Gyerekként palotalakó lehettem a Várban

Budapest nevezetességei, 2016.07.13. Bécsi kapu tér

Mit írjon a budai Várról és az oda felvezető Hunyadi János útról az az ember, aki a fél gyerekkorát az I. kerületben töltötte? Amikor a Várban sétálok, mindig megrohannak az emlékek. Három év a Tárnok utcai általános iskolában, gyerekként is megcsodált régi házak, a Halászbástyáról elém táruló, egészen páratlan kilátás, a Dísz téren állandóan forgolódó autóbuszok és az a rengeteg turista, aki már akkor is elözönlötte a várat. Három évtizeddel később a budai Vár szebb, mint valaha, a Hunyadi János út közepén már sorompó állja útját az illetékteleneknek, az iskola még mindig ott áll, ahol a hetvenes években állott. Mai, pillanatonként változó világunkban ez sem kevés.

Dísz tér 3. Az egykori Batthyány-palota épülete volt ez. 1975-ben költöztek oda a szüleim, így én is azonnal palotalakó lettem. Sok mindenre nem emlékszem már, de pár dologra igen.

A Dísz tér 3. épülete egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ma.

A hetvenes évek közepén a műemlékvédelem kevésbé volt fontos, mint manapság. Az egykori ragyogó palota egy része igen romos volt.

Gyerekként ebben a házban éltem a Dísz tér 3. alatt Forrás: MTI/Jászai Csaba

Az akkori IKV nem sok figyelmet szentelt a háznak. Manapság újra a régi fényében tündököl. A lakás tanácsi volt, a szobám ablakából a Dunára láttam, minden év augusztus 20-án onnan nézhettem a vízi és légi parádét. Egészen 1980-ig, amikor elköltöztünk onnan.

A süti, amelyben a krém legyőzte a piskótát

Az iskolában Emőke néni, aki tanítóm volt az első osztályban, többször elmondta, legyünk büszkék arra, hogy a Várban lakhatunk. (Olykor tényleg egészen kivételezett helyzetben éreztem magam ettől, de aztán mindez valahogy természetessé vált.) Életem első Rigó Jancsiját is a Várban fogyaszthattam el, amikor anyukámmal elmentünk a Ruszwurm Cukrászdába. Nekem ez a süti azért tetszett, mert rengeteg volt benne a krém.

A képen a Rigó Jancsi Forrás: Táfelspicc

Úgy is neveztem, hogy ez az a sütemény, amelyben a csoki legyőzte a piskótát.

Csupa csoki, csupa krém, az íze még ma is itt van a számban.

Sosem volt elég az a nagyon vékony selyempapír-szalvéta, amelyet az eladók azért adtak, hogy a gyerekek megtörölhessék a szájukat. A velem egykorúak élénken emlékezhetnek még a szocialista magyar vendéglátás eme remekművére. Ha nem volt nálunk zsebkendő, szégyenszemre fülig csokis szájjal mehettünk haza.

Kötélidegek kellenek a 16-os busz vezetéséhez

Örülök neki, hogy a Széll Kálmán térről a Várba induló autóbuszt nem érte el az átszámozási hullám.

Ez a hetvenes években is 16-os volt, ma is az.

Csak a buszok mérete változott. Harminc éve még nem voltak fontosak a környezetvédelmi szempontok, ekkor még a füstokádó bűzszörnyek forgolódtak a Vár kocakövein.

Ezen a képen alig van turista. A valóságban ennél sokkal többen voltak Forrás: Lantos Gábor

Mára győzött a józan ész, igaz, ezekbe a járgányokba harmadannyi ember fér, mint a régiekbe.

A 16-ost vezetni csak kötélidegzetű sofőröknek ajánlott.

Nemcsak azért, mert a Várban kerülgetniük kell az úttesten menetelő gyalogosokat, az összevissza cikázó kerékpárosokat, hanem azért is, mert amikor a járgány leér a Dózsa György térre, előtte áll az Alagút, a Lánchíd és a József Attila utca. Csúcsforgalomban itt közlekedni tényleg felér egy akadályversennyel.

A Polipölő mindent túlélt

2016 kora őszén gyalog indultam fel a Várba. A Hunyadi János út Budapest egyik legszebb útja, amelyből – ha felfelé megyünk – jobb kéz felé olyan romantikus kis utcácskák nyílnak, mint a Szalag vagy éppen a Donáti utca. De előbb még átverekedtem magam a Sikló előtt kígyózó soron, majd ezzel a lendülettel nekiindultam a Hunyadi János útnak. Nem kellett sokat sétálnom, mert Tóth István szobra, a Polipölő máris megállásra késztetett. A szobor korábbi neve Küzdelem volt.

A Polipölő, amely mindent túlélt Forrás: Lantos Gábor

Az izmos, 220 centiméter magas csupa izom hős halálos küzdelmet vív a fenevaddal, végül győz. Már 1928-ban ott állott, ahol most, a Várdomb oldalában. Zeidler Miklós A magyar irredenta kultusz a két világháború között című írásában a következő olvasható erről az alkotásról:

Vajon nem lehetne ezt a szobrot szimbólumnak tekinteni? Azt hiszem, igen! Könnyen kitalálhatja minden magyar ember, hogy ehhez hasonló módon kell még most is viaskodnunk életünkért, hogy vérünket még mindig szívni akaró ellenségeinket magunkról letépjük, még ha le is szakad itt-ott húsunk egy-egy tekintélyes része.“

Különös, vagy sem, de Tóth István alkotása mindent túlélt. A már említett második világháborút, a szocializmust és a rendszerváltást is.

Csodás házak a Hunyadi János úton

A következő csodáig sem kellett túlságosan sokat sétálnom. A Hunyadi János út 18. szám alatti épület volt az, amelyik megállásra késztetett. A 19-20. század egyik jeles építésze, Máltás Hugó tervezte ezt a házat Reitter Ferenc számára.

Reitter Ferenc háza a Hunyadi János út 18. szám alatt található Forrás: Lantos Gábor

Pest, Buda és Óbuda egyesítése után Reitternek óriási szerepe volt a város egységes arculatának kialakításában. A dunai rakpart építése, a pesti Duna-szakasz szabályozása, valamint a Nagykörút és az Andrássy út tervezése is a nevéhez fűződik. De tevékenyen részt vett Budapest csatornázási terveinek kialakításában is.

A Hunyadi János út 18. szám 1856-ban épült.

A második világháborúban ez is megsérült, de érdekes, hogy az IKV ezt a házat nem hagyta az ebek harmincadjára jutni. A rekonstrukció 1969-1971 között, majdnem három éven át tartott. 2012-ben újabb felújításon ment keresztül a ház, amely szebb, mint valaha. Sőt – bár ez szubjektív vélemény -, az egész Hunyadi János út legszebb háza.

Kockaköveken futva előztük a buszt

Szerintem szebb, mint a szemközt lévő neobarokk lakóépület, amely a Hunyadi János út 19. szám alatt áll. Persze ez sem kutya.

Egy neobarokk épület a Hunyadi János út 19. szám alatt Forrás: Lantos Gábor

A szemközti lépcsőkön felsétálva egyenesen a Szentháromság tér közelébe, Szent István szobra mellé érkeztem meg. Hátam mögött a Duna és a Parlament épülete, előttem több száz ember, akik mind-mind azért jöttek ide, hogy fényképet készítsenek a magyar főváros talán leglátogatottabb nevezetességéről.

A várról, a Halászbástyáról, vagy éppen a Mátyás-templomról.

Pihenésképpen beültem az egyik kávézóba, csak azért, hogy a zsúfolt asztalok között hallgassam a külföldiek beszélgetését.

Közelebb a Sikló előtti tömeg, távolabb a Hunyadi János út Forrás: Lantos Gábor

Mivel a legtöbben angolul társalogtak, nem volt nagyon nehéz dolgom. A hozzánk érkező idegenek egyértelmű elismeréssel beszéltek a látványról, különösen a lent folyó Duna és Pest látványának összképe ragadta meg a figyelmüket. Erről megint eszembe jutott a boldog gyerekkor, amikor a testnevelésórák keretében a Vár kockakövein kellett futnunk. (Tornaterem ügyében már akkor sem álltunk jól, ellenben a hetvenes évek végén rengeteg volt a gyerek, így olykor a tornaóra ürügyén ki-kikényszerültünk a szabadba.) Borzasztó jó érzés volt futva megelőzni a Bécsi kapu tér felé cammogó 16-os buszt, kerülgetni a járókelőket.

A Szentháromság téren mindig állt egy rendőrautó, gyorshajtásról szó sem lehetett.

Napközis tanárunk, Elzi néni (tényleg így hívták) gyakran elvitt bennünket a Vörös Sün házhoz. Ekkor jegyeztem meg egy életre, hogy minden bizonnyal ez a ház volt Budapest legrégebben lakott épülete.

A Vörös Sünben piros lámpás ház is üzemelt

Az épület az 1260-as években alkotott gótikus házak későbbi összeépítéséből alakult ki. Konth Miklós nádor az 1300-as években lett a ház tulajdonosa. Az oklevelek szerint az 1400-as években bérlőként lakott itt asztalos és ablakgyártó is. A következő ismert feljegyzés szerint a ház előtt halt meg Abdurrahmám Abdi Arnaut pasa, az utolsó Budán uralkodó török kormányzó.

Ekkor 1686-ot írtunk.

A házban kialakított hétszobás Vörös Sün fogadó egy időben a budai Vár egyetlen fogadójaként működött. Később ez a ház lett a magyar gyermekszínjátszás bölcsője, ugyanis az 1760-as években itt tartották meg az első színházi előadást Budán.

A Vörös Sün ház épülete 1968-ban Forrás: Fortepan

A színpadot a kertben állították fel. Egy nagyot ugorva az időben, a két világháború között piros lámpás házként is funkcionált az épület. A hatóságok egészen 1938-ig engedélyezték a kupleráj üzemelését, majd a rohamosan terjedő nemi betegségekre hivatkozva villámgyorsan bezárták. Utóbbiakról egy hetvenes években tanító napközis tanár szót sem ejthetett, meg aztán furcsa is lett volna, ha az idős pedagógus ilyennel traktál bennünket. Egyszerűen csak elvitt a Vörös Sün házhoz, és mutogatta, milyen szép.

De mit csinált a főpohárnok?

Szintén elöntött a nosztalgia, amikor a Tárnok utcán sétáltam. Több mint harmincöt év telt el azóta, hogy a Tárnok utcai iskola ablakain kifelé bámulva szemeztünk az Arany Hordó vendéglő homlokzatával.

A jelmondat ma ugyanúgy ott áll az épületen, mint akkor.

Gyerekként osztálytársaimmal mindig vágyakozva néztük a házat – főleg, ha az órán elhangzottak nem kötöttek le bennünket. Jól emlékszem, hogy az akkor is elegánsnak számító étterem előtt mindig olyan kocsik álltak, amelyek az akkori Budapesten is ritkaságszámba mentek.

500 éves épületben kapott helyet ez a vendéglő Forrás: Lantos Gábor

Szóval nem a Trabantokat, Ladákat, Moszkvicsokat kellett kerülgetni, ha éppen ott rosszalkodtunk. A vendéglő épülete amúgy 500 éves. Az egykori királyok főpohárnokainak rezidenciájaként szolgált.

Hogy mit csinált a főpohárnok?

A régi magyar királyi udvartartásban a felügyelete alatt állottak a királyi pincék, a királyi asztalra kerülő italok, ivóeszközök. Ennek a foglalkozásnak az említésével 1148-ban találkozhatunk először, ha az írásos emlékek között kutakodunk. Magyarország legismertebb pohárnokmestere Tari Lőrinc volt. 1405-ben Zsigmond király udvartartásában szolgált.

Ha a házak mesélni tudnának...

Tudom, hogy ebben az írásban rengeteg mindenről nem esett szó. A budai Várat igazán ismerők közül többen állítják, hogy a régi utcák, házak alapos megismeréséhez több hónap sem elég. Itt minden ház, minden utca egy-egy önálló történet, sztori.

A csodálatos Mátyás-templom Forrás: Lantos Gábor

Most csak azokat villantottam fel, amelyekre vissza tudtam emlékezni a hetvenes évekből. Amikor tényleg büszke gyerek voltam, mert olyan szerencsében lehetett részem, hogy a Várban lakhattam.