A világ legnagyobb turistacsapdája, de látni kell

Rendben, megadom magam. Velence tényleg egyedülálló

Velence minden toplistán szerepel, legyen szó a kedvenc, a legvágyottabb, a legszebb vagy a legromantikusabb városokról. Igazi építészeti különlegesség, amely érdekes történelmével, kulturális és gasztronómiai színfoltjaival évente több millió turistát vonz. Végre mi is láthattuk a saját szemünkkel.

Általában óvatosan közelítek a turisztikailag kiemelt helyszínekhez, főleg, ha városokról van szó. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy több világhírű nagyvárosban csalódtam már. Az ok? A tömegnyomor, az árak, a lehúzás vagy az emberek hozzáállása.

De eljön az a pont, amikor le kell gyűrnünk az előítéleteinket. Velence útba esett, amikor autóval Toscana felé vettük az irányt, és végül visszafelé útba ejtettük. Mégsem akartunk pusztán hiedelmek miatt kihagyni egy világhírű helyet.

Az idő titokzatos ködbe burkolta a vízi várost Forrás: Oláh Róbert

Dugó a vízen

Ráadásul Velence évente nagyjából egy-két millimétert süllyed, vagyis alig 500-1000 éven belül el is tűnhet. Mivel nem tudhattuk, járunk-e még erre a katasztrófa bekövetkeztéig, inkább rákanyarodtunk a városba vezető méretes hídra.

A turistaparadicsom negatív hatása már a város körüli forgalmon meglátszott.

A legkülönbözőbb országjelekkel ellátott autóbuszok rostokoltak a dugóban, drága családi kombikban türelmetlenkedtek a Velencébe vágyók.

A hídról annyira még nem erős a látkép Forrás: Oláh Róbert

Persze a belvárosban nem kell autóbuszoktól és családi kombiktól tartani, hiszen a vízen egyik sem jár. A hídon túljutó járműveket igen borsos árú parkolókba irányítják, ahonnan aztán

gyalog vagy vízi tömegközlekedéssel célozhatjuk meg a központot.

A helyszín és a hangulat miatt mi a hajókázás mellett döntöttünk. Itt is a megállóban kellett várakozni, csak a buszra kapaszkodás helyett egy kövér hajó gyomrában tűntünk el. Szerencsére a hajó gyomrán oldalt ablakok voltak, így nézegethettük a ködös-borongós, de kétségkívül hangulatos vízi várost.

Velence építészetileg valóban egyedülálló Forrás: Oláh Róbert

A gondolák, vízibuszok, vízitaxik és óceánjárók kavalkádjától csak kapkodtam a fejem. A Canale della Guidecca délelőtti forgalma vetekedett egy meghibásodott jelzőlámpás Hősök terével, csak itt szó szerint a szélrózsa minden irányába haladtak járművek.

Mivel a meglehetősen drága hajóvonaljegyünk korlátlan megállóra szólt,

először a vízről bámultuk körbe Velencét. A Santa Maria della Salute-templom barokk márványfalait a Dózse-palota gótikus homlokzata követte, majd a tömeggel együtt préseltük át magunkat a végállomás fémkapuin.

Egy kis délelőtti forgalom Forrás: Oláh Róbert

Itt kezdődött a varázslat

Velence bal partján széles sétányok követték egymást, de napi ötvenezer ember számára egyetlen sétány sem lehet elég széles, mert azt már úgy hívnák, hogy repülőtér. A Riva Cá di Diót még lehömpölyögtük, de II. Viktor Emánuel emlékművénél letértünk a kitaposott útról, hogy önálló kalandozásba kezdjünk a szűk sikátorokban.

És itt kezdődött el a varázslat. A valószínűtlenül kék vizű kanálisok, az utca fölé teregetett ruhák, az ablakokon kiszűrődő dallamfoszlányok között. A magasban összekoccanó kés és villa pengése között. Velence hirtelen megtelt élettel,

nem egy képeslap volt többé, hanem színes-szagos Olaszország.

Mert hát a mindennapok hangjai százszor kellemesebbek a fülnek, mint a Szent Márk tér fékezhetetlen zsongása meg a pufidzsekis turistahad.

Az ilyen képek miatt szerettem bele Velencébe Forrás: Oláh Róbert

Innentől kezdve kerültük a főbb ütőereket, a hajszálereken mászkáltunk, minden széles utcán gyáván rohantunk keresztül. Sokszor vissza kellett fordulni, mert a sikátorunk egyszerűen egy kanálisban ért véget. De a vízre nyíló bejárati ajtók látványa és

az eldugott utcácskán kéz a kézben andalgó öreg olasz pár megérte a kitérőt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a világhírű Rialto-hidat. Gyönyörű, semmihez sem fogható hangulata van. De az élménybe bele tud rondítani egy húszfős, sikítva ordító középiskolás csoport. A Szent Márk-székesegyház is lélegzetelállító épület, de ha kétezer színes dzseki közül kell kilesni a kupolára, az sokat levesz az élményből.

Tömegturizmus a székesegyház lábánál Forrás: Oláh Róbert

2030-ra szellemváros lehet belőle

Az egyik legfőbb attrakció, a bámulatos turistacsapda, azaz a gondola még így is el tudott varázsolni.

A csónakok annyira giccsesek voltak, hogy nem tudtam nem szeretni őket.

Bársonyfotel és aranyozott karfák, ébenfeketére lakkozott festés.

Csak keringtek a canalék vizén, és mosolygó, összebújó párokat szállítottak, akiknek a hagyomány szerint minden híd alatt csókot kell váltaniuk egymással. 417 híd van Velencében. Így indul egy jó nap.

A gondolások megállás nélkül dolgoznak Forrás: Oláh Róbert

Mi a hidak tetejéről néztük, amint a réges-régi velencei mesterséget űzik a gondolierik. Nagyjából négyszázan élnek ebből a városban, 2010-ig kizárólag férfiak vitték az utasokat, azóta női hajósok is vannak. Úgy látszik, Velence úttörő az egyenjogúságban: itt született a világ első diplomát szerző nője is.

Van azonban árnyoldala is a különleges helyszínnek. Ezt elsősorban nem a turisták, hanem a lakók érzik. Egyrészt Velencét gyakran sújtja árvíz, másrészt a városban nyugati mércével mérve is méregdrága az ingatlan.

Az utóbbi 50 évben a lakosság ijesztő százaléka költözött el.

Egyes szakértők szerint már 2030-ra szellemvárossá válhat Velence, ahová napközben özönlenek a turisták, este pedig kihal minden.

Rendben, megadom magam. Velence tényleg egyedülálló Forrás: Oláh Róbert

Ha ez bekövetkezik, Velence lesz a világ legnagyobb és legszebb élményparkja. Csak éppen eltűnik a száradó ruha, a kanálcsörgés, meg eltűnnek a távoli, álmos-vidám dallamok a délutánból. És akkor nem lesz más Velencében, csak színes kabátok, gagyi maszkok, meg még drágább parkolóházak.

Pedig még gondoláznom is kell egyszer az életben, és be kell járnom az összes átláthatatlan, girbegurba, postások réme sikátort. Velence ugyanis rákerült a leghangulatosabb városokat csokorba gyűjtő listámra.