Az utóbbi időben viszonylag sokat és sokfelé kellett utaztunk, így március elején azon kaptuk magunkat, hogy a március 15-i hosszú hétvégére semmi sem volt betervezve. Ezt pedig több mint vétség lett volna kihagyni a tavaszköszöntő időjárás tükrében. Igen gyorsan lemondtunk arról, hogy valamelyik fapados légitársaság jóvoltából elrepüljünk, ugyanis tapasztalatból tudtuk, hogy az árak ilyenkor már az egekben vannak, és az izgalmasabb célpontokhoz is elfogytak az üres helyek.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megvizsgáltuk, milyen vonatos lehetőségek vannak,
ugyanakkor a főbb fenntartások – időigényes utazás, agyzsibbasztó légkör, megkérdőjelezhető tisztaság – ezúttal is egészséges szkepticizmusra ösztökéltek. Egy kis ötleteléssel megoldottuk, hogy a vonatozás ne legyen teljes mértékben elutasítható – az éjszakai, hálókocsis vonatozás viszonylag olcsó, az alvás nyomán az idő múlása is rövidebbnek tűnik, nem utolsó sorban pedig eddig soha nem próbáltuk ki az utazásnak ezt a módját. Így egy kis újdonságot is belevittünk az amúgy statikus repülési szokásainkba.
A körülmények adottak voltak, így nem esett nehezünkre beazonosítani Krakkót, mint fő úti célt, ahova amúgy is csak egyszer jutottunk el eddig. Ez egyébként nem is oly meglepő, hiszen Budapestről nincs közvetlen fapados járat, elautózni időigényes, és Prága eddig mindig eltérített minket, amikor felmerült Krakkó lehetősége.
Az odaút során pozitív meglepetés volt a hálókocsis szolgáltatás, amelyet a lengyel vasúttársaság nyújtott – pontos érkezés, tiszta, kulturált körülmények, ráadásul mindenben készséges személyzet.
Az esti, közvetlen kocsis vonat reggel hatkor érkezett Krakkóba, így kellően előrelátó módon olyan hotelt foglaltunk, ahol a nap bármelyik időpontjában be tudtunk csekkolni. A gyors reggelit követően így már el is indultunk feleleveníteni a régi emlékeinket a városról.
Először Krakkó óvárosában, azaz a Stare Miastónál kezdtük meg sétánkat. A reggeli eső után – nem meglepő módon – még viszonylag kevés turista élvezte rajtunk kívül a város elnéptelenedett főterét. Még mielőtt beléptünk volna a Flórián kapun át az óvárosba, gyorsan megnéztük Jan Matejko neves lengyel festőnek a lakat alatt lévő Barbakan mellett található szobrát, amely egy képkeretbe foglalva ábrázolta a történelmi képeiről ismert művészt.
A Flórián kaputól a főtérig az egyik kellemes kávézóban, a Café Camelotban vártuk meg a sokadik rövid zápor elültét, és bentről élveztük a tarka épületek sorát, amelyek
Varsó belvárosával ellentétben átvészelték a második világháború rombolását.
A főtérre kiérve betértünk a híres Posztócsarnokba, hogy megtekintsük, ahogy a sok szuvenírárus éppen nekiveselkedik megnyitni boltját, még mielőtt a turisták zöme felébredne, és megtöltené a csarnok homályos folyosóját.
A csarnok egyik oldalán a város legismertebb látványossága a Szent Mária bazilika, a másik oldalán pedig Krakkó városházának csonka tornya magasodik a főtér fölé, így bárhol is vagyunk Krakkóban, viszonylag könnyen tudunk tájékozódni. A főtéren még megnéztük a történelmi épületektől stílusában elütő Eros Bendato-szobrot, amelyet egy hatalmas, oldalára döntött emberi fejként lehet leginkább leírni, és amely kiváló szórakozási és bújócskázási lehetőséget biztosít a téren szaladgáló gyerekeknek.
A főtérről a Wawel felé vettük az irányt, viszont útközben még betértünk a 14. századi Collegium Maius-ba, amely a Jagelló Egyetem legrégibb épületében található. A nagy kollégium belső kertje csodaszép látképpel fogadott bennünket;
a hely vörös márványburkolata leginkább a visegrádi királypalota egyik belső udvarára emlékeztetett.
A Wawel domb tetejére érve, mielőtt bementünk volna a katedrálisba megnézni a lengyel királyok sírhelyét, még a várfal mellől letekintettünk a Visztulára, amely a neves krakkói sárkány barlangja előtt tesz egy szűk kanyart a domb alatt. Sajnos magába a barlangba nem volt alkalmunk benézni, mert csak április 1-től nyitják meg a turisták előtt, viszont a barlang előtt felállított sárkány szobra érdekes látványt nyújt, ahogy lángokat szór torkából.
A sokadik aznapi zápor rövidre zárta a királyi kertekben való sétánkat, és arra késztetett, hogy egy hagyományos lengyel ebéd erejéig térjünk be a számos kis kifőzde egyikébe. Ha Krakkóban járunk, érdemes kipróbálni a cipóban tálalt, fehér kolbászos zurek levest, utána pedig egy tartalmas bigost, ami a magyar székelykáposztához kicsit hasonlító, de sokkal több termékből összedobott egytálétel.
A hűvös, esős időben nekünk kifejezetten bejött ez a választás.
A kései ebéd után elnéztünk a Visztula Wawellel szembeni partján húzódó Kazimierz zsidó negyedbe, ahol számos szépen felújított zsinagógát és templomot, valamint a Schindler listája című klasszikus film forgatásának helyszínét tekintettük meg.
Ha Krakkóban járunk, úton útfélen találkozunk egynapos túrákat szervező irodákkal, amelyek leginkább a város környékének két legfőbb nevezetességéhez – az Auschwitz-Birkenau holokauszt-emlékközpontba és a wielickai sóbányába – invitálják a turistákat. Mivel nem sok időnk, konkrétan egyetlen teljes nap állt rendelkezésre arra, hogy mindkét kihagyhatatlan helyszínt felkeressük, kaptunk a lehetőségen, hogy befizessünk egy egész napos, kisbuszos szervezett túrára.
A 290 zlotyiba (kb. 21 ezer forint) kerülő csomag mindent tartalmazott, amire szükségünk volt
– gyors közlekedés, belépők (fontos, mert kilométeres sorok várnak mindkét helyszínen), túravezetés, ebéd. A szervezett túra teljesen megérte, ugyanis reggel megérkezve az auschwitzi emlékközpontba megdöbbenve láttuk, hogy hatalmas tömeg tolongott belépőjegyért a kasszák előtt, így ezzel megspóroltunk legalább néhány értékes órát a napból.
Az emlékközpont és az onnan néhány kilométerre lévő Birkenau koncentrációs láger megrendítő és rendkívül tanulságos élményt nyújt az ide látogatóknak, ugyanakkor az irdatlan tömeg láttán egy szürreális benyomás alakult ki bennünk. Egy-két turista groteszk módon, a kegyeletsértés határát feszegetve szelfi fotókat készített a barakkokban és még a kivégzőfal előtt is. Mivel hatalmas tömegekről van szó, így az emlékközpont méltóságáért és rendjéért felelős üzemeltetők aligha tudják kiszúrni az összes nem megfelelő viselkedést.
Az emlékközpont területén olyan nagy a turisták tömege, hogy a barakkokban az emeletek közötti kőlépcsők a napi igénybevétel miatt hullámosra lettek kikoptatva. Két emelet között kizárólag libasorban lehetett haladni a hatalmas tömeg miatt. Ezen körülmények között felvetődött a kérdés, hogy miképpen lehetne egyidejűleg emberségesebb módon biztosítani a megemlékezésnek és tanulásnak a lehetőségét, és azt, hogy ne legyen a tömegturizmus színterévé silányítva ez a fontos szerepet betöltő helyszín.
Megoldás lehet a kiadott napi jegyek mennyiségének csökkentése,
ugyanakkor ilyen esetekben kialakulhatnak olyan anomáliák, mint például a római Szent Péter-bazilika alatti ókori szentélynél vagy a milánói Santa Maria delle Grazie-bazilikánál, hogy néha több hónapot kell várni, míg belépőjegyhez jut egy érdeklődő. A turistaáradattól függetlenül át lehetett érezni a helyszínek történelmi hagyatékát, és ebben sokat segített a megfelelően felkészült helyi idegenvezetőknek a hivatástudata és erőfeszítése.
A birkenaui táborból egyenesen Wieliczka felé vettük az irányt, ahol bő két órás túra várt ránk Lengyelország leghíresebb sóbányájában. A felszíntől 378 lépcsővel lejjebb a sóbánya mélyén közel 3 kilométeren át tekergő folyosókon haladtunk végig, hogy megcsodáljuk az érdekesebbnél érdekesebb bányatörténeti installációkat és a lengyel néphagyomány és folklór emlékeit.
Az éves szinten közel 2 millió turistát vonzó sóbánya volt az egyik legérdekesebb látványosság egész Krakkó környékén – a sófalból közvetlenül kivájt több kisebb-nagyobb imahely, díszes terem és szobrok sokasága teljes mértékben elvarázsolt bennünket, és el is feledtette, hogy aznap jó pár megtett kilométer volt már lábunkban a többórás auschwitzi látogatás nyomán.
A visszautazás napján egy kevésbé frekventált programpontot is becsempésztünk krakkói látogatásunk legvégére: elnéztünk az Unitarg nevű klasszikus lengyel bolhapiacra. Ki ne emlékezne még arra, hogy a 90-es években Magyarország számos városában is igen elterjedtek voltak a lengyel zsibvásárok, ahol
a legmeglepőbb portékákat is beszerezhettük potom áron.
Egy gyors szuvenírvásárlást követően siettünk is vissza a központi pályaudvarra, hogy egy hosszú, késéssel tarkított vonatozás elé nézzünk, amelyet még egy, a lengyel sörtől félig-meddig illuminált állapotba került, szabadságát töltő magyar vasutas társaság is megnehezített.