Ültem a szállodai szobámban, amely akkora volt, mint otthon az egész lakásom. Bámultam kifelé a négysávos autóútra nyíló erkélyemről, miközben a földszinti automatában vásárolt diétás kólát iszogattam. Sötét volt, hideg, esett az eső, és azon gondolkoztam,
mit is lehet csinálni Salt Lake Cityben egy szabad hétvégén.
Igen, Salt Lake Cityben, a téli olimpia egykori helyszínén, ahova a turisták többsége legfeljebb akkor jut el, ha mormon, vagy ha a Sundance Filmfesztiválra megy, esetleg ha eltéved.
Ez volt a második hetem az Egyesült Államokban, és bevallom, én sem számítottam arra, hogy valaha is ide vet a sors. A véletlen és az amerikai ösztöndíjprogramok azonban már csak ilyenek: hátam mögött hagyva mindkét Washingtont (igen, tudom, hogy a főváros neve után még ott a D.C.), az Alaska Airlines gépe máris Utah államban landolt velem.
Salt Lake City nem az a hely, amely a magyar turistának először eszébe jut, ha az Egyesült Államokba utazik. Nem olyan nyüzsgő, mint New York, nem olyan napfényes, mint Florida vagy Los Angeles, és a Fehér Ház helyett itt
egy fallal körülvett templom a legnagyobb látnivaló.
De ha valaki az igazi amerikai városra kíváncsi, ahol hatalmas terepjárók döngetnek a városszéli bevásárlóközpontba, ahol két sarok félórás séta, és ahol a lakók munka után elugranak síelni a környékbeli hegyekbe, az jó helyen jár.
Ez persze nem nyugtatott meg, amikor először elindultam körülnézni a szállodámban, amely furcsa keveréke volt a nagyzási hóbortnak és a kisvárosi hangulatnak. Képzeljenek el egy monumentális, 24 emeletes betonszörnyet – ez a Grand America Hotel –, a másik oldalon pedig egy kétszintes házakból álló motelkomplexumot a recepción hatalmas kandallókkal és halk zongorazenével – ez a Little America.
Már itt sejtettem, hogy Salt Lake City egészen más lesz, mint eddigi amerikai élményeim. Fura módon mégis ez volt az első hely az országban, ahol rendes, főzött olasz eszpresszót készített az Oroszországból érkezett pincérlány, bár a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a hozzá tálalt spenótos kifli tetején miért volt cukorbevonat. Azt pedig még kevésbé, hogy a mellettem ülő amerikai házaspár férfi tagja miért rendelt egy pohár kólát háromnegyed sima, egynegyed diétás változatban.
Könnyű rájönni, hogy
Utah állam fővárosa nem a gasztronómia fellegvára,
de ettől még okozhat kellemes meglepetéseket. A helyi éttermek kínálata ugyan kimerül a burrito-hamburger-cukrozott limonádé szentháromságban, de aki alaposan felkészül, tudhatja, hogy bármilyen meglepő, de Salt Lake City híres a helyi sörfőzdékről.
A belvárosban több étterem is tucatnyi saját készítésű sört kínál, amellyel akár bivalyhúst is leöblíthetünk, miközben helyi bandák játszanak. Már az sem érvényes, hogy be kell ülnünk a bárba, amíg felszabadul egy asztal.
Mostanság kapunk egy kis csipogót, amely jelzi, ha visszamehetünk,
addig pedig akár a környéken is sétálgathatunk. Mi legalábbis így tettünk, bár akkor még a kihalt utcákon és a parkolókon kívül nem sok látnivaló akadt.
Aki sétálni akar a mindössze 190 ezres városban, az jó, ha tudja, nem lesz egyszerű dolga. Autó nélkül ugyanis – mint minden amerikai nagyvárosban – itt is nehézkes a közlekedés. A távolságok érzékeltetésére legyen elég annyi, hogy amikor felkerestünk egy két sarokra lévő mosodát, fél órát sétáltunk, mire odaértünk. Viszont akinek nincs autója,
használhatja a három villamosvonal valamelyikét, a belvároson belül ráadásul ingyen.
Én is így tettem, hogy eljussak a város legfontosabb nevezetességéhez, a mormon nagytemplomhoz.
A mai Salt Lake Cityt az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza akkori vezetője, Brigham Young alapította 1847-ben, miután hosszas vándorlás után új hazát keresett híveinek. Nem csoda hát, ha Salt Lake Cityről a legtöbb embernek elsőként a belváros nagy részét elfoglaló Templom tér jut eszébe. Azzal tisztában voltam, hogy
a mormon vallás központjába csak a hívők léphetnek be,
arra azonban én sem számítottam, ami a helyszínen várt. Egy gigantikus fal a templom körül.
Míg más város templomai, bazilikái nyílt tereken állnak, az 1893-ban felavatott templomnak messziről csak a tornyai látszódnak ki a köré emelt építmény mögül.
A térre természetesen mindenkinek ingyenes a belépés,
csakúgy, mint a két látogatóközpont valamelyikébe. Ehhez csak az idegenvezetőkön kell túljutni, akik nemcsak segítenek a turistáknak, hanem hittérítőként is tevékenykednek. Ez nem meglepő, hiszen a vallás amúgy is minden hívének előírja a külföldi missziót.
Még ha némileg furcsa is az élmény, mindenképpen ajánlom a látogatást. Először is azért, mert a mormonoknál van a világ legnagyobb anyakönyvi adatbázisa, amelyben bárki kutathatja a családfáját. Másodszor pedig
a világhírű kórus miatt,
amelynek koncertjeit 86 éve közvetíti minden vasárnap a tévé és a rádió, még magyarul is. A belépés oda is ingyenes, és bár egy kicsit giccses, élménynek mindenképpen megéri. Az pedig csak egy extra, hogy a templommal közvetlenül szemben egy bevásárlóközpontot találunk.
A mormonok mindazonáltal nemcsak a város építészetén, hanem a lelkületén is nyomot hagytak. A vallás követői ugyanis azon kívül, hogy családszerető emberek, rendkívül befogadók, és a világ dolgai iránt is érdeklődnek. Az utóbbi nem véletlen, a mormon fiatalok többsége ugyanis családalapítás előtt másfél-két évet egy idegen országban tölt misszionáriusként. Nem kis dolog ez abban az országban, ahol
a lakosok mindössze 46 százalékának volt útlevele 2014-ben.
A mormonok többsége nem kérdezi meg, hol van Magyarország, mert pontosan tudja.
A hittérítői létnek nem csak az a lényege, hogy új híveket toborozzanak. Aki két évet külföldön tölt, nemcsak nyelveket tanul, hanem a nagyvilágra is nyitott lesz. Amikor például meglátogattunk egy szarvasmarhafarmot, a spanyolul jól tudó tulajdonos ezt mesélte: „Látja, a munkásaim mind mexikóiak, így nemcsak munkát tudok nekik adni, hanem még beszélgethetünk is" – mondta a gazdaság tulajdonosa, miközben a spanyol nyelvű Mormon Könyvét mutatta.
De Salt Lake City nemcsak a bevásárlóközpontok és a mormonok miatt érdekes, hanem a várost övező számtalan havas hegycsúcs miatt is, ahova a helyiek síelni járnak, ha az idő engedi.
Sokan felkeresik a 2002-es téli olimpia helyszíneit is,
az egykori síugrótoronyban például olimpiai kiállítás van. De aki még messzebb merészkedik, egészen az Antilop-szigeten elterülő nemzeti parkig (Antelope Island State Park), garantáltan nem fogja megbánni.
Ami engem illet, a Nagy-sóstó (Great Salt Lake) egyik szigetén éreztem meg igazán, mekkora is valójában az amerikai kontinens. Végtelennek tűnő dűnéken gyalogoltunk, valószínűtlenül sima aszfaltutakon jártunk, a távolban bölénycsordák legelésztek, és csodálatosabbnál csodálatosabb természeti képződményekben gyönyörködtünk.
Akinek tehát autója van, az mindenképpen guruljon el errefelé (nyolc emberig 10 dollár, vagyis 2840 forint a belépő), de akár biciklivel vagy gyalog is túrázhatunk. Ez utóbbival nyáron azért nagyon kell vigyázni, mert hivatalosan
a park területe nem sivatag, de a hőség miatt simán annak érezhetjük.
Aki még kalandvágyóbb, 15 dollárért (4260 Ft) sátrat is verhet, hogy a szabad ég alatt nézze a csillagokat, és hallgassa a prérifarkasok üvöltését. Ennek varázsa engem egészen New Yorkig elkísért.