Kora este érkeztünk meg Delhiből a Lal Bahadur Sasztri reptérre, amely nagyjából másfél órára van Váránaszitól. Indiában a legtöbb reptérről csak taxival lehet eljutni a közeli városokba, falvakba, transzfer járatok ugyanis nincsenek. A sofőrök fix tarifával dolgoznak, attól függően, hová szeretnénk utazni, alkudozni ebben sajnos nem lehet.
Diszpécser nincs, a reptér egyik kis irodájában lehet autót szerezni. Néhány perces várakozás után sikerült sofőrt kapnunk, aki már utunk elején felajánlotta, hogy megmutat nekünk egy olcsó hotelt Váránasziban. Mire megérkeztünk, besötétedett.
A recepciós három szobát mutatott három árkategóriában.
Az egyikben légkondicionáló, a másikban ventilátor volt, a harmadikban egyik sem.
Utóbbit választottuk, hiszen elég hűvös volt az este. A szoba egyszerűen volt berendezve: két ágy, egy kis asztal két székkel, de tartozott hozzá fürdőszoba is.
Még aznap elmentünk egy közeli kifőzdébe vacsorázni. Két apró agyagtálat kaptunk valamilyen pörkölttel. Evőeszközöket nem adtak, így a kezünket és a rotit használtuk. Utóbbi egy pitához hasonló kenyér.
Az ízek nagyon intenzívek voltak az erős fűszerezés miatt.
A kiszolgálás első osztályú volt, amint kiürült a tálkánk, azonnal újratöltötték. Mivel látták, hogy turisták vagyunk, mindig másfajta pörköltet hoztak, hogy mindegyiket megkóstoljuk.
Másnap reggel tuktukkal indultunk el a Gangesz partjára. Már meg sem lepődtünk, hogy sofőrünk fittyet hányva arra, hogy mit kértünk, egy szűk sikátorba vitt minket. Utólag viszont nem bántuk, mert
egy kis gyárat mutatott meg nekünk, ahol kézzel szövik a szebbnél szebb kelméket.
Majd bevittek minket a bemutatóboltba, ahol törökülésben ülve néztük, ahogy egymás után teregetik elénk az élénk színű, gyönyörű ágyterítőket, szárikat.
Kicsit csalódottak voltak, hogy nem vettünk semmit. Miután nyomatékosítottuk, hogy egyáltalán nem áll szándékunkban bármit is vásárolni, sikerült meggyőzni a sofőrünket, hogy vigyen végre minket a Gangeszhez.
Szűk, kacskaringós utakon értünk a szent folyó partjára,
ahonnan elképesztő volt a kilátás. Mintha filmforgatáson lettünk volna. Gigantikus épületek sorakoztak végig a parton, a folyóhoz pedig hosszú lépcsősoron lehetett lejutni.
Egymás mellett sorakoztak a csónakok, köztük a helyiek rituális fürdőzésen vettek részt. Elképesztő volt látni, hogy szájukba öntik a Gangesz vizét, miközben több könyvben is azt olvastam, hogy egy európai számára már az is súlyos fertőzést okozhat, ha csak a bőréhez ér a folyó vize.
Miközben sétálgattunk a Gangesz partján, azt vettük észre, hogy
alig találkozunk egy-két turistával.
A helyiek folyamatosan megállítottak, és felajánlották, hogy elvisznek minket csónakázni. Elkezdtünk velük alkudozni, végül egyikükkel megegyeztünk.
Körülbelül 800 forintot fizettünk az egyórás csónakázásért. Ezért cserébe elvitt minket az úgynevezett ghatokhoz, vagyis teraszokhoz, ahol a rituális hamvasztásokat végzik. Egyszerre több tucat család – tehetősebbek és szegényebbek – búcsúztatja szeretteit egymás mellett.
Megdöbbentő volt átélni, hogy Indiában egészen máshogyan gondolkodnak a halálról, mint mi. Ott egy temetésen az elhunyt életét ünneplik,
halottaikkal közvetlen kapcsolatban vannak egészen a hamvasztásig.
Váránasziban a szűk sikátorok között sétálva nem egyszer találkoztunk öt-hatfős férficsoportokkal, akik a fejük fölött vitték fehér textilbe tekert halottaikat.
A látottak egyszerre voltak megrázóak, ugyanakkor valami különös oknál fogva megnyugtatóak is. Az egész város egyfajta nyugalmat áraszt, ehhez foghatót még soha nem éreztem sehol. Ezt az átszellemült állapotot leginkább úgy tudnám leírni, hogy ott és akkor azt éreztem: nincs múltam és nincs jövőm, csak a jelent éltem meg.
A labirintusszerű apró utcák felfedezése közben megjött az étvágyunk. Egy sarki kifőzdét választottunk, amely alig volt kétszer két méter. Az árus az ételek között ült törökülésben, és úgy adagolta a finomságokat. Kérte, hogy üljünk le az útpadkára terített plédre, és ott fogyasszuk el az ebédünket.
Falatozás közben hirtelen egy fehér állat szaladt el előttünk. A mérete miatt először azt hittük, macska, de amikor megállt, kiderült, hogy egy óriási patkány néz velünk farkasszemet. Annyira szürreális jelenet volt, hogy fel sem fogtuk igazán, csak ettünk tovább, mintha mi sem történt volna.
Úgy döntöttünk, hogy riksával megyünk vissza a szállásra. Hamar találtunk is egyet, de valószínűleg épp a délutáni csúcsba csöppenhettünk bele, mert lépésben haladtunk. A biciklik, a motorok és a riksák olyan szoros egymásutánban követték egymást, hogy több jármű kereke összeért.
Ha épp valami akadályozta a haladást, hamar megoldották. Előttünk például egy motoros hagyta ott a járművét, amivel óriási fennakadást okozott. Sofőrünk lepattant a riksáról, odébb tolta a motort, és máris megoldódott minden.
Másnap a Gangesz partján az egyik hotel tetején ebédeltünk, fantasztikus volt a panoráma. Kíváncsiak voltunk, mennyibe kerül náluk egy folyóra néző szoba. Ugyanannyi volt, mint amennyit mi fizettünk a szállásunkért. Kicsit bánkódtunk, de legalább tudjuk, hol szálljunk meg legközelebb. Mert biztosan lesz legközelebb. Váránaszi varázsa ugyanis könnyen magával ragadja a turistákat.
Ebéd után a Majom-templom felé vettük az irányt. Biztonsági őrök és fémdetektor fogadtak a kapuban, semmit (telefon, táska, innivaló) nem vihettünk be.
A szentélyhez vezető ösvény két oldalán majmok tucatjai kísértek minket.
A templom virágfüzérekkel és banánfürtökkel volt díszítve. Az épületet csak mezítláb lehetett megközelíteni a márvány járólapokon.
A majomisten híveinek egy része mantrázott, mások zarándoklatként járták körbe a szentélyt, kezükkel végig a falat érintve. A templom egyik oldalán egy frissen narancssárgára festett, mintázott kovácsoltvas fal állt. Többen az ujjukkal végigkövették a mintákat, majd a kezükre került festékkel pontot tettek a homlokukra.
Olyan nyugalom árasztott el bennünket, hogy mi is leültünk a mantrázó hívők közé, és körülbelül másfél órát töltöttünk velük. Egy mellettünk mantrázó idős asszony süteménnyel kínált, a homlokunkra pedig áldásként pöttyöt nyomott. Nehéz volt otthagyni a Majom-templomot, de indulnunk kellett, ha nem akartuk lekésni az esti vonatot. Váránaszi elbűvölt minket. Ha tehetjük, újra elmegyünk.