A Robbanó-tó partján van a világ legrondább csodastrandja

Az ezerarcú és titokzatos Ruanda újabb és újabb csodákat tárt elénk. Bár a metángáz felett ringatózva nem ez jutott elsőnek az eszembe, mégis, csoda volt eljutni a Kivu-tóhoz. A vidéki Ruanda egy másik szegletében autóztunk és teafüvet is morzsolhattunk a kezeink között, majd jöhetett a Robbanó-tó. Videós útinaplónk 2. része következik.

Ruanda, valahol az Isten háta mögött: „Máj frend, hé, barátom! Ha adsz nekem 5000 frankot (meg a társaid is), akkor olyan helyet mutatok neked, amelyet még soha nem láttál.”

A Kivu-tavon ringó csónakon hagyjuk el a partot
Fotó: Lantos Gábor

Egymásra néztünk, s mivel lassan két órája hajóztunk egy gyilkosnak nevezett tavon, jobbnak láttuk előhúzni a pénztárcánkat. Kisérőnk boldogan tette el a háromszor ötezer ruandai frankot (ami forintban fejenként egy ezrest kóstált), s csónakot máris a part felé irányította.

„Hej, olyat láttok, amit még soha” – ez volt az arcára írva. Engem folyamatosan furdalt a kíváncsiság, mit tudna mutatni egy kopárnak tűnő félszigeten.

A Kivu-tó hullámai ringatták a csónakot.

 Afrikában a Nagy-tavak csoportjába sorolják ezt a tavat, amely két ország, Ruanda és Kongó partjait mossa. 

E két ország határán voltunk, pár kilométerre a hatalmas területű Kongótól, Gisenyi városa mellett. Gisenyi még Ruanda. A szemközti Goma már Kongó. 

Visszatérünk még ide, csak előbb elmesélem ennek az útnak a történetét. Amikor arról kellett dönteni, hogy szafarira menjünk-e vagy a Kivu-tóhoz, akkor azért is az utóbbira esett a választás, mert ennek a túrának a keretében eljutottunk Ruanda második legrégebbi teagyártó üzemébe is. Ami meg a szafarit illeti, ott azért eléggé sokat nyom a latba a szerencse, 

mert előre senki sem tudja megmondani, hogy az oroszlánnak lesz-e éppen kedve arra jönnie, amerre a mi dzsipünk áll.

Így azután reggel 6 órakor, a töksötétben kíváncsian vártuk, mi sül ki a 12-14 órásra tervezett túrából. Azt tudtuk, hogy a zöld terepjárónak 160 km-t kell majd leküzdenie, hogy a Kivu-tó közelébe érjünk. Szó szerinti küzdelem ez, mert a ruandai közlekedés tényleg próbára tesz gépkocsit és embert egyaránt. Nem arról van szó, hogy az északnyugati irányba futó országút minősége borzalmas lenne – éppen ellenkezőleg, ez az út tükörsima és teljesen rendben lévő volt. 

Ruandai közlekedési pillanatkép
Fotó: Anadolu via AFP 

Nem is arról, hogy a ruandai emberek őrültek módjára száguldanának. Csupán arról, hogy a kétszer egysávos úton 160 km-en át gyakorlatilag nincs hely az előzésre. Ez persze így, ebben a formában nem igaz. A dzsip előzött is rendesen, olykor félelmetesen közel kerülve a szembejövő autókhoz vagy tehergépkocsikhoz. Ám amikor azt láttuk, hogy egy emelkedőn felfelé 15 km/h-val cammogó kamion mögött hosszú sor torlódott fel, akkor azért voltak kétségeink, hogy ezen a napon meglátjuk-e még a Kivu-tavat.

Sofőrünk szerencsére gyakorlott vezető volt. Elmondása szerint, mielőtt a ruandai turizmust kezdte szolgálni, 7 éven át kamiont vezetett ebben az országban. Itt tett szert olyan gyakorlatra, amely tényleg segítette őt a munkában. Érdekes volt megfigyelni azt is, hogy 

egy-egy kockázatos előzés után nem egymást anyázva tüköltek bele a vakvilágba, hanem kedvesen integettek a másiknak.

Mondjuk ezt fura volt látni akkor, amikor kétségeink voltak a frontális ütközés elkerülését illetően. Ám nem húzom tovább, 210 perc kanyargás, száguldás, cammogás, egyhelyben állás után csak megérkeztünk Ruanda második legnagyobb teagyárához.

Ők is az egyik falusi piacra mennek
Fotó: Lantos Gábor

Maga az út elénk tárta a vidéki Ruanda minden szépségét és sajátosságát. Áthaladtunk az északi régió legnagyobb városán, Musanzén, amely hihetetlen gyorsan fejlődik. Mivel ez a település a gorillanéző kirándulások egyik központja, éveken belül tényleg óriásit léphet előre. A dzsipből elénk táruló kép minden egyes településen majdnem ugyanaz volt. Az emberek özönlöttek a városi vagy éppen a falusi piacra, fejükön, hátukon, karjaikban vagy éppen a kerékpárjukon vitték a portékát. Szinte felfoghatatlan volt látni az úton menetelő tömeget. 

Az egyik kisváros piaca annyira vonzó lehetett, hogy az oda tartó, több kilométeres embersor láttán még a legharcedzettebb utazó is meghökkent.

El nem tudtuk képzelni, mennyire fárasztó lehetett hegynek felfelé gyalogolva 50-60 kg főzőbanánt, spárgára kötve több tucat kecskét cipelni – hosszú kilométereken át.

A közel négy órán át tartó utazást követően tényleg jól esett kiszállni a kocsiból. Ekkor már Gisenyi városában voltunk, ahol a Pfunda teagyár épületei terpeszkednek. Első ránézésére az ember nem is hinné, hogy ebben a régi üzemre hasonlító épületegyüttesben milyen fontos munka folyik.

Pillanatkép a Pfunda-teagyárból
Fotó: Lantos Gábor

A tea és a kávé Ruanda két legfontosabb élelmiszere, amelyet exportálnak, s amely nem csak az afrikai kontinensen ismert. (Bár magam elég nagy teafogyasztó vagyok, sosem láttam még Európában ruandai teát, igaz, célzottan nem is kerestem.) De hinnem kell a nálam sokkal okosabbaknak: a ruandai tea világhírű. 

Az ország kedvező földrajzi fekvése, a magas hegyek, a sok eső mind-mind kedvez a tealevelek fejlődésének. 

A ruandai ember persze azt mondja, hogy övék a világ legfinomabb teája. Lehet ezt marketingdumának tekinteni, de akkor is ezt mondják. Néhány perces várakozás után érkezett meg a gyár egyik, turistákra szakosodott vezetője, aki fehér köpenybe öltöztettet bennünket, fejünkre hófehér Pfunda-sapka került, s máris elindulhattunk az üzemlátogatásra. Erről csak azért nem írok, mert készítettem róla egy kisfilmet, amit most önök is megtekinthetnek.

A Pfunda teagyár Ruanda egyik legfontosabb üzeme. Nem volt az sem véletlen, hogy Paul Kagame elnök 2023 májusában, a nagy ruandai árvíz idején személyesen látogatta meg a gyárat és biztosította támogatásáról az akkor éppen elég kilátástalan helyzetben lévő ottaniakat. 

Innen indultunk tovább a Kivu-tóhoz. 

Az első látvány meghökkentő volt: mintha egy olajfúró torony állt volna a tó közepén. 

Később kiderült, hogy ez nem az, illetve majdnem: a torony a víz alatti metángáz kitermelésére szolgál.

Ez a torony a metángáz kitermelésére szolgál a Kivu-tavon
Fotó: Lantos Gábor

Éppen ezért nevezik Gyilkos-tónak a Kivu-tavat. Vagy mondhatnám a másik nevét: Robbanó-tó. Mert az még rendben van, hogy a tó mélyén lévő metángázt gazdasági szempontból hasznosítani lehet, de azért, amikor a fából ácsolt lélekvesztőn, egy szál motorra és két hajóskapitányra bíztuk magunkat, akkor jobbnak látta az ember csak élvezni a kirándulást és nem azon gondolkodni, hogy alatta bármikor felbugyoghat a metán. 

A Kivu-tó partján már vártak bennünket, indulhatott a csónakázás. Elsőként azonnal a metántermelő torony mellé siklottunk. A Kivu amúgy bantu nyelven tavat jelent, a névadás itt nélkülözött mindenfajta nagy gondolkodást. Önmagában az, hogy ide, a metántorony tövéhez elhoztak bennünket, nagy megtiszteltetésnek számított. Nem túl messze a toronytól nagy csónak ringott a tavon, benne legalább egy tucat fegyveres katona ült. 

Mint megtudtam, határőrök voltak, hiszen azon a helyen, ahol a csónak állt, húzódott a ruandai-kongói határ. 

Mi viszont a part felé fordultunk. miután elhagytuk a metántornyot. 

Halászhajók a Kivu-tavon
Fotó: Hans Lucas via AFP 

Ekkor jött az írásom elején már idézett párbeszéd. Abban a pillanatban, ahogy a fejenként leszurkolt 5000 ruandai frank eltűnt a kapitány zsebében, a hajó máris egy kisebb félsziget felé fordult. Még mindig nem tudtuk, hogy mi következik, a kapitány csak annyit árult el, hogy valami hőforrás felé megyünk.

A partra szállást követően pár lépés megtétele után újabb bódéba ütköztünk. Itt újra lesápoltak bennünket 5000 frankra – mint kiderült, ez volt a belépő a helyre.

• „Te is látod, amit én?” – fordultam ekkor egyik útitársamhoz.
• „Amazing Beach, látom én” – mondta nevetve.

Az Amazing Beach szabad fordításban csodálatos strandot jelent. Hogy ne senkin se essék bántódás, megmutatom képen, mindenféle kommentár nélkül.

A ruandai csodastrandnál azért láttunk már szebbet a világon
Fotó: Lantos Gábor

Ide, erre a partra tehát külön belépőt szedtek, amelynek oka az volt, hogy pár lépésre innen húzódott meg a Nyamyumba hőforrás, amely – a helyiek szerint – a legnagyobb áldás az emberiség számára. 

Biztattak is bennünket, hogy vetkőzzünk,

de azonnal, de ehhez valahogy nem volt kedve az embernek. A víz valóban meleg, sőt, forró volt, de a pusztulat-környezet, a homokzsákokkal körberakott, pocsolyára hajazó hőforrás valahogy nem azt sugallta, hogy itt azonnal bele kellene menni a vízbe.

Pedig odalent többen üldögéltek. Egyesek az egész testüket fekete iszappal kenték be, mert ez felért egy masszázzsal – legalábbis azok szerint, akik fürdésre agitáltak bennünket. 

A homokzsákokkal körberakott Nyamyumba-hőforrás
Fotó: Lantos Gábor

Mi viszont inkább elhagytuk a területet, mert az ott ülő férfiak egy része kezdett furcsán méregetni bennünket. Annál is inkább, mert várt ránk egy autentikus ruandai ebéd. Ekkor persze még nem sok fogalmunk volt arról, hogy mit is illik itt kérni, kétségeink pedig csak növekedtek, amikor az étlapot látva több volt azon a kínai konyha ajánlata, mint az amerikaié. 

Ruandai? Egy szál sem.

Szerencsére a pincér jó napot fogott ki, mert tanácstalanságunkat látva azonnal a sambasa felé terelt bennünket. Meg is mutatom, miről van szó. 

Egy tál sambosa a Kivu-tó partján
Fotó: Lantos Gábor

Ha a képet tanulmányozva az olvasónak a sprotni jut eszébe, nem jár messze az igazságtól. Ez azonban nem sprotni hanem sambasa. Az édeskés húsú, grillezett ropogós hal, amely percek alatt tűnt el a tányérról. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam erről. A halat amúgy a Kivu-tóból fogják, szóval, nagy erőfeszítés nem kell, hogy itt a tányérra kerüljön. A kajakómától eltelve nem nagyon akaródzott az indulás, pedig még hátra volt 160 km, az újabb hosszú órák a dzsipben. Sajnos, egyszer minden jónak vége szakad, el kellett indulni.

Hazafelé láttuk, hogy az út mellett kirajzottak a répaárusok, akik serényen mosták és szeletelték a sárgarépát, láttunk porban és sárban focizó gyerekeket (a foci itt tényleg mindent és mindenkit összeköt) és 

láttunk egy esküvőre igyekvő násznépet,

ahol az asszonyok gyönyörű fonott kosarakkal a fejükön, legszebb ruhájukban meneteltek a menyegző felé.

Ilyen kosarakkal a fejükön mentek az esküvőbe a ruandai asszonyok
Fotó: robertharding via AFP

Mire újra Kigaliba értünk, már régen lement a nap. Ugyanúgy sötétben szálltunk ki a kocsiból, ahogy reggel megtettük ezt, amikor pirkadat idején útra keltünk. A fél nap alatt ez a különleges ország, Ruanda újabb és újabb arcát tárta elénk. Ismét nagyon szerencsésnek érezhettem magam, hogy mindezt átélhettem.

Gisenyi, 2024. augusztus 21., szerda.