szemeteshez, hogy kidobjam a bűnjelet. Isten hozott a modern Szingapúrban!

Ötven éve még ilyen házakban laktak a helyiek. Nem sírják vissza Forrás: Origo

Gazdag lehetsz, szabad nem

A „fine city” tényleg rászolgál a nevére. Erről pedig egyetlen ember tehet, a nemrég elhunyt alapító, Li Kuang-jao. Ő az, aki jólétet és gazdagságot hozott ennek a kicsivel több mint ötmilliós ország lakosságának – cserébe viszont lefektette a szabályokat is.

Li Kuang-jaónak két választása volt: vagy hagyja a hatvanas években káoszba és szegénységbe süllyedni az országot, vagy vaskézzel irányítva ugyan, de létrehozza a világ egyik legfejlettebb államát, ahol az egyik legmagasabb az egy főre jutó GDP, viszont cserébe elég sok mindent nem lehet. Például rágógumizni, utcán enni és inni, szemetelni, tilosban átmenni az utcán, köpködni és nem lehúzni magunk után a nyilvános illemhelyet. A szabályok persze mindenkire vonatkoznak: ez az ország, ahol gyakorlatilag nincs korrupció, a bűnözés pedig az egyik legalacsonyabb a világon. Aki mégis vét, annak nincs kegyelem: a büntetés a pénzbírságtól a botütésig terjedhet, a kábítószer-kereskedelemért pedig automatikusan jár a halálbüntetés.

Az üzleti negyed Manhattannek is hazudhatná magát. Csak melegebb van Forrás: Origo

Háztartásonként egy macska

A szingapúriakat – főleg az idősebbeket – azonban hidegen hagyja, hogy az életük egy része be van szabályozva, és az sem érdekli őket, hogy gyakorlatilag egypártrendszer van. Bár elvben szabad választásokat tartanak, jelenleg az alapító atya legidősebb fia ül a miniszterelnöki székben.

Persze a helyieket ezért nem is lehet hibáztatni. Ötvenes évei végén járó idegenvezetőnk többször is elmesélte, milyen körülmények között nőtt fel a kínai negyed közepén. Tizenketten voltak testvérek, két szobában laktak, a mellékhelyiség a ház háta mögött volt. Most már egy háromszobás, kilencven négyzetméteres lakásban él anyjával és 12 macskával – csak ne áruljuk el senkinek, mert a szingapúri kormány háztartásonként csak egy háziállatot engedélyez.

A helyiek 95 százaléka hozzá hasonlóan hatalmas lakótelepeken él, és egyáltalán nem panaszkodik. Nem is igazán van mire, a lakásokat a kormány építette, és 99 évre lehet őket bérelni – még a rezsi is támogatott. Lakásonként körülbelül 145 szingapúri dollárt (30 ezer forint) kell fizetni, ami nem sok, ahhoz képest, hogy egy egyetemet végzett pályakezdő 2000-2200 dollárt (417 000-459 000 forint) vihet haza.

A lakótelepek nem szépek, de legalább olcsók Forrás: Origo

Minek a Gucci, ha van kocsid?

Míg otthona mindenkinek van, autót csak az igazán gazdagok engedhetnek meg maguknak, a környezetvédelem és a zsúfoltság enyhítésének jegyében ugyanis a kormány hatalmas adókat vet ki a gépjárművekre. Autótulajdonosnak lenni Szingapúrban igazi státuszszimbólum: nem elég, hogy egy kocsi kétszer annyiba is kerülhet, mint Európában, de a vételhez engedély is kell, amit 65 000 dollárért (13,57 millió forint) és mindössze tíz évre adnak. Ha még ez sem lenne elég, az utakon felállított kapuk automatikusan vonják le a bankkártyákról a dugódíj összegét – autónként két dollárt (400 forint).

A tömegközlekedés viszont nemcsak olcsóbb, mint a BKV, hanem fényévekkel jobb is. Amikor lementünk a metróba, először azt nem akartuk elhinni, hogy egy jegy mindössze 300 forintba kerül, utána pedig azt, hogy a padlóról szinte enni lehet. Kétpercenként jönnek egymás után a szerelvények, rajtuk reklám: minden reggel háromnegyed nyolc előtt ingyen utazhat, hogy „több pénze maradjon vásárolni”.

A metróban délben nemcsak ember, szemét sincs. Forrás: Origo

Igen, a vásárlás a szingapúriak másik nagy mániája. Nem véletlen a mondás: Szingapúr az egyetlen bevásárlóközpont a világon, amelynek tagsága van az ENSZ-ben. Jelenleg 150 pláza van, az indiai negyedben található, olcsóbb árukat kínáló Mustafa Centertől a Marina Bay Sands mesterséges folyót is felmutató luxusplázájáig. A taxisunk persze elárulta, hogy ide nemcsak vásárolni járnak az emberek, hanem a hőség ellen is remek elfoglaltság a járkálás a légkondicionált folyosókon.

Trópusi sziget vidámparkkal

Szingapúr tehát nem a hátizsákos turisták, hanem a gazdagok városa, de nekik mindent felkínál, ami szem-szájnak ingere. Van például óriáskerék, ami nagy bánatukra csak a második legmagasabb a világon. Vagy üzleti negyed, amelyet New York is megirigyelhetne. Van ámulatba ejtő botanikus kert a világ legnagyobb beltéri mesterséges vízesésével és az esővizet összegyűjtő szuperfák. Na meg a pár éve nyílt, építészeti csodának is beillő Marina Bay Sands szálloda a maga 2250 szobájával és a tetején a világ legnagyobb végtelenített, panorámás úszómedencéjével.

Ez bizony a világ legmagasabban fekvő, végtelenített medencéje Forrás: Origo

És ott van Sentosa, amely a világ egyik leggyönyörűbb szigete lehetne, ha a fehér homokos tengerpartot nem építették volna be egy gigantikus vidámparkkal, ahol elektromos kisvasút viszi körbe a megfáradt családokat.

Ritka látvány: ezen a képen egy modern épület sincs Forrás: Origo

Illiberalizmust akar? Ide jöjjön!

Ez persze nem azt jelenti, hogy Szingapúrt nem érdemes megnézni. Lehet, hogy nem annyira élettel teli, mint Bangkok, vagy nem annyira vadregényes, mint Kambodzsa, de ettől még egészen biztosan lesz miről posztolni a Facebookon. Ha pedig még mindig úgy érezzük, nincs mivel dicsekedni a barátainknak, mondjuk azt, hogy mi már tudjuk, milyen egy igazi illiberális állam.

Korábbi beszámolóinkat Szingapúrról itt és itt olvashatják, a repülőteréről pedig itt írtunk.