Reggel kilenc körül a Radisson Blu előtt csoportokba verődött turisták és kisebb-nagyobb buszok idegenvezetői vadásznak egymásra. A túraszervezők fel-alá pásztáznak a tömegben, kezükben a foglalásokat tartalmazó jegyzetek, a turisták pedig sorra kérdezgetik a buszvezetőket: rénszarvas, husky vagy hómobil? A legtöbb túra ugyanis ettől a szállodától indul reggel fél kilenc-kilenc körül, és előbb-utóbb mindenki megtalálja a saját csapatát.
Amikor nyáron jártam erre, kedélyesen elbeszélgettem a turistainformációs irodában dolgozó hölgyekkel. Mondták ugyan, hogy Tromsøben néhány éve a tél a főszezon, de akkor ezt nehezen tudtam elképzelni. Most viszont alig fértem be az irodába, beszélgetésre pedig egyáltalán nem volt idő. Akárhányszor jártam arra, turisták tucatjai vártak a sorukra, hogy lefoglalják a kinézett nappali és éjszakai túrákat.
A Visit Tromsø hivatal oldalán mintegy
kétszáz téli programajánlat közül lehet választani,
és mind nagyszerűen szervezett, magas színvonalú kirándulás. Igaz, az áruk 1000-2000 norvég korona (33 000-66 000 Ft) körül mozog. De ha ki sem mozdulunk a városból, akkor is akad bőven látnivaló. Egyhetes ottlétem alatt volt futóverseny, jégszoborfesztivál, éjszakai koncert a katedrálisban, és persze a múzeumok kiállításai közül is válogathattam.
Világéletemben imádtam a kutyákat, és nagyon szerettem volna kipróbálni a kutyaszánozást. Kicsit féltem is tőle, elsősorban attól, hogy fázni fogok, meg hogy nem tudom majd kézben tartani a dolgokat, de felesleges volt mindkét aggodalmam.
Akárcsak az éjszakai sarkifény-túrákon,
itt is kaptunk jó meleg kezeslábast és speciális csizmákat,
és mivel elővigyázatosan több réteg aláöltözetet vettem fel, majd megsültem szánkózás közben. Mielőtt nekivágtunk a végtelen hómezőknek, rövid eligazítást kaptunk alapvető szánkóvezetési ismeretekből, és megismerkedhettünk a fogatunk kutyáival.
Attól tényleg nem kell félni, hogy eltéved az ember, vagy hogy nem megy a szánkóhajtás, mert
a kutyák tudják a dolgukat, nem is nagyon kell irányítani őket.
Ezzel együtt kicsit izomlázam volt másnap, hiszen mintegy másfél órán át mégiscsak tartani kellett magam a szánon, fékezni a lejtőkön vagy épp a lábammal hajtani az emelkedőkön.
Hatalmas pelyhekben hullt a hó, egészen varázslatos volt a táj. Amerre csak ellátunk, havas erdők, hegyoldalak vettek körbe, és harapni lehetett a friss levegőt. Mivel nem voltak ideálisak a hóviszonyok, a szokásos 15 kilométeres pályát kicsit lerövidítettük, de kóstolónak tökéletes volt ez a túra.
A kutyák nagyon barátságosak, a szánkózás előtt és után is jól megszeretgettem őket, imádták a dögönyözést. A legkülönlegesebbek azok, melyeknek eltérő színű a két szemük, de mind nagyon helyes volt. Az egyetlen kis kellemetlenség, hogy valamiért rohanás közben szeretnek vécézni, így indulás után nem sokkal a szán előtt futó öt kutya majdnem egyszerre áll neki elvégezni kisebb-nagyobb dolgát.
A kirándulás után egy tradicionális sátorban láttak vendégül minket
a házigazdáink, ahol tartalmas zöldséglevest kaptunk, és az elmaradhatatlan forró italokat.
A kutyákon kívül a rénszarvasok is a térség ikonikus állatai, úgyhogy egy rénszarvasfarm-látogatásra is beneveztem. Norvégiában minden rénszarvasnak van gazdája, és a gazda mindig számi. A norvég rénszarvastartásra vonatkozó törvény szerint ugyanis csak ők foglalkozhatnak ezekkel az állatokkal.
Sőt a hómobil mindennapos használata is a számik előjoga, ez ugyanis az ő munkájukhoz szinte elengedhetetlen. Az exkluzív jogok biztosításán kívül sok segítséget kapnak még az államtól, például a király hadihajót biztosít a számukra, amikor a téli és nyári területek között költöztetik az állatokat.
A rénszarvasfarm alig húszpercnyi autóútra volt Tromsøtől.
Jó meleg számi sátor (lavvu), több tucat rénszarvas és három számi tenyésztő
várt minket a telepen. A program etetéssel indult, mindannyian kaptunk egy-egy kis műanyag vödröt, és mehettünk be a karámba. Nagy sikerünk volt, csak arra kellett vigyázni, hogy a tülekedő rénszarvasok ne szúrják ki a szemünket az agancsaikkal.
Ezt leszámítva szelíd, kedves állatok, bár később a szán elé befogva nem viselkedtek olyan jól nevelten, mint a kutyák. A gazdáiknak igencsak figyelni kellett, hogy jó irányba menjenek. Etetés és szánkózás után házigazdáink a számik mindennapjairól meséltek, sőt énekeltek is nekünk („I joik you a joik”), de nem engedték, hogy kamerával rögzítsük, mert nem akarták magukat a YouTube-on viszontlátni.
Számik négy országban élnek, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, a legtöbben pedig Norvégiában, ahol a számuk nagyjából negyvenezerre tehető. Az észak-norvégiai faluban,
Karasjokban számi parlament is működik.
Ma már a számik átlagos házakban laknak, de szívesen viselik a tradicionális öltözéküket, főleg a jó meleg prémből és bőrből készült nadrágokat, kesztyűket és színes, mindig kézzel készített ruháikat. A ruhák és egyéb kézműves termékek (duodji) készítése mindig is fontos részét képezte a számi oktatásnak.
Szerettem volna kicsit körülnézni a környéken, de nem mertem bevállalni az autóvezetést, ezért egy minibuszos túrához csatlakoztam. A helyenként jégpáncéllá változott utakat látva ezt utólag bölcs döntésnek tartottam. Errefelé
a jeges utakon vezetést külön tesztelik a jogosítvány megszerzésekor,
és az idegenvezetőmnek egyébként is nagy rutinja volt, hiszen korábban évekig taxisként dolgozott.
A saját céget alapító, eredetileg óvónőként dolgozó német hölgy hét éve járt először Észak-Norvégiában, és azonnal beszippantotta a táj szépsége. Először a Hurtigruten hajótársaságnál dolgozott idegenvezetőként, majd megszerezte a taxisvizsgát, és Tromsøben telepedett le. Egyre jobban megismerte és megszerette a fjordvidéket, és mivel szerette volna azt minél több látogatónak megmutatni, minibuszos túrákat kezdett hirdetni.
Hatalmas szerencsém volt az időjárással. Kifogtam az egyetlen verőfényes napot, reggel 9-től délután fél 5-ig csodálatos fényviszonyok közt csodálhattam a tájat. Kérdeztem is alkalmi idegenvezetőmet, hova szokott innen vakációra menni, és nem különösebben lepődtem meg a válaszon: sehova. Ha szabadságra vágyik, néhány napig nem indít túrát, hanem fog egy-két jó könyvet, és kibérel egy vízparti kabint. Vagy hótalpas túrára indul a barátaival.
Láttunk
rénszarvasokat, fenséges jávorszarvasokat, a havas tájban alig észrevehető sarki ludakat,
és persze a megunhatatlan, mindig sajátos fényben játszó északi tájat. A naplemente is fenségesre sikeredett. Errefelé nem a szokásos narancsszínben játszik az ég, hanem jellegzetes halványrózsaszín árnyalatokban pompázik.
A kirándulásokat böngészve csábítónak tűnt a hajókázás egy maximum tízfős csoporttal, amelyet az Arctic Explorers oldalán találtam. Ők bálnaleseket is szerveznek, ennek azonban általában január végéig tart a szezonja.
Úgyhogy jól beöltöztünk a már szinte megszokott kezeslábasba, és irány a hajó. A jó melegen tartó ruhában elbűvölten bámultam a partvidéket. Különös, de a természetnek nincs sok színre szüksége ahhoz, hogy pompás legyen. Amikor feltámadt a szél, behúzódhattunk a kabinba, ahol forró italokat és ebédet kaptunk.
Ahogy cirkáltunk a fjordok közt, az egyik öbölben egyszer csak néhány bálna úszott be a fényképezőgép keresőjébe.
Már nem kellene itt lenniük, de úgy látszik, megvártak titeket”
– mosolygott az idegenvezetőnk. Sokszor célzott bálnalestúrán sem lehet ilyet közel kerülni ezekhez a pompás állatokhoz, úgyhogy nagyon szerencsésnek érezhettem magam. Persze nemcsak ezért, hanem az egész norvégiai kirándulásért, hiszen végre megtapasztalhattam az északi tél rendkívüli szépségeit.