Ma is érdemes a budai bor nyomába eredni

A Jókai-kert délkeleti lejtőjén létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink kertjét

A Budai borvidéknek mára már csak az emléke maradt meg, pedig a Sas-hegy vagy a Gellért-hegy szőlőiből készült budai vörösbor valamikor Európa-szerte ismert volt. A Szentendrétől Óbudán át a Tétényi-fennsíkig tartó Buda–Sashegyi borvidék történetének a 19. század végi filoxérajárvánnyal vége szakadt, de ha figyelmesen sétálgatunk a budai lankákon, ma is ráakadhatunk a szőlőművelés nyomaira.

A Budai-hegyekben már a római korból is vannak szőlőművelésre utaló leletek, régi forrásokból pedig tudjuk, hogy Óbuda környékén és a Sas-hegyen a 13. században is voltak szőlők. A 15. századra Buda közvetlen közeléből

a szőlőművelés teljesen kiszorította az erdőket.

Ebben jelentős szerepe volt Mátyás királynak is, aki támogatta a bortermelést. Nemcsak külföldről hozatott új szőlőfajtákat, de uralkodása alatt azok a szegények, akik szőlőt telepítettek a parlagon álló földekre, egy ideig mentesültek a tized beszolgáltatása alól.

A szőlőparcellák helyét mára villák vették át Forrás: Turista Magazin/Duna-Ipoly Nemzeti Park

Borból éltek a budaiak

A budaiak kedvelték a bort, sokszor víz helyett is azt itták. Ekkoriban ugyanis nehéz volt a városban tiszta vízhez jutni. Az ivóvizet a Városmajorból hozták, vagy megvették a vízárusoktól. A bor ezzel szemben a legtöbb polgár pincéjében ott volt, így nem csupán sokkal könnyebb volt hozzájutni, de fizetni sem kellett érte.

A török hódoltság visszavetette a szőlőtermesztést, de Evila Cselebi török utazó

az 1700-as években már közel hétezerre becsülte a budai szőlőskertek számát,

amelyek többek között a mai Rózsadomb területén, a Gellért-hegyen és a Sváb-hegyen voltak. A szőlő- és bortermelés újraindításában a német ajkú lakosság mellett a 17. század végén itt letelepedett szerbek játszottak nagy szerepet. A szerbek a Duna-parti Rácvárosban és a Tabánban éltek, ők honosították meg a kadarkát, amely Buda leghíresebb fajtája lett. Korábban inkább a fehérborok voltak jellemzők a Budai-hegyekben, ettől kezdve azonban a borvidék uralkodó bora a vörös lett.

Szüreti mulatság Óbudán Forrás: Turista Magazin

A 19. század elejére a budai polgárok nagy részének a bortermelés jelentette a legfőbb jövedelemforrást. A kadarkából és a csókaszőlőből készült a híres budai óvörös, amely

külföldön is népszerű lett, például az osztrákok és a lengyelek körében.

A budai bor népszerűségét jól jelzi, hogy hamisították is. A pesti városvezetés pedig úgy próbálta megvédeni a saját borát a budaival szemben, hogy 1743-ban jelentős vámmal sújtotta a túlpartról származó nedűket. A vámot a hídon kellett kifizetnie annak, aki Pestre szeretett volna vinni a budai borból. A pesti polgároknak ez persze egyáltalán nem tetszett, hisz a budai borok sokkal jobb minőségűek voltak, mint a pestiek.

A híres budai óvörös külföldön is népszerű volt Forrás: Turista Magazin

Két egykori szőlőhegy

A Buda–Sashegyi borvidék legjobb minőségű borait a Gellért-hegy, a Nap-hegy, a Rókus-hegy, a Mátyás-hegy, a József-hegy napos lejtői adták, no és persze a Sas-hegy, amelyről az egész borvidék a nevét kapta. Ha ma körülnézünk a Sas-hegy tetejéről, a betontenger teljesen körbeveszi a természetvédelmi területet, de ha visszautaznánk az időben, egészen más táj tárulna elénk.

A Sas-hegyen a 12. századig nyúlik vissza a szőlőművelés története. Egy 1778-ból származó térképen láthatjuk, hogy akkoriban

az egész hegyet és környékét szőlők borították.

A hegy meredek oldalában még ma is megtalálhatjuk az egykori szőlőbirtokokat elválasztó, feltehetően 17–18. századi kőfalak maradványait.

A Sas-hegy a magasból Forrás: Turista Magazin/Duna-Ipoly Nemzeti Park

A híres sashegyi vöröset Krúdy Gyula is megidézte írásaiban, pedig már akkoriban is inkább csak az emléke élt a híres nedűnek. Az utolsó igazán jó termést 1882-ből jegyezték fel, utána

jött a filoxérajárvány, amely rövid idő alatt pontot tett a budai bor történetének végére.

A Sas-hegyen a szőlők helyét ezután a gyümölcsösök vették át, a felhagyott dűlőkön pedig megindult a spontán cserjésedés. Az építkezések a II. világháború után indultak meg, volt egy olyan terv is, amely szerint a hegyet teljesen felparcellázták volna, a tetején pedig egy közparkot hoztak volna létre. Ekkoriban kezdődött meg a feketefenyők ültetése, amelyek – a már akkor is jelenlevő orgonával együtt – az értékes, őshonos növényzet kárára terjeszkedtek.

Panoráma a Sas-hegy tetejéről Forrás: Turista Magazin

A Budai Sas-hegy Természetvédelmi Területet 1958-ban hozták létre. Mondhatni, az utolsó pillanatban nyilvánították védetté. A Sas-hegy tetején ma a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság látogatóközpontja működik.

A Sas-hegyi tanösvény vezetett túráin bárki felfedezheti az itteni különleges élővilágot,

amely a sajátos mikroklímának köszönhetően alakult ki a szigetként kiemelkedő hegyen. Több mint ötven védett növényfaj, mintegy 170 pókfaj és olyan fokozottan védett hüllők élnek itt, mint a pannon gyík vagy a haragos sikló.

Az egykori szőlőparcellákat elválasztó kőfal maradványa a Sas-hegy oldalában Forrás: Turista Magazin

Egykor a Gellért-hegyet is szőlők borították, de ma már csak egy Szent Vincét, a szőlősgazdák és a vincellérek védőszentjét ábrázoló szobor és az utcanevek – például Villányi, Somlói, Szüret, Vincellér – utalnak erre. A 19. század végén

a Gellért-hegy szőlői között jött létre a Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet,

amelyet dr. Entz Ferenc, az 1848-as szabadságharc orvosa alapított. Az első oktatóépület, amely eredetileg présház volt, ugyan már átépítve, de ma is áll a Ménesi úton. Mellette látható a szép, eklektikus stílusú későbbi főépület.

Az egykori kertészképző iskola főépülete a Gellért-hegyen Forrás: Turista Magazin

Körülöttük, az egykori szőlőbirtokok helyén, a beépített területek közé ékelődve terül el a Budai Arborétum. A fák telepítését a 19. század végén kezdték meg, a főépület mögötti fák némelyike, például a páfrányfenyő, a tiszafa vagy a gyönyörű kocsányos tölgy 100 évesnél is idősebb. Ez az ország egyik fajokban leggazdagabb arborétuma. Csaknem 2000 fás szárú dísznövényfajt és fajtát, több száz hagymás virágot és 250 egyéb dísznövényt láthatunk itt.

Ez az ország egyik fajokban leggazdagabb arborétuma Forrás: Turista Magazin

Jókai, a svábhegyi kertész

A budai Sváb-hegy legismertebb szőlősgazdája kétségkívül Jókai Mór volt, aki 1853-ban Egy magyar nábob című regényének honoráriumából vásárolta meg svábhegyi birtokát.

A természetszerető író sokat dolgozott a hegyen,

ami nemcsak munkát, de nagy boldogságot is jelentett számára.

„Mikor az én svábhegyi telkemet megvásároltam Schweitzer hegedűgyárostól, házastul 2200 forintért, akkor azon nem volt egyetlen gyümölcsfa sem. Tavaly kínáltak már ezért a kertemért épületestül harmincezer forintot. De hát nem adom el. Ez az én életemnek a föltétele. Egy millióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem.”

A Sváb-hegyen található Jókai-kertben egy tanösvényt is létrehoztak Forrás: Turista Magazin

A birtokon volt egy felhagyott kőbánya is, el lehet képzelni, mennyi munkával tudtak ebből kertet varázsolni. Jókai ciszternákat és teraszokat alakíttatott ki a hegyoldalban, és mindenekelőtt fákat ültetett, hogy megvédje gyümölcseit a hideg északi szelektől. „Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. – Elfújta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül, s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: júliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt.”

Jókaiék egykori présházában ma Jókai Emlékszoba működik Forrás: Turista Magazin

Jókai a kert létrehozása során komoly szakmai tapasztalatokra tett szert. Szőlőbirtoka a hegy legjellemzőbb fajtájából, a kadarkából állt, de gyümölcsfáik és háziállataik is voltak.

Jókai felesége, Laborfalvi Róza pedig állítólag a paradicsomaira volt a legbüszkébb.

Jókai tapasztalatairól egy kis kötetben, a Kertészgazdászati jegyzetekben számolt be, de szaklapoknak is írt, sőt kiállításra is vitte gyümölcseit.

A Jókai-kertben ma már csak egyetlen eredeti épület áll, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának otthont adó egykori présház, amelynek pincéjében az író borai érlelődtek. A Jókai-kert délkeleti lejtőjén néhány éve létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink kertjét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Buda egykori híres kékszőlőfajtáját újra népszerűvé tegyék.

A Jókai-kert délkeleti lejtőjén létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink kertjét Forrás: Turista Magazin

És ami megmaradt

A 19. század végi filoxérajárvány rövid idő alatt kiirtotta a Budai-borvidék szőlőit. Az amerikai gyökértetű pusztítása után a szőlőket már nem telepítették újra, helyüket fokozatosan elnyelte a terjeszkedő város. A borvidék teljesen elvesztette a hazai bortermelésben betöltött kiemelkedő szerepét.

Egyedül Budafok maradt talpon, amely jó közlekedési adottságainak és bortárolási lehetőségeinek köszönhetően

borkereskedelmi központként máig meg tudta őrizni státuszát.

A kerület alatti hatalmas pincerendszer ma is megvan még. A járatok összhossza több mint 50 kilométer. A kialakításuk során kitermelt mészkövet ma fővárosi épületek, például az Országház vagy a Vajdahunyad vára falaiban láthatjuk viszont.

Borutca a Szőlő és Bor Nemzetközi Városában, Budafokon Forrás: Turista Magazin/Facebook/Budafoki Pincejárat

A híres Budai borvidék egy picinyke darabja még ma is megvan. A budai Várban, a Szent György fogadó udvarán két idős szőlőtőke nő, amelyek állítólag még a filoxéravész előtti időkből származnak, mintegy 150 évesek, és még ma is teremnek néhány fürtöt.

A budai bor újraélesztésére több kezdeményezés is elindult.

Évek óta megrendezik például a svábhegyi szüretet a Jókai-kertben,

ahol maga Jókai Mór és Laborfalvi Róza kalauzolja a látogatókat. A budafoki pincék népszerűsítésére indult útnak a budafoki pincejárat, amely minden hónap első szombatján szállítja az érdeklődőket a nyitott budafoki pincékhez. Néhány éve a budai vár oldalában is próbálkoztak szőlőtelepítéssel, hogy megidézzék a budai bor emlékét, és talán újraélesszék a hagyományt.

A két idős szőlőtőke, amelyek állítólag még a filoxéravész előtti időből származnak Forrás: Turista Magazin

Források: Dvihally Anna Mária: A budai szőlőművelés története 1932; Andrásfalvy Bertalan: A budai szőlőművelés: néprajzi vázlat; Borok és korok: bepillantás a bor kultúrtörténetébe Szerk: Benyák Zoltán; Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság Sas-hegyi Látogatóközpontjának vezetője, Kremnicsán János

Forrás: Turista Magazin