Az El Caminón nem csak önmagunkat találhatjuk meg

Kispál Dóra az El Caminón

Két éve, egy bakonyi teljesítménytúrán ismertem meg a Jászberényből származó Kispál Dórát. Amikor megtudtam, hogy 2014 szeptemberében végigjárja az El Caminót, kicsit elfogott az irigység. Dóra a Franciaországban és Spanyolországban töltött egy hónap alatt rendszeresen posztolt a Facebookon, én pedig – látva teljesítményét – mindennap feltettem a kérdést: hogyan csinálja? Az ő Caminója azért is volt különleges, mert az édesanyjával, Hegedűs Laurával vállalkozott a közel 900 kilométeres túrázásra.

Szinte már magam előtt látom az igazi Camino-vándorok felemelt mutatóujját: hogyan lehet elmerülni a zarándokút szépségeiben és önmagunkban, ha nem egyedül, hanem társaságban tesszük meg a 900 kilométeres távot? Szerintem ebben a kérdésben is illik toleránsnak lenni. Anya és lánya nem spirituális céllal vágott neki az útnak, sokkal inkább az vezérelte őket, hogy rájöjjenek, hol van a teljesítőképességük határa.

A zarándokok útja

A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve – Camino de Santiago – után El Caminónak is nevezik) ősrégi zarándokút. A kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, és a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. Forrás: Wikipedia

Dóra magától sosem ment volna az El Caminóra

„Az volt a különös az egészben, hogy magamtól biztosan nem mentem volna el erre a túrára – mondta Kispál Dóra. – Édesanyám kért meg, hogy tartsak vele, mert nem akart egyedül elindulni. Ez az ő álma volt, nem utasíthattam vissza a kérését. Ezen aztán sokan csodálkoztak odakint, mert bár a zarándokúton rengetegen megfordulnak, nagyon ritka, hogy valaki az édesanyjával vág neki.”

Kispál Dóra az El Caminón Forrás: Hegedűs Laura

Amikor megérkeztek Párizsba, Dóra nagyon beteg lett, és már úgy tűnt, hogy nem lesz a kalandból semmi. Édesanyját azonban semmi sem tántoríthatta el, hiszen ő már több mint egy évtizede vágyott arra, hogy bejárja az utat. Mivel a férje egyetlen másodperc érdeklődést sem mutatott az El Camino iránt, ha nem akart egyedül menni, csakis a lányára támaszkodhatott. Aki pár nap alatt visszanyerte az erejét, így nem volt akadálya annak, hogy nekivágjon élete eddigi legnagyobb kalandjának.

„Olyan barátnőm is volt, aki teljesen hülyének nézett bennünket – mesélte nevetve Laura. – Akadt ismerősöm, aki kerek perec kijelentette, hogy ő a feleségét nem engedné el egy ilyen útra. Az emberi önzésnek egészen magas fokával találkoztunk idehaza, miközben szerveztük az utazást. Sokan azt sem értették, hogy munkahelyem, a jászberényi állatkert hogyan engedhetett el közel egy hónapra. Mindeközben egyre többször szembesültem a Magyarországon jól megszokott kishitűséggel, amely a mi esetünkben némi irigységgel is párosult. Ám ez sem tántorított el, és a napok múlásával, a felkészülés végére egyre erősebb és elszántabb lettem.”

Nem működő internet miatt hisztizett egy amerikai

A két magyar nő rengeteg kalandot élt meg a vándorlás során. Volt, hogy hajnalban, szakadó esőben és vaksötétben keresték az El Camino jelét. Tapasztalhatták, hogy azok, akik erre a sétára vállalkoznak, szinte mindannyian pozitív kisugárzású emberek. Vagy azok lesznek a második, harmadik napon, amikor felérnek a Mesetára, és eléjük tárul a végeláthatatlan, vad vidék.

Valahol Spanyolországban, a 900 kilométeres zarándokút egyik szakaszán Forrás: Hegedűs Laura

„Egyetlen búskomor nővel találkoztunk az egy hónap során, a többiek iszonyatosan kedvesek voltak – idézte fel emlékeit az édesanya, Hegedűs Laura. – Akadt, aki az utolsó ragtapaszát adta oda egy hatalmas vízhólyagra. Ha kellett, enni adtak a másiknak. Egy óriási közösség tagjai voltunk, ahol hamar megtaláltuk a közös nyelvet. Kivéve a franciákkal, akik egyszerűen nem voltak hajlandóak az anyanyelvükön kívül másképpen megszólalni. Ez azért nem volt szimpatikus, mert spanyolul ők sem beszéltek, és a zarándokszállásokon – amikor szükségük volt rá – csak elővették az angoltudásukat. Aztán soha nem felejtem el azt az amerikai nőt, aki hatalmas hisztit csapott az egyik éjszakai szálláson, mert nem működött a vezeték nélküli internet kapcsolat. De ezzel is csak önmagát bosszantotta, mert a közösség nem vett róla tudomást.”

Szinte minden vándor kitárta a szívét

A két magyar utazó persze nem csak az élet szépségeit tapasztalhatta meg az úton. Az útitársak egy-egy elejtett félmondatából több alkalommal kiderült, hogy sokan valamilyen családi tragédia vagy egyéb lelki fájdalom orvoslására választották a régi zarándokutat. Ilyenkor az idegen tapintatosan hátrébb húzódik, nem kérdez, legfeljebb arra vár, hogy az illető megossza vele lelkének súlyos titkát. Erre viszonylag kevés alkalommal került sor. Pedig a vándorlás közepette az emberek nyitottsága olyan, amilyennel idehaza egyáltalán nem találkozhatnak a magyarok.

Teljesült a nagy álom, Hegedűs Laura az Atlanti-óceánnál Forrás: Kispál Dóra

„Ebben az a legszebb, hogy a manír arrafelé tényleg ismeretlen fogalom – mondja Kispál Dóra. – Idehaza, ha egy ember elesik Budapesten, a tömeg simán átlép rajta. A Caminón olyannyira egymásra voltunk utalva, hogy az utat megtevők magatartása teljesen megváltozott. Talán ezért is van, hogy sokan életük legszebb élményének tekintik a zarándokút megtételét. Fényképeznek, nevetnek, szelfiznek, egyszerűen csak boldogok. Nem lehajtott fejjel, magukba merülve róják az utat, hanem kitárják a szívüket és a lelküket a világ többi részéről érkezett embereknek. Persze el kell fogadnunk azokat is, akik nem így tekintenek a Caminóra. Ők az idősebb korosztály képviselői, akik saját lelkük megfürdetésén túl a szellem építését is fontosnak tartják. A Caminóban pontosan az a legcsodálatosabb, hogy e két magatartás tökéletesen megfér egymás mellett.”

Vannak, akik séta helyett a buszból integettek

Sokak szerint az El Camino ma már egy nagyon profin megszervezett üzleti vállalkozás. Tény, hogy a 21. századi vándoroknak szinte minden megadatik. Napi nyolc euróért például a helyi serpák a gyaloglók után viszik a csomagokat. Nincs olyan út menti város vagy falu, ahol ne állna rendelkezésre többféle szálláslehetőség. A tehetősebbek vagy a tömeget nem kedvelők mehetnek szállodába, akik viszont anyagilag nincsenek jól eleresztve, zarándokszállásokon alhatnak. Ezekben a házakban egyetlen közös, hatalmas hálószobában több száz ember horkol egyszerre, de a rendszeres napi gyaloglás egy idő után olyan fáradtságot okoz, hogy a vándorok bármilyen körülmények közepette képesek elaludni.

Innen indulnak a vándorok. Saint-Jean-Pied-de-Port, Franciaország Forrás: Hegedűs Laura

„Az igazi zarándokok, vagy azok, akik komolyan veszik ezt az utat, nem vitetik kocsival a táskájukat – tette hozzá Dóra édesanyja. – Képzeljük el a középkor zarándokait, ők a szabad ég alatt aludtak. Nem mehettek közértbe, bárokba, hotelekbe. Ma már ez teljesen megváltozott. Számomra nagy meglepetés volt, hogy milyen sokan szálltak buszra egy-egy szakaszon. Nem is értettem, minek jöttek el gyalogolni, ha a harmadik napon nevetve integetnek a busz ablakából azoknak, akik tényleg keményen végigcsinálják az utat. De ma már akadnak az úton igazi életművészek is, vagy inkább ingyenélők. Ők azok, akik ingyen alszanak, mert elfelejtenek a perselyekbe bedobni pénzt a szállásért. Ők azok, akik este azzal a mesével traktálják a társaságot, hogy éppen akkor ért oda a bolthoz, amikor az bezárt. S ez az összetartó közösség nem hagyja cserben a »szerencsétlen« embert, hanem mindenki ad neki egy kis ételt. Így is végig lehet csinálni a túrát, de szerencsére ez azért nem jellemző hozzáállás. Napi 10-15 euróból már kényelmesen el lehet lenni ezen az úton.”

Dóra az El Caminón lelte meg az igazi szerelmet

A 900 kilométeres út során sok olyan óra akadt, amikor a két magyar nő senkihez nem szólt. Gyalogolt mellettük német filozófus, amerikai üzletember és egy fiatal kanadai srác is. Dóra és George az egy hónapos út során olyannyira összeérintették a lelküket, hogy szerelmesek lettek egymásba. A legszebb az egészben pedig az, hogy a két fiatal szerelme kiállta a Camino, az idő és a távolság próbáját, és a mai napig tart.

Dóra és a kanadai George között szerelem szövődött Forrás: Hegedűs Laura

„Ezzel a kanadai sráccal az első nap délutánján ismerkedtünk meg. Azonnal szimpatikusnak találtuk – nevetett Dóra. – Odajött hozzánk, és megkérdezte, velünk tarthat-e. Mondtuk neki, hogy a repülőgépünk október 22-én indul haza, addig szeretnénk eljutni Finisterébe, hogy megpillantsuk az óceánt. Ennek tudatában gyalogoltuk végig a távot – immár hármasban. George az édesanyámat egyszerűen csak főnöknek nevezte, és bár néhányszor nagyon fájt a lába, becsülettel végigcsinálta az utat. Azóta is kapcsolatban vagyunk, többször járt már nálunk Jászberényben. Az El Camino meghozta számomra a szerelmet, és boldog vagyok, hogy az édesanyám álmának beteljesülésében részt vehettem.”

Az El Caminóról korábban itt írtunk beszámolót, egy bringás verzióról pedig itt olvashat.