Valószínűleg az én bakancslistámon is elég sokára került volna sorra Dél-Korea, ha nem rendeztek volna pár éve jégkorong-világbajnokságot, most pedig téli olimpiát és paralimpiát. Sportszerető utazóként ez már elég motivációt jelentett az ország felkereséséhez. Az első alkalommal csak Szöullal ismerkedtem meg, illetve ellátogattam az észak-koreai határhoz, most viszont alaposan körbenéztem az országban.
Mivel a paralimpiát, ahol önkéntesként vettem részt, Phjongcshangban rendezték, adott volt, hogy ott kezdjem az ismerkedést az országgal. A negyvenezer lakosú kisváros 180 kilométerre van a fővárostól, ez a távolság szupergyors vonattal másfél óra alatt leküzdhető. Dél-Korea nagy részét hegyek borítják,
Phjongcshang például a Thebek-hegységben fekszik 700 méteren,
Kangvon tartományban. Magában a városban – az olimpiai létesítményeket leszámítva – nincs túl sok látnivaló. Ez a régió leginkább síparadicsomnak tekinthető, a téli sport szerelmesei mindenféle szinten találnak maguknak pályát bőven.
Sok buddhista templom épült a környéken, ezeket a legcélszerűbb autóval felkeresni, mivel a távolságok elég nagyok. A hegyekben rengeteg a túraútvonal, de sajnos egyet sem tudtam bejárni, mert ittlétem nagy részében
szibériai hideg volt és hatalmas hó.
És persze zajlottak a téli paralimpiai játékok, ami jobb programnak tűnt bármi másnál. A tengerparti kétszázezres városban, Kangnungban is zajlott néhány sportverseny, ott azért ellátogattunk pár helyre.
A tengerpart teljesen rendben van, még olimpiai ötkarikával díszített modern művészeti kiállítás is helyet kapott a homokban, ha már a strandolókat a hideg egyelőre otthon tartja. Láttam pár érdekes, főként fából készült, hatalmas alkotást, mondjuk nem teljesen értem, miért pont a halálfej került az ötkarika mögé.
Kangnungban a legnagyobb élményt Korea egyik leghíresebb és legrégebbi kávézója nyújtotta. A Terarosa egyszerre kávégyár és kávézó, ami ékes példája a koreai kávékultúrának. Bárhova utaztam az országban,
sehol sem volt hiány dizájnos, egyedi hangulatú kávézókból,
de mind közül a Terarosa volt rám a legnagyobb hatással. A gyárépületből kialakított kávézó a kerttel, a kávémúzeummal és a hihetetlenül finom kávékkal és süteményekkel igazi vagány hely.
A koreai kávézók egyébként nagyon hipszter helyek, az eladók tisztességesen felkészültek, kávéminőségben pedig lenyomják az európai kávéházak nagy részét. Így volt ez Kvangdzsuban, az ország hatodik legnagyobb városában is. Egymást érték a jobbnál jobb éttermek és kávézók, de itt is megtaláltam a kedvencemet: egy tradicionális, földön ülős, buddhista templomra emlékeztető kávézót.
Ugyan egy másfél milliós nagyvárosról van szó, olcsó hostelből mindössze egyet találtam, amin a szöuli áradat után nagyon meglepődtem. Aztán megtudtam, hogy ide nem sok turista jár, mivel nincs sok látnivaló a környéken. Én egy jó barátomat látogattam meg, így szuperül szórakoztam. Például elmentünk a közeli hegyekbe túrázni. A közelit úgy értem, hogy
busszal húsz perc alatt eljutottunk a hegy lábához, a Mudeungsan Nemzeti Parkba.
Több útvonal közül lehetett választani, mi a tavaszi időjárás örömére egy könnyed, párórás hegyi sétára szavaztunk. Sok aktív koreaival találkoztam, szívesen hagyták el a betondzsungelt egy kis mozgásért. A kilátónál lévő vécén azért ledöbbentem. Modern mosdóhelyiségnek tűnt, de az ajtók mögött kvázi egy földbe vájt lyukba végezhette a dolgát a túrázó.
A túramentes napjaimon felfedeztem a város művésznegyedét, ahol mindenféle bohém alkotás teszi színessé az utcákat, és bejártam az óvárost. A kifejezés ne tévesszen meg senkit, az óvárosban is inkább modern épületeket találunk, leszámítva pár régi palotát és múzeumot. Kifejezetten szép tereket varázsoltak ide,
látszik a tudatos várostervezés.
A belvárosban végre teljes pompájában láthattam a cseresznyefa-virágzást. Egy csodás tó, sétányok és szigetek adnak lehetőséget arra, hogy a város közepén kiszakadhassunk a betontengerből.
Pár hét után úgy döntöttem, elrepülök délre. Dél-Koreának rengeteg szigete van, ezek közül a leghíresebb Csedzsu, ahova több repülő jár, mint vonat Békéscsabára. A helyiek koreai Hawaiiként emlegették, úgyhogy egyik délelőtt kimentem a repülőtérre, odamentem az első pulthoz, és a legolcsóbb retúrjegyet kértem aznapra.
Pár óra múlva már Csedzsuban voltam, potom tízezerért.
Két éjszakát töltöttem a szigeten, ahol március végén legalább húsz foknak illett volna lennie. Ehhez képest végig esett az eső, sőt helyenként havazott is, szóval a Hawaii dolgot cáfolnám. Ettől függetlenül csodaszép helyeken jártam egy szervezett buszos kirándulás keretében, amely nagyjából tizenötezerbe fájt, egy egész napig tartott, és ebédet is tartalmazott.
Csedzsu vulkanikus sziget, majdnem az egész az UNESCO védelme alatt áll. Elmentünk egy vulkanikus barlangba, amit nagyon élveztem volna, ha nem liheg a nyakamban százötven másik turista. Útba ejtettünk egy hatalmas labirintust, egy órát bolyongtunk benne, aztán a térkép segítségével kijutottunk.
Az ebéd az egyik kedvenc koreai ételem, a bibimbap volt,
ráadásul annyit ehettünk, amennyi belénk fért. Aztán jött a főattrakció, a Napfelkelte csúcs. Az ötezer éves magaslatra könnyed túrával jutottunk fel, és még esőben is csodás volt a kilátás.
A sziget mindenképpen megér egy látogatást, és annak is örülök, hogy Szöul mellett több koreai városba is eljutottam. Nem azért, mert eget rengető gyönyörűségeket láttam, hanem mert megismertem Korea egy teljesen más arcát, és rájöttem, hogy a koreaiak nagyon kedves emberek. Olyan szíves vendéglátásban volt részem, annyi finom ételt kóstoltam, hogy talán harmadszorra is visszatérek ebbe a kelet-ázsiai országba.